Kidoshenshi 4/3.

A jövő útjai / Novellák (83 katt) Ebenezer
  2020.12.02.

9.

Az Új-Tokióba robogó mágnes vasút késő délután érte el a külső városfalat, ahol némileg lassított, ám sebessége így is többszöröse maradt annak, hogy az akumuruk eséllyel vegyék üldözőbe. A vágány egyenesen belefutott a vastag betonfalba, de a szerelvény előtt egy acélajtó csúszott félre a megfelelő pillanatban. Ahogy az egész vonat beért, az ajtó lezárult, és a vasút megállt a zsilipcsarnokban. Érzékeny műszerek tapogatták végig az egész járművet, eközben nagy kaliberű golyószórók szegeződtek rá, hogy miszlikbe aprítsák az esetlegesen mégis bejutó szörnyetegeket. A letapogatás végeztével kinyílt a belső kapu, és a mágnes vonat elegánsan belebegett a központi állomásra, hogy az utasok kiszállhassanak. A zsilipcsarnokban még egy utolsó ellenőrzés futott le, majd a szenzorok kikapcsoltak, és a golyószórók visszahúzódtak a lőréseikből. A hosszú terem nem maradt megfigyelés nélkül, ám a vasút alatt futó keskeny szervizárokba nem láttak be sem a kamerák, sem a mozgásdetektorok. Itt suhant végig egy magányos árnyék, nesztelenül, és az elektronikus szemek előtt láthatatlanul. Kinetsu jól emlékezett egy korábbi katonai gyakorlatra, amikor azt próbálták el, miként lehet bejutni egy városba észrevétlenül, ha egyszer úgy hozná a sors. Most éppen úgy hozta.

A hadnagynak esze ágában sem volt bemerészkedni Új-Tokióba, jól tudta, hogy az állomáson már várják, és még ha ki is cselezné őket, nem tudna hova menni. A lakását nyilván figyelik, a központba nem mehet vissza, társait biztos lehallgatják, Youko századosnak pedig mostanra már biztosan el kellett hagyja a várost. Ez utóbbit sajnálta a legjobban, pillanatnyilag kizárólag csak a reikonban bízott meg. Talán itt van még valahol a városfal közelében, és akkor megtalálhatja.

Amikor másnap reggel az első vonat becsúszott a zsilipcsarnokba, Kinetsu már készen állt, hogy maga is kiszökjön. Elrejtőzött, majd a külső zsilipkapu nyílásakor teljes erőből rohanni kezdett ő is a kijárat felé – amennyire a szűk árokban ez lehetséges volt. A szerelvény természetesen jóval leelőzte őt, ám a hadnagy közelebbről indult, így pár pillanattal az utolsó kocsi mögött sikerült kivetődnie a záródó acélajtók között. Lecsúszott a meredek betonfalon, és hangos robajjal zuhant a talajra a két emelet magasságban húzódó mágnes sín alatt.

– Nagyon megütötte magát? – kérdezte egy női hang.
Kinetsu a fegyvere után kapott, de a keze félúton megállt, ahogy belenézett az ismerős, sötétbarna szemekbe.
– Youko!
– Tudtam, hogy itt lesz.
– De… ja igen – mosolyodott el a katona. – Tulajdonképpen reméltem is, hogy itt lesz a közelben.
– Menjünk arrébb, itt nem biztonságos – noszogatta a nő, és elindult a fal mentén. – Közben meséljen, mi történt a hegyen?

Végighaladtak a szürke betonfal tövében, kerülgetve a hulladék-kupacokat, és meg-megriasztva a kotorászó madarakat, rágcsálókat. A férfi mesélt, a reikon pedig érdeklődve hallgatta, időnként bájosan hangot adva csodálkozásának vagy meglepetésének. Időközben elérkeztek egy nagyobb fém halomhoz, Youko pedig előremutatott:

– Az átmeneti szállásom. Nem valami nagy szám, de az időjárástól megvéd.

