Az élet nagy kérdései

Szépirodalom / Novellák (90 katt) n13
  2020.10.29.

Fürge Hód sietősen kaptatott felfelé a fák közt az ösvényen. Mokaszinos lábával halkan lépkedett ügyesen kerülgetve a száraz gallyakat, amik elárulhatták volna a jelenlétét. A Varjú törzsbéliek méltán híresek arról, hogy nesztelenül lepik meg az áldozataikat.

A táj, amelyen járt, változatos volt: dombok, ritkás erdők és száraz cserjések váltogatták egymást. Elszórtan nagy, mohos sziklák jelezték, hogy a folyón túl már a hegyek kezdődnek.

A fiú a húszas évei elején járt. Az öltözékéből, meg a festéseiről az avatott szem egyből megállapíthatta, hogy harcossal van dolga. Most éppen nem jártak hadi ösvényen, vadászott. Olajbarna szeme a nyomokat fürkészte, füle a környezet neszeire figyelt. Néha szoborrá merevedett, kicsit várt, majd ismét elindult. Egy szép és nemes állat benyomását keltette, amint a nap megcsillant rézvörös bőrén. Talán sikerül neki azt a fiatal vapitit elejtenie, aminek a nyomait reggel óta követte.

– Itt kell lennie valahol a közelben – gondolta, miközben a friss nyomokat fürkészte. A szél szemből fújt, orrcimpái kitágultak, ahogy beleszimatolt. Már érezni vélte a szarvas szagát, amikor észrevette a kesernyés, szürkés füstöt, ami vidáman tekergőzött a közeli domb mögül az ég felé.

– Ki lehet az, aki ekkor tüzet rak? – tűnődött. – A feketelábúak nem, mert az indiánok nem ennyire ostobák. Akkor mégis ki lehet? A vapitiről szinte teljesen megfeledkezett.

A dombhoz futott, fürgén lehasalt, és az utolsó métereket hason kúszva tette meg. Érezte, ahogy a kezdődő kaland jóleső izgalma felkúszik a gerincén. Óvatosan kikukucskált az aljnövényzet közül, és a domb mögött meglátta a fehér ember táborát.

A fehér egyedül ült egy nagy, lapos kövön a hevenyészett tűz mellett, és nyárson egy kisebb állatot sütött. Talán mókust. Puskája és málhája körülötte hevert szétszórva a magas fűben.

Fürge Hód már hallott a fehér emberekről, meg a villámló botjaikról, amikkel távolról ölnek, de élőben még sohasem találkozott eggyel sem. Most itt volt az alkalom, hogy alaposan szemügyre vegye.

A férfi középkorú lehetett. Kopott, fekete bőr cowboykalapot viselt, ami alól kilógtak szőkés, a zsírtól összeragadt tincsei. Fürge Hódnak az jutott eszébe, hogy milyen jól mutatna a skalpgyűjteményében, és lassan a késéhez nyúlt, de elfojtotta magában az érzést, és csendben tovább figyelt.

A vadász naptól cserzett arcát mély barázdák szabdalták, és hosszú gubancos szakáll keretezte. Szemei vidáman, ibolyakéken csillogtak. Egyik kezében egy nagy, zöld flaskát szorongatott, amit gyakran meghúzott, és utána fintorgott. Néha köpött is egyet. Csizmáit lerúgta, mellette hevertek a fűben. Sovány, barna kancája nem messze legelészett, a nyerget a málhával már levette róla. Nem sokkal arrébb rengeteg állatprém hevert egymáson egy nagy kupacban. Farkas, hód, pézsmapocok, csíkos mókus…

– Micsoda oktalan mészárlás! – borzadt el Fürge Hód. Behunyta a szemét és megborzongott. Sajnálta az állatokat. A testvéreinek érezte őket. A varjú indiánok úgy tartották, mindannyian a Nagy Szellem gyermekei. Ők mindig csak annyit vettek el a természettől, amennyire szükségük volt az életben maradáshoz, sohasem többet. A vadászat után ajándékokkal engesztelték ki a megölt állatok szellemeit. Ez a fehér ember itt oktalanul gyilkol. Nem értette. A legzavarbaejtőbb az volt, hogy látszatra annyira hasonló, de mégis annyira más.

– Most könnyű préda lenne – tűnődött –, de ez az ember nem ártott neki. Talán majd fog. Talán mégis meg kéne ölni, de akkor megbosszulják. Még többen jönnek majd a nagy vízen túlról, százával, akár ezrével. Agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Hosszú tépelődés után döntött. Nagyon remélte, hogy jól.

Lassan visszakúszott a takarásba, majd felállt, és sietősen elindult vissza a kis tisztásra, ahol a lovát hagyta.

A fehér ember mindeközben mit sem sejtve jóízűen falatozott a mókusból.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 2 db)