Kidoshenshi 4/4.

A jövő útjai / Novellák (314 katt) Ebenezer
  2020.12.02.

11.

Tizenegy nap telt el azóta, hogy Kinetsu és Youko, a katonaszökevény és a száműzött médium, elhagyták Új-Tokió falait, és nekivágtak az útnak Yonezawa felé. Tizenegy nap, amelyet szerény készleteikkel túl kellett élniük, dacolva a száraz széllel, a folyton kavargó porral, csapkodó esővel és hideg éjszakákkal. Tizenegy nap, amikor a senshi újra és újra gyakorolhatta újonnan felfedezett képességét, és a bensőjéből áradó fénnyel téphette szét a rájuk támadó bestiákat. Tizenegy nap, amikor a reikon mindig előre jelezte a felderítő helikopterek nesztelen érkezését, hogy időben elrejtőzhessenek a megfigyelők érzékelői elől: hol egy rianásban, hol egy épületromban, hol pedig az infrasugarakat is elnyelő, katonai álcázó takaró alatt, amelyet a hadnagy hozott magával.

A férfi és a nő éppen egy évtizedek óta elnéptelenedett falu egykori rendőrőrsének alagsorában pihentek, talán három óra járásra Yonezawa ugyancsak kihalt városától. Youko szerint az epicentrum a várostól nyugatra volt, arra kellett majd keresniük a támaszpontot is. Bár egyszer szóba került az út alatt, hogy mi lesz, ha megtalálják a bázist, erre sem akkor, sem most nem tudtak válaszolni, ezért nem is beszélgettek róla. Nem siettették azt, ami úgyis bekövetkezik. Utolsó adagokat ették megmaradt konzervjeikből, mindketten csapzottak és kimerültek voltak.

– Te alszol elsőnek – mondta a senshi.

A nő nem ellenkezett, iszonyúan fáradtnak érezte magát. Míg a hadnagy fel volt készítve a fizikai megterhelésekre, ő nem. Némán bólintott, befordult a fal felé a rendőrségi cella egyszerű priccsén, és kábult álomba zuhant.

Kinetsu ébredt elsőnek, és szokatlanul kipihentnek érezte magát. Nyugodt volt, izmai nem sajogtak, ám belülről az éhség mardosta.

– Youko – ébresztette útitársát szelíden.
A nő kinyitotta sötétbarna szemeit, és ránézett. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén.
– De jót aludtam – ásította –, mintha nem is csak pár órát aludtam volna, hanem legalább tízet.
A katona furcsán nézett körbe, és tekintete a médiumot is zavarba hozta.
– Valami baj van? – kérdezte suttogva.
– Nem – felelte a férfi –, csak az, hogy én is elaludtam.
– Hány óra?
Kinetsu az órájára pillantott:
– Na, igen. Reggel fél hat.
– Tehát átaludtuk az egész délutánt és éjszakát – vigyorgott a reikon. – Érthető.

Még nem múlt el hét óra, amikor a páros óvatosan előmerészkedett a búvóhelyül szolgáló épületből, majd elindult tovább, északra. Amint kiértek a faluból, ismét körbevette őket a portenger, ahol már olyan sűrűn voltak a rianások, hogy majd minden lépésre jutott egy apróbb fajta. A kicsiny település utolsó háza még látszódott a hátuk mögött, amikor Youko váratlanul megtorpant:

– Várj!
– Helikopter? Vagy akumuru? – kérdezte gyorsan a hadnagy.
A nő megrázta a fejét:
– Nem, ez valami más.

Feszülten figyeltek, Kinetsu már a legközelebbi búvóhelyet kereste pillantásával. De nem volt rá szükség. Lassan, mintha csak a puszta levegőből váltak volna anyagi formává, halvány körvonalak rajzolódtak ki előttük, amelyek előbb lassan emberi alakot vettek fel, majd egyre újabb és újabb részletek váltak láthatóvá rajtuk, míg végül alig egy perc múlva három tenshi állt velük szemben a pusztaságon. Középen az üzletházban felbukkant kamaszlány lebegett, hosszú, fehér haját vadul fújta a szél, világoskék ruhája lágyan hullámzott körülötte. Két társa ugyanúgy nem érintette a földet, egyikük testhezálló, sötétpiros öltözéket viselt, míg a másik fehér ruhát hordott aranyszínű mintákkal. Gyönyörűek voltak, szemükben mégis vad fény lüktetett, és kezeikben hosszabb-rövidebb pengék izzottak változatos színekben.