Igaza volt, gyűrött hullámlemezek, horpadt vödrök, kitekeredett vasrudak alkották a kezdetleges menedéket, amely nem csak hevenyészett volt, hanem szűkös is.

– Nézze, Youko – kezdte Kinetsu, amikor bevackolták magukat –, én rettenetesen sajnálom, ami magával történt. Én…
– Sssh – súgta a nő. – Ne korholja magát, én nem árultam el!
– Igen, de mégis miattam került ebbe a helyzetbe – mondta a katona, és csalódottan körbepillantott a rozoga építményen.
– Ugyan, nem számít. A lényeg, hogy megtudta, amit akart.
A senshi bólintott:
– De milyen áron?
A nő megfogta Kinetsu kezét:
– Most már tudja, mi a küldetése. És én bízom magában, hogy véghez is viszi azt.
A férfi félszegen mosolygott:
– Az még nagyon távolinak látszik, Youko. Nagyon távolinak.
A nő elengedte a kezét, és hátradőlt:
– Sikerülni fog.
– Ezt mint reikon mondja?
– Haha… ne gondolja, hogy a médiumok mindent előre tudnak. Az ember saját akarata és önálló tettei képesek változtatni a jövőn.
– Csodálom a maguk önbizalmát. Kaede is pont ilyen volt.
– Nem véletlen – felelte a nő.
– Maga is azt mondja, hogy menjek északra, a rejtélyes bázisra?
Youko megcsóválta a fejét:
– Nem, nem azt. Hanem, hogy menjünk északra és keressük meg azt a támaszpontot.
Kinetsu rámeredt a csinos arcra, amelynek közepén a barna szemek táncoltak.
– Úgy érti, velem jön?
– Persze – kacagott a nő vidáman –, habár az akumuruktól most már nyilván nem fél, de mégis, meddig maradna életben, ha én nem szólok előre, mikor jönnek a helikopterek?


10.

Agomori-san dühös volt, ehhez nem kellett különösebben jó megfigyelőképesség vagy empátia, pedig Ichirou őrnagy mindkettőben jeleskedett. Széles állkapcsa enyhén remegett, halántékán egy ér rettenetesen megdagadt, kezét ökölbe szorította, és nem az irodája alatt elterülő várost figyelte, hanem öles léptekkel járkált fel és alá a szobában. Az őrnagy úgy szemlélte őt, mint egy riadt egér a rejtekhelye előtt kőröző macskát. Most hirtelen a sógunpáncél sem tűnt olyan lenyűgözőnek.

– Először is, hogyan lehetett futni hagyni a katonát az állomáson? – kérdezte ingerülten.
– Szerintem nem is jött be az állomásra – felelte halkan Ichirou. – Utánanéztem, kapott kiképzést ilyen helyzetre, ha be kellene szivárognia egy városba.
Agomori résnyire húzott szemekkel nézett rá.
– Ilyenkor az eljárás, hogy a zsilipcsarnokon keresztül szivárognak be. Feltehetőleg a hadnagy is ezt tette.
– Ha így volt, miképpen nem akadtak még a nyomára? Az a rengeteg kamera, a megfigyelések és lehallgatások… mit csinál, mióta visszajött?
A szemüveges alak kissé megrázta a fejét:
– Az bizonyos, hogy nem lépett kapcsolatba sem az osztagával, sem a barátaival; a lakását nem használja, Youkoét sem, illetve nem fizetett kártyával, nem kapcsolta be a kommunikátorát, és végül nem bukkant fel egyetlen állomáson vagy ellenőrzőponton sem.
A zömök férfi továbbra is lendületesen rótta a szőnyeget.
– Akkor nincs a városban – mondta végül. – Mit tudtak meg Kaedétől?
Ichirou kényelmetlenül fészkelődött egyet a széken.
– Sajnos semmit sem, mert nem tudtunk beszélni vele.
– Mit beszél? – förmedt rá Agomori. – Az egy szerencsétlen öregember, csak szóra tudták bírni!
– Kilenc emberünkkel végzett. Kaede már nem csak egy száműzött reikon, aki remeteként él. Ő most már egy… shamain, a Shiroyama-hegy sámánja.
A járkáló férfi megcsóválta a fejét:
– Először angyalok, most sámánok… mondjon valami értelmeset is, Ichirou!
A megszólított kínosan mosolygott:
– A reikonok szerint északra ment, oda, ahol minden elkezdődött.
– Igen? – kérdezte gúnyosan a másik. – Északra? És mégis hova? Vagy mitől északra? Ennyire tudnak csak pontosak lenni a médiumok? Ezt nem hiszem el!
– Tudja, Agomori-san, milyenek a reikonok… összetartanak. A helyzetük miatt védelem alatt állnak, és ezt jól tudják.
– Pff… – vágott közbe idegesen a férfi, közben ő is tudta, hogy Ichirounak igaza van. Kevés médium volt, akumuru pedig sok. Valóban nem engedhették meg, hogy egyetlen reikont is elvesszenek, Új-Tokió pedig éppen most száműzte egyik tehetséges képviselőjüket.

