Bátor Herceg

Neoprimitív / Írások (601 katt) Norton
  2020.12.23.

Bátor Herceg

Viccmese

(A Pihent Agy KFT terméke.)

Kérdés: Hány ismert viccet fedez fel a kedves olvasó az alábbi történetben?

A helyes megfejtők között értéktelen nyereményeket sem (!) sorsolunk ki.

A „Megszigonyozott vaddisznó” nevű kocsma Döghalom legnépszerűbb vendéglátó ipari egysége volt, és mint minden szerda délután, ezúttal is tömve volt.

A jobb oldali falnál elfek ültek, hátul orkok rontották a levegőt, mellettük tompa szaglású cickányemberek foglaltak helyet, kicsit arrébb pedig Ottokárok és Makogi varangyemberek mulatták el az időt.

A baloldali falnál, a legjobban védhető helyen pedig, mint mindig, Szőke Herceg és a barátai pusztították az alkoholt, mint az emberiség legádázabb ellenségét.

Szőke Herceg egy két méter magas, arányos izomzatú ifjú volt, aki remekül bánt a karddal. Mellette ült a barátja, Mork, aki az izomorkok nem túl népszerű, de annál inkább megvetett családjába tartozott. Őmellette Perverzke, a Herceg pattanásos képű, nyáladzó kisöccse foglalt helyett, míg velük szemben, a bejárati ajtónak háttal Naivka és Morgonc pihente ki a semmittevés fáradalmait.

Szőke Herceg elég bágyadtnak látszott, amit nem is nagyon próbált palástolni, mert mogorván nézett a vele szemben ülő Naivkára.

- Ha a nejeddel úgymond nemi életet éltek, akkor legyetek szívesek bezárni az ablakot - morogta egy kissé indulatosan. - Miattatok egész Döghalom kialvatlan maradt. Úgy sikoltozott az asszonyod kora reggelig, hogy senki se tudott aludni tőletek. Tudod, milyen, ha az ember nem tudja rendesen kipihenni magát. Ronda egy fráter vagy te, barátom.
- De hát én nem is voltam otthon! - döbbent meg Naivka. - Vramorácra vadásztam a fiúkkal.
- Nem voltál otthon? - értetlenkedett Herceg, és gyanakodva nézett a kisöccsére, Perverzkére.
- Mondom, hogy nem - felelte határozottan Naivka. - Azt állítod, hogy sikoltozott az asszonyom?
- Á, nem is, csak vicceltem - felelte a kétméteres ifjú, és igyekezett kerülni Naivka tekintetét.
- Csak vicceltél? - kérdezte az megkönnyebbülve. - Beteg vicceid vannak. Még hogy egész este sikoltozott… remek tréfa, mondhatom… ő sosem sikoltozott egész este. Egyszer például megkérdezte tőlem, hogy nem voltam-e bokszoló.
- Miért?
- Mert nálam egyetlen menet sem tart tovább három percnél. Ezért aztán logikus, hogy nem sikoltozhatott egész este. Meg aztán… otthon se voltam, ugye…
Perverzke az asztallapot bámulta, Mork pedig megköszörülte a torkát.
- Rendeljünk inkább még egy kis sört!
Hirtelen azonban elkomorult a tekintete, mert Ludmilla, a félgnóm leányzó lépett oda az asztalukhoz.
- Nem jöttél el a találkára, Mork!
Az ork nem mert megszólalni, mert a félgnóm leány sajnos értett a boszorkány mágiához, és volt már rá példa, hogy kitolt vele, amiért már évek óta nem viszonozta a szerelmét.
- Én elmegyek veled - villantott fel egy nyálas mosolyt Perverzke, de a lány csak felé intett, mire a torkán akadt a szó, mintha megnémult volna.
- Egyszer úgyis az enyém leszel, Mork - közölte a boszorkány teljes meggyőződéssel a hangjában. - Nyugodj csak bele!
Azzal megfordult, és büszkén kisétált az ivóból.
- Miért nem foglalkozol vele egy kicsit többet? - kérdezte Morgonc, aki krumplitermesztésből élt.
- Ez olyan kis vékonyka - felelte az ork. - Én a teltebb idomú nőket kedvelem.
- Emlékezz rá, amikor szerelmi kötést alkalmazott ellened, és egész Döghalom minden férfija szerelmes lett Ludmillába egy időre - szólt közbe Naivka.
- Jól elszúrt valamit az a kis boszi - bólintott Szőke Herceg. - Még én is őt üldöztem vagy két napig. Azóta se bocsájtottam meg neki.
- Ezért nem alkalmaz bűbájt már egy ideje - mondta Morgonc az ork felé fordulva.
- Nagyon örülök neki! - csattant fel az izomork. - És hányszor növesztette már meg a fülemet?
- Attól se lettél rondább - felelte rá Perverzke, akinek végre megjött a hangja. - És miért baj az, ha megnöveszt rajtad valamit? Én a te helyedben megdönteném párszor a kicsikét.
- Fejezd be, öcsikém! - torkolta le Herceg. - Te épp elég bajt okoztál már nekem.
- Ne mérgelődj már annyit, bratyó, hanem fizess inkább egy kört! Fogytán van a sörünk, és most te kerültél sorra… illetve sörre.
- Sajnos már nincs pénzem.
- Hogyhogy nincs? Tegnap még volt.
- Jó, de vásároltam a kínai piacon egy olcsó terepcsizmát, így már nem tudok fizetni nektek.
- Várjunk csak! - kiáltotta Morgonc felháborodva. - Ha jól emlékszem, te hívtál meg minket „egy jó kis ivászatra”, és rajtad kívül már mindenki rendelt valamit.
- Én már háromszor is - szólt közbe Naivka.
- Jó, de most nincs nálam annyi, értsétek meg! Sajnos le vagyok gatyásodva. Nem ártana egy kis pénzt keresni.

