Az állam és a polgárai

Külvilág / Közélet (1317 katt) Norton
  2021.04.04.

A miniszter szó latin eredetű, amelynek eredeti jelentése „szolga”, illetve „segéd”.

Lássuk be őszintén, hogy a miniszterek mai megítélése igen messzire került a hajdani felfogástól.

Egy erős demokráciában elvileg a miniszter, az elnök, vagy az általuk képviselt hatalom a polgárok szolgálatát tűzte a zászlajára, és az állampolgárok is úgy tekintenek rájuk, akár a „segédjeikre”.

Persze ez szerintem csupán egy utópikus elmélet, ami valójában sehol sem létező dolog. A hatalom még a legjobb esetben is egyenrangú félként tekint az emberekre, sőt olykor elmosódhatnak a határok a diktatúra és a demokrácia között is.

Ahhoz, hogy lássuk a kétféle berendezkedés közötti különbséget, a legegyszerűbb módszer az lehet, ha megfigyeljük, hogy az állam és az állampolgárok hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A különböző diktatúrákban a hatalom kevés ember kezében összpontosul, és az irányítók kapcsolata is másmilyen lehet a társadalom tagjaival, mint az egyenrangúság.

Egy „puha” diktatúrában a polgárok úgy tekintenek a hatalomra, mintha az egy szülő lenne: egy jóságos apuka, vagy anyuka, aki gondoskodik róluk, megvédi őket, vigyáz rájuk, stb. Persze, ha rosszalkodnak, akkor jön a dádá. És a hatalom is úgy tekint az emberekre, mint szülő a hülye gyerekeire. Gyakorlatilag egy alá-fölé rendeltségi viszony alakul ki a hatalom javára.

Ez a mentalitás pedig egész nemzedékekbe beleivódhat. A legtöbb ember talán el sem tűnődik rajta, hogy mi módon gondol az államra, de tudat alatt egyfajta szülő-gyerek kapcsolat jöhet létre, ami talán még nem is annyira kellemetlen, mert az állampolgárok többsége egy bizonyos szinten megbízik a hatalomban, és számít is rá, hogy segít neki a különböző ügyeiben, és nem szúr ki vele. A családban pedig lesznek „kedvenc” gyerekek, vagy állampolgárok, és lesznek „kevésbé kedvencek”, hogy finoman fogalmazzak.

A „puha” diktatúra azonban idővel durván megváltozhat. A hatalom egyre erősödik, és egyre kevesebb ember kezében összpontosul, mintha csak egy nagyítóval koncentrálnánk a fénysugarat. A piramis csúcsán csak kevés hely marad.

Egy „kőkemény” diktatúrában aztán a hatalom már csupán egyetlen ember kezében összpontosul, aki felkapaszkodott a csúcsra, és mindenkit önmaga alá rendelt. A hatalomgyakorlás pedig egyre fokozódik, így a csúcsra jutott vezér idővel olyanná válhat, akár egy fáraó.

És a „hegytetőre” természetesen senki sem úgy kerül, hogy az emberek azt mondják rá, hogy „Te aztán mindenkinél okosabb, ügyesebb és szebb vagy, ezért legyél Te az, aki mindenben döntéseket hoz, és irányít minket!”

Még a „legjobb” esetben is örökli a hatalmat, (lásd pl. Észak-Koreát), de általában inkább manipulációkkal, trükkökkel és a különféle helyzetek gátlástalan kihasználásával jut magasra az illető, ami már önmagában is egy kóros hatalommániára enged következtetni.

A diktátor és a „nép” között természetesen szintén megmarad az alá-fölé rendeltségi viszony, de egy újabb szintet ugrik, mivel már nem a „szülő és a hülye gyerekek” közötti kapcsolatról van szó, hanem az Isten és az ember kapcsolatáról.

Ez az észrevétel elsőre talán furcsának tűnhet, de gondoljunk csak bele, hogy milyen tulajdonságokkal ruházzuk fel az Istent!