– Köszöntünk, kidosenshi! – szólalt meg az ismerős angyal.

A hadnagy kissé meghajolt, Youko azonban ledermedve állt a csodálkozástól. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy akár egyetlen angyalt is láthassanak életükben, ő pedig éppen három ilyen lénnyel nézett szembe.

– Közel vagy a nagy repedéshez, amit láttál. Innen nem mehetsz tovább a felszínen. Kövess minket, elkísérünk addig, ameddig lehetőségünk van rá.
– És mi lesz Youkóval? – kérdezte a férfi.
A lány közömbös arcot vágott:
– Te vagy a kiválasztott, mi téged segítünk. Rá nincs szükségünk.
– De nekem igen! – tiltakozott Kinetsu, talán egy kicsit hevesebben, mint szerette volna.
Az angyalnak arcizma sem rándult:
– Természetesen velünk jöhet, ha akarod, de nekünk Te vagy a fontos. Megértetted?

A hadnagy aggódva pillantott Youkóra, aki ugyanolyan féltőn nézett vissza rá. Tekintetük egybeforrt, és szavak nélkül is nyilvánvaló volt, mit éreznek.

– Igen – felelte Kinetsu még mindig a reikonra nézve.
– Továbbra is akarod, hogy társad velünk jöjjön?
A férfi megrázta a fejét:
– Nem.
– Visszamegyek a faluba – szólalt meg Youko –, ott biztonságban leszek.
Az angyal Kinetsura várt, aki rövid gondolkodás után beleegyezően bólintott:
– Rendben. Talán az lesz a legbiztonságosabb.
A katona benyúlt a zubbonyába, és elővette kézifegyverét.
– Ez legyen nálad! – nyújtotta a nő felé, aki egy kissé ügyetlen mozdulattal átvette.
– Vigyázz magadra! – mondta halkan Youko, és remélte, hogy alig látszik az arcán megjelenő halvány pír.
– Te is – felelte a hadnagy ugyanolyan csendesen.


A négyfős csapat elindult északnyugatra, majd alig negyed óra után az elől haladó tenshi belebegett egy rianásba, a többiek pedig gondolkodás nélkül utána. Erős lejtőn indultak lefelé, a katona bakancsának talpa alatt csikorogtak a kövek, és apró kavicsok szánkáztak alá az előttük ásító sötétségbe. Mielőtt a nap erőtlen fénye kevésnek bizonyult volna, az angyalok ismét előhúzták izzó fegyvereiket, amelyek erős, de nem kellemetlenül bántó fénybe borították a repedést. Időnként egyenesen lefelé ereszkedtek, hogy aztán egy oldaljáratba betérve átmenjenek egy másik rianásba, máskor pedig a természetfeletti jelenések megemelték porból gyúrt társukat, hogy lebegve egyre mélyebbre vigyék őt, ahová ember külön felszerelés nélkül már nem tudott volna lemászni. Nem beszélgettek, valahogyan a várakozás csendje lepte be őket. Az angyalok magabiztosan mutatták az utat, néha megállva, néha belegyorsítva. A titokzatos tenshik nyilván ugyanolyan jól érzékelték a fenevadak jelenlétét, mint a reikonok, és többnyire igyekeztek elkerülni a találkozásokat, ám esetenként egyszerűbbnek találták a harcot, és pengéikkel villámgyorsan megtisztították a továbbhaladásuk útjában álló szörnyeket.

Órák óta mentek rövid pihenőkkel, majd egyszer csak az ismerős tenshi így szólt:

– Nemsokára elérjük a nagy repedés közvetlen környezetét, innentől már komoly ellenállásra számíthatunk, sőt azokra az óriási akumurukra is. Mostantól használd az erőd, de takarékoskodj vele! Készen állsz?
– Mehetünk – válaszolta Kinetsu magabiztosan.


12.