Mintha csak a szavaira akartak volna válaszolni, felharsant odakintről egy udvari kikiáltó erőteljes baritonja.

- Közhírré tétetik! Hatalmas királyunk, Oroszlánszagú Richárd pályázatot hirdet. Annak adja gyönyörűséges, másfél mázsás szűzleányának, Broméliának a kezét, aki elhozza neki a Mazsola nevű, tűzokádó zafírsárkány szívét!
- Még hogy gyönyörűséges, és még hogy szűz! - csóválta a fejét Herceg. - Az a víziló pont olyan szűz, mint az öcsém, Perverzke.
- Ráadásul a testsúlya sem igaz - csóválta a fejét Morgonc. - Bromélia nincs másfél mázsa. Legfeljebb száznegyven kiló lehet. Tudom, mert sertéshizlaldában dolgoztam egy ideig.
- Igazad van - értett egyet az izomork. - Az a másik… Dromélia viszont van annyi. Szép kis husika.
- Igen, de ő már elkelt. Rambo 23 Béla vette feleségül, amikor lenyomta szkanderben a tűzokádót.
- Emlékszem az esetre. Mazsola azonban tovább edzett, és két év múlva visszavágott 23 Bélának, így újra ő lett a szupernehézsúlyú szkander bajnok.
- Az még a kisebbik baj. De azóta annak a begyepesedett agyú sárkánynak nagyon kinyílt a csipája. Minden évben elrabol egy leányzót, mert kell neki a háremébe. Még jó, hogy király urunk harmadik lányát, Barbicicát nem rabolta el újra, mint annakidején, amikor Béla hozta haza.
- Barbicicára már nagyon vigyáznak.
- Nem csoda, ha az Oroszlánszagú meg akar szabadulni Mazsolától.
- De ki az a hülye, aki a zafírsárkány ellen megy?
- Bátor hősökre van szüksége a hazának! - harsogta odakintről az udvari kikiáltó. - Nem csak házasságról van szó, hanem pénzről is! Ha nem kell a leány, akkor jó királyunk egy életre gazdaggá teszi azt a hőst, aki legyőzi a tűzokádót!

Herceg ekkor, mintha hipnotizálták volna, elindult az ajtó felé. A társai előbb összenéztek, majd szó nélkül követni kezdték. Odakint persze senki se volt a kikiáltón kívül. Az embereknek már elegük volt abból, hogy a király állandóan Mazsolával foglalkozott. Belenyugodtak abba, hogy a sárkány rendszertelen időközönként elrabolt néhány szűz és kevésbé szűz leányt az országából, hogy aztán mindenféle abnormális dologra kényszerítse őket. Akire ráunt, úgyis visszaengedte a faluba. És ki lenne olyan hülye, hogy átkeljen Orkföldön, mindenféle veszélyen keresztül, aztán megmásszon egy magas hegyet, hogy egy még nagyobb veszélyt vállaljon be azzal, hogy egy kigyúrt sárkánnyal harcoljon? Egyszer Rambo 23 Bélának persze sikerült a dolog, de a jónépek szerint neki szerencséje volt. Ő például elkerülte a Gonosz Vakondembert, akit mindenki rettegett.

