Űr, vodka, satöbbi

A jövő útjai / Novellák (76 katt) Mortelhun
  2020.11.14.

Sodródok. Talán mindig is csak sodródtam önálló gondolatok nélkül. Kitettem magam mindannak, aminek nem soha nem lett volna szabad. Mások akaratának. Ez történt most is, és 2 éve is és 12 éve meg 22 éve is. És most a sodródásom közepette már azt a távoli pittyegést sem hallom. Mióta is van csend körülöttem? 2 órája? 2 napja, netán 2 éve? Körbeölel ez a fehér, bár inkább már sárgás gyolcsszerű anyag, mely olyan, mint egy alkoholista anya, aki túl korán szült, és most gyűlöl, de ahhoz nem eléggé, hogy az ösztönöktől vezérelve azért tegyen néha emberséges dolgokat. Vagy legalábbis megpróbálja. Hiszem, hogy ez a ruha, ami rajtam van, mindig is gyűlölt engem. Akárcsak a mindenség.

Körbenézek. Sápadt a fény, és sápadt a kabin, mely börtönöm és páncélom egyben. Keresek valami emberit, valami olyat, mely megnyugtathat, mely reményt ad, de hiába.

Azt mondta anno: hagyd a repülést, te annál többre vagy hivatott. Tudod… A vörös csillag, meg a nagy szovjet eszmék, és persze a párt. Én hittem neki, hittem azoknak a szarukeretes, örökké cigarettázó pártembereknek is, akik belekényszerítettek ebbe a helyzetbe, ebbe a székbe, ebbe az életbe. Magának mennie kell. A diploma kitűnő, akárcsak a fizikai állapota és a vizsgák. Hát mentem…, azaz jöttem.

Légy átkozott, Vaszilij! Megannyi bevodkázott éjszaka baráti kísérője. Vodka, cigaretta, borscs és azok a lányok. Azok a lányok, akinek pillanatok alatt a bokájára csúszott a bugyi, amikor megtudták, hogy pilóták vagyunk, és már 23 évesen századosi rangban szolgálunk. Kihasználtam? Igen. És a nagy szovjet álom kihasznált engem? Nos, az is igen. Valamit valamiért.

Vaszilij, te átkozott. Itt ülsz most mellettem és konokul hallgatsz. Konokul a te nagy kalandod közepén. Vagy ez még csak az eleje? Az idő relatív. Főleg itt. A minden és a semmi közepén. Azt mondod, a világűr gyönyörű? Azt mondom, nyomasztó. Persze ha könyvből olvasod és nézed, az. Gyönyörű. Ha elsüllyedsz benne, mint kanál a pudingba, már nem annyira szép. Nem hívogat. Nem hívogat, de visz. Főleg akkor, ha elengedik a kezed. Az enyémet elengedték. Vaszilij kezét is elengedték.

Csend. Sem pittyenés, sem kattanás, sem pedig zúgás. A gépek konokul hallgatnak, akárcsak a világűr. És Vaszilij. Mióta is nem beszél? Tegnap még kiabált. Vagy ez már egy éve volt? Talán sírt is. Mondtam neki, gondoljon Ványa csókjára, ölére, ölének nedves forróságára. Nem tudom, gondolt-e.

Egyszer csak úgy döntött, nem beszél velem többé. Ül dermedten, mint egy szobor. Tekintete üres, bár ez nem meglepő, hiszen a szemürege is az. Lenin is lehetne Szentpétervárott azon a gyönyörű kis téren. De ő nem Lenin. És talán már nem is ember.

Csend van. Meg olyan lilás fény. Meg mintha köd is lenne. Vagy csak jég ül az ablakon? Látom, hogy nem látok, és hallom a semmit. Hallom a semmit. Pár napja mintha koccantunk volna valamivel. Vaszilij feje azóta előre van bukva. Én meg ki vagyok bukva. Csak sodródok, és nézem a ködös semmit, a néma ordítások éjfekete erdejében. Tudod, mi van?

Ember voltam egykoron. Ember, ki fiatal, majd boldog, aztán élettel teli. “Nagy kaland lesz.”

Az lett. Senki nem tett semmit, amikor a kapszula, amiben a megfigyelést végeztük Vaszilijjel, elvált a hajótesttől, és elkezdett egyre messzebb sodródni, ki a mélyűrbe. Folyamatosan kértük a segítséget rádión, először csak halkan, aztán ordítva. Volt, hogy sírtunk, volt, hogy hisztérikusan nevettünk. Az elején még nyugtattak minket, hogy aztán egyszer csak megköszönjék a hazának tett szolgálatunkat, és közöljék, ezt a csatornát zárják. Lezárták. És most?

Halott vagyok.

Távol a Földtől, távol az álmaimtól, immáron 30 perce vagy 30 éve sodródva a világűrben.

Egy utas vagyok. Egy halott, ki igazán sosem élt.

Sura Gojkova őrnagy vagyok. Nem. Sura Gojkova őrnagy voltam.

Most kilépek. Még ennyit üzennék a földnek: bassza meg a párt.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 1 db)