A hadnagy valahol arra vágyott, hogy talán a Shiroyama-hegyen átélt látomása csak egyfajta eltúlzott, misztikus vízió volt, és sohasem kell ténylegesen is megtapasztalnia mindazt a borzalmat, amit ott. Ám a valóság felülmúlta a képzeletet, Kinetsu szinte fel sem tudta fogni, honnan jöhet elő ennyi bestia, hogy eszeveszett elszántsággal vessék rájuk magukat. Az angyalok szédítő iramban és hihetetlen akrobatikus ügyességgel cikáztak körülötte, hogy megvédjék őt a karmoktól és állkapcsoktól; ő pedig az időzítésre fókuszált, hogy a lehető legtöbb számú akumurut tudja széttépni a testéből kilövellt fénnyel. A tenshik fáradhatatlanul kaszabolták az újabb és újabb hullámokban érkező szörnyetegeket, zöldes vér fröccsent könnyű ruhájukra, és por tapadt a hajukba. A katona sem festett túl nemesen, izzadságpatakok folytak a homlokán, torkát a fenevadak ocsmány bűze kaparta. Ám rendületlenül törtek előre, mígnem elérték a sziklapárkányt, amit a kidosenshi már látott egyszer, ám ezúttal sokkal ijesztőbb és valóságosabb volt minden.

A három kísérő nem habozott, megragadták a hadnagyot, és levetették magukat a kiszögellésről, egyenesen a hatalmas rianásból kisugárzó, zöldes fénnyel bevilágított akumuru hordába.

– Pusztuljatok! – ordította Kinetsu, és minden erejét beleadva robbantotta fel a testében pulzáló energiát.

Éles, vakítóan fényes detonáció követte kiáltását, a gigantikus földalatti terem egy pillanatra olyan világos lett, mintha maga a perzselő nap lángja lobbant volna fel benne. Elképesztő kakofónia követte a robbanást, ahogy a haláltusájukban fetrengő lények vonyítottak, hörögtek és rikítottak. A kisebb példányok azonnal elpusztultak, a nagyobbak súlyos égési sebeket szenvedtek, ám az óriás példányok ellenálltak a fénynek.

– Gyűjtsd az erőt a következőhöz! – harsogta az egyik angyal, ahogy előrelendültek mellette pengéikkel.

Egyesült erővel támadták a nagytermetű lényeket, és szúrták, vágták őket, ahogyan csak tudták. Bár emberi értelemmel esélytelennek tűntek, mégis kitartóan harcoltak. Izzó fegyvereik nem szokványos sebeket ejtettek, a gigászok vastag bőrét könnyedén átszelve rettentő kínokat okoztak nekik. A hadnagy ütemesen lélegzett, összpontosított, és igyekezte felgerjeszteni magában az erőt.

– Youkóért – suttogta magának, és ismét felrobbant.

Ezúttal a nagyobb akumuruk is megérezték a kiválasztott erejét, a tenshik által ejtett vágásokon átszúró fény révén ugyanis élesen beléjük mart a fájdalom. Elkeseredett, dühödt erővel tombolt a harc, az angyalok sem tudtak minden egyes csapást elkerülni vagy kivédeni. Kinetsu ugyan még nem sérült meg, de a fényrobbanások egyre jobban kivették az erejét, hosszabb idő kellett a regenerációhoz, és csökkent a detonációk energiája is. Ám kitartásuknak meg volt az eredménye, lassan ugyan, de elfogytak a támadók, vagy akik megmaradtak, nem mertek közelebb jönni, akárcsak a látomásban. Izzadtan, kimerülve, de végül ott álltak a repedés szélén, a halványzöld lüktetésben.

– Az utolsó fényrobbanás – szólalt meg az angyal mellette –, és bezárhatod a repedést.

Kinetsu zihálva bámult le a mélybe, amelynek falán milliónyi lényt látott hemzsegni, akik arra készültek, hogy feltörjenek a felszínre.

– Véget vetek mindennek – mondta a katona, és lehunyta a szemét.
Érezte, ahogy áramlik belé az erő, felizzik belsőjében a tűz, és pattanásig feszíti a testét.
– Nagy utat tett meg, Kinetsu hadnagy – törte meg a halk morajlást egy erős hang –, de teljesen hiába.


13.

A férfi kinyitotta szemét, és tekintetével a forrást kereste. Egy katonai drón lebegett felette, úgy öt-hat méternyire, amely nemcsak szenzorokkal, de hangszóróval is fel volt szerelve.