Az udvari kikiáltónak felcsillant a szeme, ahogy meglátta a kocsmából kilépő férfiakat.

„Talán mégis vannak még hülyék!”

- Isten hozott benneteket! Látom, hogy vannak még bátor hősök ezen a lepusztult lepratelepen.
- Mennyit fizet a király?
- Két dukátot, ha viszek hozzá valakit. Ha nem, akkor megvesszőztet sajnos.
- Nem neked, te idióta! Annak mennyit fizet, aki végez a sárkánnyal?
- Ja, azt nem tudom. Tőle kellene megkérdezni.
- Nekem Bromélia keze is megfelel - kotyogott közbe Mork, de rémülten csuklott egy nagyot, amikor Ludmilla szólalt meg mögötte.
A félgnóm nő kiválóan tudott lopakodni.
- Neked megfelel?! És mennyivel jobb ő, mint én? Na, majd adok én neked!
A szalmakalapos izomorkot lila fény árasztotta el, ami pár pillanat múlva szertefoszlott.
- Mit csináltál velem? - kérdezte megszeppenve Mork, miközben megfordult, és ösztönösen emelt egy kicsit a jobb kezében tartott bunkósboton. De használni persze nem merte.
- Nem csináltam semmi komolyat - kacagott fel Ludmilla, és bement az ivóba.
- Nyugi, csak ijesztget - legyintett Morgonc. - Na, menjünk a király elé!
- Erre parancsoljanak az urak! - intett boldogan a kikiáltó, és egyenest a palotába kalauzolta őket.


A nagyteremben maga a király fogadta őket a díszes trónszékén terpeszkedve. Az ajtónál két zsoldos őrködött, a trónszék jobb oldalán pedig Holovác, az udvari harcművész igyekezett elnyomni az ásítását. Ő úgy nézett ki, mint egy shaolin pap, a kopasz feje szinte világított az ablakon betűző napfényben.

Jelen volt még Safranek, a varázsló, aki a „politikai mágia” stílust képviselte. Ott volt még Barbicica, a király legkedvesebb leánya, aki rövid miniszoknyát viselt, és rögvest szemezni kezdett Szőke Herceggel.

Amint az új jövevények beléptek a nagyterem ajtaján, Oroszlánszagú boldogan mosolygott rájuk.

- Mégis vannak még bátor hősök az országomban! Ügyes voltál, kikiáltó!
- Köszönöm, jó király!
- Most elmehetsz. A pénzedet később kapod meg.
A keskeny arcú férfinak az arcára fagyott a mosoly.
- Értem - felelte lemondó hangsúllyal, és csalódottan távozott.
A király kíváncsian tekintett végig az elé sereglett kis csapaton.
- Egy izomork! - kiáltotta elégedetten. - Te meglehetősen keménykötésűnek látszol, barátom. Tudod, én is gyúrok, elég intenzíven. Rendszeresen izzasztom magamat az edzőteremben, ezért is kaptam a megtisztelő Oroszlánszagú nevet. Persze már nem úgy nézek ki, mint fiatalabb koromban, de talán látszik még rajtam az eredmény.
Azzal a bicepszeit kezdte feszítgetni.
- Ezt nem a méhecskék hordták össze!
- Gratulálunk, nagyúr!
- Jegyezzétek meg, hogy az izomerő nagyon fontos egy küldetés során! Én mindig örülök neki, ha egy kigyúrt legény is a sárkányölő csapathoz tartozik, mert ha Mazsolához akartok menni, akkor előbb át kell kelnetek a Gonosz Vakondember területén, ami nem piskóta dolog. Azonban ha egy izomork is veletek van, akkor jelentősen megnövekednek az esélyeitek.

Az uralkodó fölöttébb barátságosnak tűnt. A nagy tisztelettől Mork még a szalmakalapját is lekapta, de Ludmilla mágiája még mindig hatott rá, mert a körülötte állók csodálkozva vették tudomásul, hogy ott ül a fején egy béka. Erre megszólalt a béka:

- Nézze már meg, jó király, hogy mi nőtt a seggemre!

Mork a bunkósbotjával dühösen a kétéltű felé csapott, de a fürge varangy elugrott róla, így a balszerencsés izomork önmagát csapta homlokon, hogy megtántorodott, és kis híján összeesett.