Agomori megállt az antik páncél mellett, és a gondolataiba merült. Így mellette állva jól látszott, hogy az ő mérete volt, akár fel is vehette volna, ám az ősök iránti tiszteletből ezt sosem tette meg. Még nem volt rá méltó.

– Hmm… északra, ahol minden elkezdődött… – ismételgette. – Maga szerint mit jelent ez?

Az őrnagy lefelé pillantott. Japán északi területei hatalmasak voltak, és Agomori-sannak igaza volt, azt sem tudhatták biztosan, mitől északra kell keresni a hadnagyot.

– Esetleg a Nagy Rengés középpontja – mondta alig hallhatóan.
A robosztus férfi felnézett:
– Az epicentrum! Nocsak, Ichirou-san, az első használható ötlete!
– De miért menne oda? – kérdezte ugyanolyan óvatosan az őrnagy.

Agomori viselkedése hirtelen megváltozott, és az eddig ideges magatartása egyszeriben átment hűvös stratégába. Valamikor ő is katona volt, az egyik legígéretesebb taktikus, de aztán átpártolt a nagyvállalatokhoz, és most sikeres üzleti stratégiákat dolgozott ki. Ichirou még ebből a taktikus időből ismerte őt, amikor együtt szolgáltak.

– Tehát egy hétköznapi katona találkozik egy angyallal – kezdte a stratéga. – Ez már önmagában is óriási jelentőségű, de ezzel nincs vége. A mindig hallgatag angyal ezúttal megszólal, és mond neki valamit. Valami olyasmit, amiért egy megbízható reikon a hazugságot és a száműzetést is vállalja. Ez önmagában is kivételes, de figyeljünk az összefüggésekre. Aztán ez a különleges senshi elmegy nem máshoz, mint a legendás Shiroyama-hegy sámánjához, aki segít neki. Egészen egyedi, nem gondolja, Ichirou? Majd visszatér a fővárosba, de nem jön be a falak mögé, hanem eltűnik, és a médiumok szerint a Nagy Rengés epicentruma felé tart.

Agomori lehunyta a szemét, ám agya sebesen dolgozott, ahogy változatokat állított fel, kapcsolatokat keresett, és logikus sorozattá akarta gyúrni az eseményeket.