Először is úgy véljük, hogy mindenre képes – bárkivel, bárhol, bármit megtehet, mert ez a hatalmában van. Az emberek általában félnek tőle, és senki nem kérdőjelezheti meg. A jó hívők „félik” az Istent, mert mindenkire hatással lehet.

Természetesen tévedhetetlen, hibátlan, és mindent remekül csinál. Ő jóságos, és mindig a jó cél érdekében cselekszik. Helyesen végzi a dolgát, és ha baj van, az csak az emberek gyarlósága miatt lehet. A felelősség sosem őt terheli tehát, hanem másokat, akik rosszak és bűnösök. Egy hibátlan lény pedig miért vallaná be, hogy téved, amikor ilyesmi sosem következhet be?

Újabb tulajdonság, hogy felettünk áll, és nem lehet pótolni, vagy helyettesíteni. Lehetetlen az, hogy őt lecseréljék, hisz egy ember talán pótolható, de az Isten pótolhatatlan!

Amikor a „Kárpátok géniusza”, Nicolae Ceausescu a hatalmának teljében volt, olyan gaztetteket hajtott végre a román nép ellen, ami még a kopasznak is hajmeresztő. Miközben ő és a családja luxusban és pompában élt, a népe éhezett és szenvedett.

Ceausescu vadászgatott, filmeket nézett és szórakozott. (A leginkább a Kojak című krimisorozatot szerette, valamint egy régebbi „kollégájáról”, Adolf Hitlerről készült dokumentum filmeket nézett.)

A mulatozásai egyre gondtalanabbak, a vadászatai pedig egyre vérengzőbbek lettek. Neki és a családjának mindene megvolt, még a WC lehúzó is aranyból készült, miközben a boltokban nem lehetett élelmiszert kapni.

Az őrült intézkedései közben Romániában annyi elszegényedett család lett, hogy rengeteg gyermek került árvaházba. Ezeket a gyermekeket pedig a „Kárpátok géniusza” gazdag, nyugati embereknek adta el, akiknek nem lehetett gyereke. Úgy adta-vette tehát a saját népének gyermekeit, mintha azok valami árucikkek lettek volna.

Szörnyű kimondani, de a legtöbb gyermek talán így járt jobban, mert szerető családba kerülhetett. Amelyiknek pedig nem volt szerencséje… nos annak nem volt szerencséje.

A diktátor bármit elvehetett bárkitől, ami megtetszett neki. A háborodott intézkedései miatt pedig rengetegen kerültek a tönk szélére és lettek aztán öngyilkosok.

Egyes hívei azonban (szándékosan írom a hívő szót) még ekkor is úgy vélték, hogy nála alkalmasabb vezetőt sosem fognak találni. Ki is helyettesíthetné őt? Há neho má! Haggyá má! Ugyan má! Ki állhatna a géniusz helyére? Há senki! Lecserélni őt? Még a gondolat is mulatságos.

Mindenki alkalmatlan, vagy hülye, csak ő lehet a megfelelő személy!

A diktátor igyekezett tehát elhitetni az emberekkel, hogy pótolhatatlan, és óriási baj lenne, ha őt lecserélnék – tehát kimondatlanul ugyan, de az „Isten” szerepében tetszelgett.

De milyen baj lehetett nagyobb annál, mint amit már addig is megcsinált? Mivel lehetne azt felülmúlni?

Amikor a románok többségénél elszakadt a cérna, akkor kiderült, hogy Ceausescu is ember, mert az ő vére is piros. És éppen itt a lényeg: a diktátor lényének kiteljesedését a totális hatalom, egyfajta istenné válás jelenti, amit minden lehetséges eszközzel igyekszik megtartani, ameddig csak lehet.

Az emberek többsége szeretne biztonságban és békében élni, ezért alkalmazkodó, ami teljesen normális dolog. Ragaszkodhatunk pl. a szüleinkhez, vagy az „isteneinkhez”, még akkor is, ha talán nem egészen olyanok, mint amilyennek szeretnénk őket.

Már kezdem elhinni azt a legendát, hogy annak idején a munkatáborban agyondolgoztatott rabok arról beszéltek, hogy „Bezzeg, ha Rákosi elvtárs megtudná, hogy mit művelnek velünk, biztos megmentene minket”.