- Aú, ez fájt!
- Ezek fogják legyőzni a Gonosz Vakondembert? - kérdezte ekkor az Oroszlánszagú, akinek a kezdeti jókedvét mintha elfújták volna. - Egy ősi dakota közmondás szerint az erő ész nélkül olyan, mint a döglött ló nyereg nélkül.

Időközben azonban Perverzke ügyesen Barbicica mögé osont, majd a hátára feküdt, és lassan odacsúszott a kis terpeszben álló nő lábai közé, hogy pont belátott a szoknyája alá. A pattanásos képű suttyó valósággal csorgatni kezdte a nyálát.

- Mit csinálsz te ott?! - mennydörögte a király sztentori hangerővel, mire Barbicica rémült sikkantással szökkent egy nagyot előre, amikor ő is észrevette a földön fekvő, alattomos alakot.

A két marcona zsoldosnak szólni sem kellett: felrángatták Perverzkét a földről, és jó erősen közrefogták, hogy mozdulni sem tudott.

- Te be mertél lesni a lányom szoknyája alá?! - kérdezte a felbőszült uralkodó. - Nem hiszek a szememnek!
- Pedig hihet neki, nagyúr - szólalt meg a politikai varázsló.
- Magyarázatot követelek! Miért csináltad ezt?!
Perverzke arca tűzpirossá vált a félelemtől.
- Izé… csak ellenőrizni akartam, hogy van-e rajta bugyi - mentegetőzött remegő hangon.
- Miért akartad ellenőrizni?
- Mert én vagyok a bugyi ellenőr. Ez egy szakma, kérem.
- Van rajtam bugyi! - háborgott Barbicica sértődötten.
- Azt minden nő mondhatja.
- És ha nincs rajta bugyi, akkor mit csinálsz? - kérdezte ledöbbenve a király.
- Akkor feljelentem az erkölcsrendészetnél.
Oroszlánszagú a fejét vakargatta.
- Szóval azt akarod mondani, hogy előbb belesel a szoknyája alá, aztán pedig még te hívod ki rá az erkölcsrendészetet?
- Úgy van, méltóságos úr, de csak akkor, ha szükséges. Tudja, ez a foglalkozásom.
- Valóban?
Az emberek csendben emésztgették az információkat, végül a király szólalt meg.
- Szedjétek le a fejét!
- Ne tegye, jó uram! - rémült meg Szőke Herceg. - Az öcsém kissé együgyű, de a légynek se tudna ártani!

Nem úgy tűnt, mintha meghatódtak volna a szavain, mert az egyik zsoldos hasba vágta a pattanásos képű fiatalt, hogy rögvest összegörnyedt, a másik pedig egy gyakorlott mozdulattal már elő is rántotta a kardját.

- Én elhozom önnek a zafírsákány szívét, csak engedje el az öcsémet! - könyörgött tovább az ifjú kétségbeesett hangon.
Oroszlánszagú egy lezser mozdulattal a katonák felé intett.
- Várjatok! Üzletet ajánlok az ifjúnak. Itt tartom az öccsét túsznak. Ha egy héten belül nem teljesíti a küldetést, akkor kivégezzük ezt a gnómot.
- Teljesítem a küldetést, jó király!
- Persze! - hitetlenkedett az udvari harcművész. - Te pont úgy nézel ki, mint aki képes az ilyesmire.
- Hidd el, hogy képes vagyok rá! - vitázott Szőke Herceg. - Mert van, aki a hóba tudja pisilni a nevét. Én a sziklába is.
- Na, ne mondd! Ellenem egy percig se bírnád ki!
- Cö, cö…
- Pedig elhiheted. Pár másodperc alatt elintézlek, ha kell! Tudod, miért kék az ég?
- Miért?
- Mert egyszer mellé ütöttem.
- Mikor volt az?
- Nem mindegy? Én nem hordok órát, mert én döntöm el, hogy mennyi az idő.
- Kemény vagy, csíra! Marha nagy harcművész lehetsz. Bár én inkább arcművésznek neveznélek. Erősnek tűnsz, de én sokkal gyorsabb vagyok nálad.
- Valóban?
- Valóban. Egyszer olyan gyorsan keltem fel, hogy láttam magam aludni.
- Én meg egyszer megettem egy egész tortát, mielőtt a barátaim figyelmeztettek volna, hogy sztriptíztáncosnő van benne.
- Az biztos. Jó nagy pofád van hozzá!
- Fejezzétek már be ezt a farok méregetést! - szólt közbe türelmetlenül a király. - Mindketten útra keltek, mert nagyon kemények vagytok. Ilyenekre van szükség a Vakondember ellen. És mellétek adom még a politikai varázslómat is.
- Micsoda?! - döbbent meg Safranek. - Nekem nem sok hasznomat vennék, nagyúr.
- Ne szerénykedj, barátom! Te egy kiváló mágus vagy.
- Jó, de egy efféle küldetésen biztosan elbukok.
- Csak semmi kifogás! - csattant fel a király. - Velük mész, és kész. Uff, én beszéltem!

