Gyere, cukor, hamm bekaplak!
Megkívántam egy szem cukorkát. Mivel ritkán eszek édességet, így nem éreztem akkora bűnnek felbontani a Németországból származó különlegességet. Már a zacskó felnyitása is üdítőleg hatott a lelkemnek. Gyerekkoromat juttatta eszembe, ahol ritkaság számba ment az emésztőrendszerem efféle kényeztetése. Anyám jobban kedvelte, ha főtt étellel tömöm a bendőmet, mintsem csokival és társaival. Tehát gyorsan felbontottam az azúrkék csomagolást, és bekaptam a pirulára emlékeztető, bíbor színű cukorkát.
Az eper ízét nem lehet elfelejteni. De ha édességbe öntik az aromáját, akkor felér egy öröm-impulzussal. Ám az élet időnként furcsán határozza meg az alkalmi édesség-kedvelő ember karmáját. Az én esetemben például felragadt a lényeg a torkomra, csak mert véletlenül előbb nyeltem el, mint kellett volna. Fránya cukorka! Bárhogyan próbálkoztam lekaparni, nem segített. Javában lilult a fejem a köhögéstől. Azt hittem, hogy egy bögre hideg víz segít majd. Mekkorát tévedtem! Már a légzésem is akadozott, így nem volt mit tennem: hívtam a mentőket. A telefonba alig tudtam elmondani a címemet. Csak remegve makogtam, mint akinek éppen herélik a torkát. Talál a kis hableány érezhetett ilyesmit, mikor a tengeri banya megfosztotta a hangjától cserébe a lábakért. Nekem viszont nem volt a gyötrődésemnek ellenértéke. Talán csak rosszkor fogyasztottam édességet rossz helyen.
Húsz perc után kiértek a mentősök. Le se állították a szirénát, miközben bejöttek értem. Fél perc után feltettek a hordágyra. Aztán leszíjaztak, mint egy eszelőst. Ekkor az egyik idősebb, borzas hajú férfi rálépett a vállamra, és nevetve odaszól a kollégájának:
– Nézd már ezt a sügért! Vergődik itt, mint egy partra vetett hal! Vigyük be, aztán Verebély majd a gondjaiba veszi! Kedveli az efféle édességzabáló lúzereket. Nah, haladjuk, uraim!
Felpattantak velem, és szinte bedobtak hordágyastól a mentőautóba. Rám csapták az ajtót, mire elvesztettem az eszméletemet. Talán pár perc után tértem magamhoz, nem emlékszem pontosan. Amikor baj van, akkor máshogyan érzékeljük az idő múlását. Szóval nehéz lett volna megmondanom, hogy mikor és mit dugtak le a torkomon, de veszettül fájt. Mindig is érdekelt a kardnyelés tudománya, de ezek után már magasról teszek arra, hogy mit is kell kiállniuk azoknak az embereknek. Az én gyomromban ne turkáljanak semmivel se, de kinek is mondhattam volna el pillanatnyi bánatom? Késő volt.
A borzas-mentős hitvány kapitány belém vágott egy injekciós tűt, de nem a vállamba, vagy a hátsómba, ahogyan azt elvárná az ember. A halántékomba döfte, ami recsegve-ropogva szúrt utat magának, mire beért a szememhez, vagy mögé; ezt ismét nehéz lett volna pontosan meghatároznom. Égető érzés járta át az arcomat, miközben belém oltotta a fecskendő tartalmát. Ennek ellenére még mindig marta az epres cukorka a torkomat, de csövekkel a nyelőcsövemben már köhögni se tudtam.
Javában hullámzott a világ, mire kivettek a mentőautóból. Egyik régi barátom mesélte, hogy miket látott egy pszichoaktív utazása során. Többször említette, hogy úgy hullámoztak a falak, mint a Balaton, mikor korbácsolja a viharos szél. Itt viszont én voltam maga a Balaton! Azt se éreztem, hogy eközben ledobtak a földre, és a mentősök kövér gázzal elhúzták a csíkot. Persze ekkor már nem szólt a sziréna. Talán mégsem voltam olyan fontos, hogy miattam használják a megkülönböztető jelzést.
Verebély, egy nagydarab, fehér köpenyes ember volt. Kopasz feje, sok-dioptriás szemüvege, moslék tekintete még szedálva átsugározott tudatom kiszolgáltatott bugyraiba. Viszont a kezében lévő fogó-féleség se volt egészen megnyugtató. Letérdelt hozzám, és beljebb nyomta a mentősök által ledugott csövet a torkomban.
„Csak nehogy kicsússzon!” – mondta, miközben nyála a képembe lógott, akár egy cipőfűző. Ekkor szembesültem, hogy valószínűleg nem baráti szándékkal fogta meg szerszámával a nyelvemet, ami feltapadt a gyomromba dugott csőre. A következő pillanatban elöntötte a számat valami meleg folyadék. Szerintem a vérem ömlött, mert a nyelvem már nem volt a szájüregemben. Ott lógott Verebély fogójának fogságában, aki némi vizsgálgatás után félredobta, mint valami jutalom falatot egy vadászkopónak. Épp csak kutya nem volt sehol, viszont én már kutyául voltam a szürreális megpróbáltatások végett. Jószerivel azt se tudtam meghatározni, hogy hol vagyok egyáltalán.
Verebély rendes doki volt. Dugott még egy csövet a számba, hogy a kitépett nyelvem helyéről kibuggyanó vér ne fullasszon halálra. Aztán tovább kotorászott bennem, míg végül kiszedte a cukorkát, ami elindított ezen a gyötrelmes utazáson. Mennyire jó lett volna ismét elájulnom!
És magamra hagytak a nagy semmi közepén. Bőségesen volt időm azon gondolkodni, hogy mit is vétettem az életben, amiért így kitoltak velem, és mindezt egy vacak cukorka miatt. Egyvalamit viszont elhatároztam aznap: soha többé nem esek kísértésbe!