– Nem engedhetem, hogy befejezze. Csak megnyomok egy apró gombot, és a rianás szélén elhelyezett töltetek hússzor ekkorára robbantják a repedést. Gondolja, hogy azt is be tudná zárni? – gúnyolódott az ismeretlen hang.

Kinetsu az angyalok felé pillantott, akik némán álltak körülötte. Őrá vártak, ő volt a kiválasztott, akinek be kell végeznie mindent.

– Ki maga? – kiáltotta a hadnagy. – És miért van ellenem?
– Mit számít az? – jött a felelet a drónból. – Csak az számít…

A mondat nem fejeződött be, mert a hangszóróból váratlanul távoli zajok hallatszottak, mintha valami történt volna ott, ahonnan a titokzatos hang beszélt. Nem nagyon lehetett kivenni a szavakat, de dulakodás és nyögések szűrődtek át, köztük határozottan kivehető volt egy női hang. Váratlanul lövés dörrent egy ismerősen dördülő kézifegyverből, majd még kettő.

– Ne! – sikította a nő, és Kinetsu ereiben megfagyott a vér.
– Youko!
– Micsoda szánalmas helyzet – jött ismét a hang –, a nagy harcost egy törékeny nő akarja megmenteni. Patetikus.

Hirtelen újabb pisztolylövés csattant, és a hadnagy felismerte, hogy ez nem az ő fegyveréből jött. Csend lett, hosszú másodpercek teltek el.

– Tegye, amiért jött, hadnagy! – törte meg a hallgatást egy furcsán ismerős hang. – Mi megleszünk a századossal.
– Ichirou őrnagy? – kérdezte meghökkenve Kinetsu. – Maga…
– Csinálja már!

A kidosenshi egy pillanatra megremegett, majd egy hatalmas üvöltéssel kitört belőle az utolsó fényrobbanás. Csak azt érezte, a lelke egy darabja is kiszakad, majd a mennyezetről dübörgő sziklák zuhantak mellé, és hullottak bele a rianás szájába, hogy végleg betömjék azt. Még érezte az első kődarabok okozta rengést, majd valamelyikük eltalálta, mire a férfi előtt elsötétült minden, és érezte, ahogy maga is tehetetlenül zuhan alá.


14.

Nem létezett sem tér, sem idő. Üresség volt, fekete némaság. Nem voltak illatok, nem voltak érzések. Csak az üres semmi. Majd a csend összesűrűsödött, és monoton zúgássá formálódott – először a távolból, alig hallhatóan, majd egyre közeledve. Aztán Kinetsu érezni kezdte a kemény talajt a háta alatt. Majd a kellemesen borzoló szellőt az arcán. Végül a port a szájában. Nehézkes mozdulatokkal felkönyökölt, és szemét tenyerével védve belebámult a sápadt fénybe. A semmi közepén feküdt, kócos bokrok mellett. Tekintetével a zajt kereste, amely egyre csak erősödött. Egy apró, fekete foltból jött, valahol a messzeségben. De közeledett, és a forrása is egyre méretesebb lett. Pár perc múlva a hadnagy felismert egy katonai terepjárót, amely egyenesen felé száguldott a síkságon. Kinetsu felült, és várt. Mindene sajgott, a feje zúgott.

A jármű csak nőtt és nőtt, hogy pár lépésnyire tőle lefékezve megálljon. A sofőrülés félői ajtó kinyílt, és egy katonai bakancs jelent meg. Valaki közeledett, de a hadnagy nem tudta kivenni, mert a lemenő nap éppen a szemébe vágott. Az illető egészen közel jött, letérdelt mellé, és arcát egészen közel emelte. Kinetsu két sötétbarna szemet látott, amit semmivel sem tévesztett össze.

– Youko! – tört ki belőle, és nem tudott ellenállni a mosolygó tekintetből áradó vonzásnak.
Ő is közelebb hajolt, majd röviden megcsókolta a nőt.
– Ezt is előre láttad? – kérdezte félszegen mosolyogva.
– Ezt nem, csak a következőt – nevetett vidáman Youko, és kezébe véve a férfi arcát, hosszan megcsókolta.


– Vége? – kérdezte a nő, amikor már az autóban ültek, összebújva.
– Egy fejezetnek igen. De egy másik éppen most kezdődik.
Youko bólintott:
– Én is így gondoltam.
Kinetsu nevetve nézett rá:
– Ti reikonok!

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 3 db)