***

Egy fertályóra múltán mogorva hősök baktattak a végtelen rónán. A táj egyhangúságát csak néha törte meg néhány bokor és csenevész fa. Safranek szomorúnak, míg Szőke Herceg ingerültnek látszott inkább.

- Milyen messze lakik innen az az elmebeteg sárkány?
- Hogy milyen messze? - vonta fel a szemöldökét a varázsló. - Több heti járóföld.
A herceg megtorpant.
- Akkor hogy fogom teljesíteni a küldetést egyetlen hét alatt?
- Ne aggódj, cimbora, ismerek egy térkaput, amivel a zafírsárkány közelébe ugorhatunk, így jelentősen lecsökken az utunknak az ideje, hogy a rossznyavalya törje ki az egészet!
- Látszik, hogy te politikai mágiát űzöl - szólalt meg Morgonc. - A királynak azt hazudtad, hogy nem vennénk a hasznodat. Tessék, máris a hasznodat tudjuk venni.
Safranek csak dühösen ránézett, és a köpcös férfi elhallgatott inkább.
- Messze van az a térkapu? - kotyogott közbe Naivka. - Én már nem érzem a lábaimat.
- Még egy órányi gyalogút lehet - válaszolt a mágus. - A közelben van egy cipészműhely, aztán egy varroda következik, utána jó sokáig semmi, majd egy fogadó… azon túl pedig egy barlang, ami a térkapu bejáratát rejti.
- Kitűnő - mosolygott Mork, és még inkább felderült az ábrázata, amikor egy ehető gombát vett észre a földön.
- Nem éppen főúri lakoma, de a semminél ez is jobb! - kiáltotta boldogan.

A többiek értetlenül figyelték, ahogy felvette a barna színű gombát, aztán megette. A következő pillanatban azonban undorodó képet vágott, és köpködni kezdett.

- Átkozott légy, Ludmilla, a szemét varázslataiddal együtt!
- Mi történt? - kérdezte kíváncsian Holovác, az udvari harcművész.
- Ez nem is gomba volt - felelte az ork.
- Akkor mi?
- Ha jól sejtem, vaddisznó ürülék.
- Még jó, hogy nem léptünk bele - vigyorgott Safranek.
- Te még mindig a boszorkányátok hatása alatt vagy - csóválta a fejét Szőke, ám a következő pillanatban húzni kezdte a lábát.
- Neked meg mi lett a bakancsoddal, barátom? - kérdezte tőle Naivka. - Ez is valami boszorkány mágia?

Herceg szitkozódva vette tudomásul, hogy a jobb lábán viselt terepbakancsnak félig levált a talpa.