Néhány fogolynak még véletlenül sem jutott volna az eszébe, hogy maga Rákosi elvtárs okozta a végzetüket. Ilyen erős a hatalomhoz való kötődés és az alkalmazkodás.

Az elnyomott népek pedig általában csak akkor törnek fel, ha már nincs hová lejjebb, a diktátorok által képviselt mentalitás pedig még hosszú évekig megmarad, vagy pedig újra kiújulhat a társadalomban. Nem egyszerű tehát ezt kiölni, mert olyan, mint egy ragály, ami mélyen az egyénekbe ivódott.

Az elnyomás módszerei ősiek és egyszerűek: az „oszd meg és uralkodj”, a félelem keltés, az erőfitogtatás, a hatalom és a pénz összpontosítása, a híveknek történő osztogatás a modern világban is „remekül” működik.

A besúgóhálózattal az erkölcsi tartás nélküli érdekemberekre hatnak, és elérik azt, hogy idővel senki sem fog megbízni senkiben, így nem fognak össze a diktátorral szemben.

Az állandó létbizonytalanságban tartással pedig egy függő viszonyt igyekeznek elérni, amivel elhitetik az emberekkel, hogy az ő sorosuk a diktátor kezében van, nincs tehát önálló akaratuk.

A propaganda és az agymosás hálát ébreszt a szívekben a hatalom iránt, az uszítással pedig az elnyomott indulatokat mások felé tudják irányítani.

Ezek a módszerek már ősrégiek, sajnos mégis kitűnően működnek, a hatalomvágy pedig kérlelhetetlen.

Én már azon se csodálkoznék, ha a modern technika segítségével egy idő után túlhaladnánk az imént felsorolt (egyébként igen hatékony) hatalomgyakorló módszereken, és (az agyament összeesküvés-elméleteket gazdagítva) teszem fel, nanochipet ültetnének az emberekbe már a születésükkor.

Ezek a chipek aztán az idegekre kapcsolódnának, és egy gombnyomásra fájdalmat generálnának azokban, akik ellenállnak az uralkodó kasztnak, így távirányítással lehetne az emberekben fájdalmat kelteni, és engedelmességre kényszeríteni őket. Mindez pedig addig tartana, amíg valami mutánsok ki nem játszanák a chipet, majd telepatikusan vissza irányítanák a saját fájdalmaikat a kínzóikra, vagy valami ilyesmi…

Elnézést, egy kissé elragadott a fantáziám. De lépjünk túl a sci-fi ötleteken, mivel a mai kor „elavult” hatalomgyakorló módszerei is elég hatékonyak sajnos. Volt, van, és tartok tőle, hogy még lesz is rá példa, hogy egyesek összekeverik magukat a Mindenhatóval.

A hiba azonban egy alapvető dolog: az ember nem egyenlő valamiféle „Istennel”. S hogy miért nem?

Például azért, mert alá van vetve a fizikai élet törvényeinek; a betegségeknek, az öregedésnek és a halálnak. Erre idővel minden diktátor ráébred, ha máskor nem, a halála percében – okozza azt végelgyengülés, betegség, vagy erőszak. Ráadásul minél nagyobb a hatalma, a diktátor azt annál jobban félti, és minden egyes megingás újabb félelmet kelt a szívében. Hiszen ő valójában mégis csak egy ember. És az ember nem állhat az Isten helyére.

Egyszer talán mindenki átérzi ezt az egyszerű igazságot, és nem akar másokat az uralma alá hajtani, hanem az élet valódi értelmét kezdi el kutatni.

Addig azonban, biztosra veszem, hogy rengeteget fogunk még hibázni, ami talán természetes, mert mi, emberek – ellentétben az Istennel – valójában közel sem vagyunk hibátlanok.

Vége

forrásanyag:

A titkos Ceausescu videók: a román diktátor archív felvételeken (francia dokumentumfilm)

https://www.youtube.com/watch?v=8-22WCiGJc4

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 2 db)