– Mi van a rengés középpontjában most? – törte meg a csendet az őrnagy.
A férfi felnyitotta a szemét, és most a plafont bámulta.
– Egy hivatalosan lezárt, ugyanakkor még mindig üzemelő támaszpont.
– És mit csinálnak ott a katonáink?
Agomori nem felelt azonnal, de Ichirou látta, hogy koncentrál.
– Ez az – suttogta pár perc némaság után –, ezért megy oda.
A szemüveges férfi ostobának érezte magát, hiszen nem értett semmit.
– Miért, Agomori-san? – szólalt meg bátortalanul.
– Tudja maga, Ichirou, honnan jönnek az akumuruk?
– A föld mélyéből, a rianásokon keresztül.
– Igen, onnan – helyeselt a beszélgetőtársa. – De úgy gondolja, minden repedés olyan mély, hogy azon feljöjjenek?
– Ezt nem tudom, Agomori-san.
– Nos, nem. A Nagy Rengés után sok kutatás folyt, és kiderült, hogy a földkéreg felső rétege rengeteg helyen megrepedt, ám ezek mélysége a pár métertől a néhány száz méterig terjed. Az igaz, hogy ezek a rianások számos helyen összeköttetésben állnak egymással, de egyik sem elég mély, hogy az akumurukhoz leérjen. Kivéve…
– … az epicentrumban – kerekedett el az őrnagy szeme.
– Úgy bizony – bólintott Agomori.
– És miért megy oda Kitsune hadnagy?
– Ennek egyetlen indokát látom. Azt ugyan nem tudom, hogyan, de valahogyan véget akar vetni a bestiák felszínre törésének.
– De hát ez nagyszerű! – szaladt ki Ichirou száján, ám rögtön megbánta, mert Agomori kíméletlen pillantást vetett rá.
– Elment az esze, Ichirou? – rivallt rá. – Még hogy nagyszerű? Megőrült?
– De, de… – habogta zavartan.
– Ugye nem kell emlékeztetnem, milyen volt a helyzetünk a Nagy Rengés után? Teljes volt a káosz, és akkor visszafogottan fogalmaztam. Pusztulás, halál, romok mindenütt. Fosztogatás, fegyveres bandák, erőszak. Alig eszméltünk fel a rombolásból, ránk támadtak az akumuruk. Mennyien haltak meg, míg felépítettük a falakat és rendet tettünk?
– Milliók – mondta az őrnagy.
– Igen, milliók. És van elképzelése róla, mit jelent ezeket a túlélőket nap mint nap ellátni élelemmel, energiával, szórakozással, na és persze megvédeni őket?
– Minden bizonnyal nagy feladat.
– Nagy? Óriási! – ripakodott rá Agomori. – Tudja, mi lenne, ha valahogyan a szörnyek eltűnnének, és a városokban élő emberek hirtelen kimehetnének a falak mögül? Ha újra ott élnének, építkeznének, dolgoznának vagy töltenék az idejüket, ahol akarják? Ha hirtelen minden visszaállna a régi kerékvágásba?
– Nem tudom, Agomori-san – rázta meg a fejét az öreg tiszt.
– Újra káosz! Ki védené meg az embereket? Ki adna nekik enni? Vagy kitől kapnának áramot?
– Talán újra lehetne építeni… – kezdte Ichirou félszegen.
– Újraépíteni? Miből? Honnan lenne az anyag?
– Hiszen van minden, csak az akumuruk miatt nem tudunk…
– Hallgasson! – szólt rá nyersen Agomori. – Ezt nem akarom Önnel megbeszélni. A lényeg, hogy nekünk megfelel a helyzet, és az emberek biztonságban élhetnek ellátva mindazzal, ami nekik szükséges. Ha kimennek a falak mögül, kezdhetünk mindent elölről.

Ichirounak nem volt több kérdése. Bár tudta, hogy Agomori nem tartja sokra, nem véletlenül volt ő a legrafináltabb kihallgató tiszt a központban. Tökéletesen értette, miről van szó. Volt bajtársa most a nagyvállalatok zsoldjában állt, azokéban, akik ezt a biztonságot, élelmet, energiát és szórakozást adták az embereknek. Nyilvánvaló volt, hogy nem áll érdekükben megszabadulni az akumuruktól. Hiszen úgy mi lenne a profittal, amiből a szép irodájuk, az elegáns öltönyük és a magán orvosi ellátásuk van. Nem is szólva arról az ocsmány, korabeli sógunpáncélról.

Előző oldal Ebenezer