- Nem, ez kínai mágia! - kiáltotta ingerülten. - Hogy a magasságos rakta volna telibe! Hát nincs elég bajom?! Miért büntet a sors ennyire?! Tegnap vettem ezt a szart!
- Szarról ne beszéljünk inkább! - kérte az ork, és öklendezve a nyelvét törölgette.
- Kellett neked a kínai piacon vásárolni - csóválta a fejét Morgonc. - Inkább egy sört rendeltél volna nekünk.
- Ne bosszants még te is! - nyavalygott Szőke.
- Ha belegondolok, szerencséd van - vigasztalta Safranek. - A közelben van egy cipészműhely, mint ahogy említettem az imént.
- Jó, csak pénzem nincs. Tudna valaki kölcsönadni?
- Hááááát…. Nem is tudom, barátom. Én szívesen adnék neked, de az a cipész sajnos bármennyit elkérhet tőled.
- Hogy érted ezt?
- Szerinted, hogy értem? A fickó egyből látni fogja, hogy mekkora nagy bajban vagy. Szabályosan rá vagy kényszerülve a vásárlásra. Cipő nélkül nem tudsz közlekedni, és a közelben sehol sem tudsz szerezni, csak nála.
- Szerintem ez logikus észrevétel - értett egyet Morgonc.
- Ne feszítsd már te is az idegeimet!
- Pedig jobb, ha felkészülsz rá, hogy át fog baszni téged.
- Úgy van, arra komoly az esély - sajnálkozott Holovác.
- A rohadék - torzult el az arca Szőke Hercegnek.
- Teljesen ki leszel szolgáltatva annak az állatnak - bólogatott Mork, ahogy végre legyőzte a hányingerét. - Hülye lenne nem kihasználni a helyzetet.
- Szó szerint! - helyeselt Morgonc. - Ilyen a piac, cimbora, nem tudsz mit csinálni. Ez a kereskedelem.
- Annak is az árnyoldala - tette hozzá Safranek. - De már meg is érkeztünk. Imhol a cipészműhely.
- Miben segíthetek? - lépett ki a takaros kis épületből egy kedvesen mosolygó, pirospozsgás arcú úr.
- Elmész te, a jó büdös francba a rohadt cipőiddel együtt! - rivallt rá Szőke Herceg indulatosan. - Rajtam nem fogsz nyerészkedni, te féreg!

Azzal az öklével a szeme alá vágott a cipésznek, hogy csak úgy csattant. A következő ütés az álcsúcsát érte a férfinak mégpedig olyan erővel, hogy rendesen megcsavarodott a feje, és eszméletlenül zuhant a földre.

- Nesze, te mocsok, ezt megkaptad!
Herceg még megrugdosta kicsit a földön fekvő, alélt férfit, majd elégetten húzta ki magát.
- Ez kicsit olyan Izom Tiboros volt - húzta el a száját Naivka.
- Vagy inkább izom orkos - tette hozzá Mork. - De akárhogy is van, most ingyen lehet cipőt kapni.
Azzal máris besietett a műhelybe, hogy válogasson az áruk között.
- Látszik, hogy ork - húzta el a száját Safranek, de azért ő is utána sietett „ingyen cipőért”.

Odabenn, nem meglepő módon, mindenfelé lábbelik sorakoztak a polcokon, de bosszúságukra egy vékony, fiatal cipészinas fogadta őket.

- Mit parancsolnak az urak?
- Azt parancsoljuk, hogy tűnj innen a francba! - rivallt rá Mork, aki indulatos lett, mert nem tudott észrevétlenül cipőt lopni.
- Ne beszélj ilyen durván a fiatalemberrel, barátom! - kérte szelíden a politikus varázsló. - Elvégre keresztények vagyunk.

Azzal lefejelte az inast, majd ádámcsutkán vágta, hogy fuldokolva esett össze. A jó Safranek ezután nagy erővel az arcába taposott, amitől a fiatalember tüstént elvesztette az eszméletét.

- Ez nagyon keresztényi cselekedet volt - bólogatott elismerően az udvari harcművész. - Magam se csinálhattam volna jobban.
- Siessünk, mielőtt erre jön valaki! - kiáltotta Szőke, és válogatni kezdett a cipők között.

***

Kis idő elteltével a díszes társaság már egy fogadóban ült. A tulajnak sikerült eladniuk egy rakás jó minőségű cipőt, cserébe főúri lakomában és nem kevés pénzben részesültek. Ez Safraneknek, a politikus varázslónak volt az ötlete, aminek mindenki nagyon örült.

Szőke Herceg egy vadonatúj szarvasbőr csizmában parádézott, és úgy tömte magába a disznósültet, hogy öröm volt nézni. Jókedvét csak az öccse iránt érzett aggodalom árnyékolta be némileg, na meg az a tény, hogy a helybéliek a tudomására hozták, hogy a térkapu bejáratát egy sziklatroll őrzi. Ez nem hangzott túl bíztatóan, de Safranek csak legyintett rá, és lazán közölte, hogy egy sziklatrollt könnyedén ki tud cselezni.

Ebben bíztak mindannyian, amikor kicsivel később lopakodva közelítették meg a barlangnak a száját. A helybéliek nem hazudtak: valóban egy három méter magas sziklatroll unatkozott a bejárat előtt. Safranek leguggolt a földre, és egy kört rajzolt a porba, aztán egy kristályt vett elő, és politikai varázsszavakat mormolt.

A levegőben ezüstös színű fény derengett fel, amiből egy öltönyös, nyakkendős, jól fésült úriember lépett elő.

- Hívd félre azt a trollt! - adta ki neki az utasítást a varázsló.
Az öltönyös a szörnyhöz sétált, és minden félelem nélkül megállt előtte.
- Ha át akar kelni, fizetnie kell - szólalt meg a troll. - Ha nincs elég pénze, akkor az életével fizet.
Göcögni kezdett a saját viccén.
- Nem akarok átkelni - válaszolt a nyakkendős. - Én egy felmérést készítek.
- Miről?
- Azt szeretném megtudni, hogy mi a véleménye az infrastruktúráról.
- Hogy miről?
- Az utak állapotáról, a közvilágításról, meg ehhez hasonlókról.
A troll gondolkodott.
- Nem vagyok vele megelégedve.
- Egy egytől tízig tartó skálán hányasra értékelné az infrastruktúrát?
A troll még tovább gondolkodott.
- Hármasra, azt hiszem.
- Mi a véleménye Oroszlánszagú Richárdról? Jó királynak tartja?
- Miért kérdez ilyeneket?
- Mert a cégünk szeretné felmérni a lakosság elégedettségi állapotát. Egy száz kérdésből álló tesztet kell kitöltenie.
- Nem is tudom… én sziklatroll vagyok, és szeretem a rejtvényeket… de nekem itt őrködnöm kell, mert ebből élek, ugye.
- Ugyan már! Hamar végzünk. Csak arrébb kell menni egy kicsit, ahol erősebb a napfény, hogy jobban lássuk a kérdőívet.
- Sajnálom, de nem segíthetek.
- Találós kérdések is vannak ám!
A troll szeme felcsillant. Látszott rajta, hogy küzd a vágyai ellen, de végül alulmaradt a csatában.
- Na, jó, a fene vigye el, de csak néhány kérdésre válaszolok!
Azzal odébb ment az öltönyössel.

A „sárkányölők” csak erre vártak, mert sietve osontak be a barlang bejáratán. Odabenn azonban csalódniuk kellett, mert pár méter után falba ütköztek. Volt ugyan egy kiskapu, amin túl egy folyosó vezetett tovább, de a kapu sajnos be volt lezárva.

A politikai varázsló viszont ezúttal sem esett kétségbe, mert újra elővette a kristályát.

- Kiskapu, nyílj meg! - adta ki a parancsot, mire az öntött vas tákolmány nyikorogva kitárult.

A rémült csapat attól tartva, hogy a sziklatroll felfigyel a kellemetlen zajra, igen gyorsan átsietett a kapu túloldalára, ám az rögvest bezárult mögöttük, és valahonnan gonosz kacagás hallatszott fel.

- Ez egy ősi csapda. Ezek szerint innen már csak előre mehetünk - nyögte sápadtan Szőke.
Felnézve csodálkozva tapasztalta, hogy a kék eget látja. A barlang felülről nyitott volt, de nagyon magas sziklafalak fogták őket közre.
- Nem baj, legalább látunk, amíg fenn van a nap.
- Egy óra múlva viszont lenyugszik, úgyhogy siessünk! - morogta Holovác, aki hirtelen megszédült, és úgy érezte, hogy mérföldeket löki valami előre. A többiek is így jártak, és Morgonc egyszerűen elhányta magát.
- Istenem, mi volt ez?!
- Átestünk a térkapun - közölte az udvari harcművész, miközben nagy levegőt vett. Valószínűleg már Orkföldön tartózkodunk.
- Az jó! Ha sietünk, hamar kiérünk a sziklák közül.

Vagy tíz percnyi erőltetett menet után azonban a járat három felé ágazott.

- Most merre? Jobbra, balra, vagy előre? - kérdezték kíváncsian Safraneket.
- Az arany középút lehet a legcélszerűbb - válaszolt a varázsló.

Egyenesen haladtak tovább, ám ekkor egy újabb fémkapu ereszkedett le a hátuk mögött, és a már jól ismert gonosz kacagás zendült fel.

- Ebből már kezd elegem lenni - forgatta a szemét Naivka.
- Ott előrébb… egy kijárat, ha jól látom - könnyebbült meg Morgonc, de hamar elkomorodott, mert a „kijáratnál” két jól megtermett alakot vett észre.
- Mi vagyunk a barbár fivérek! - kiabált az egyikük már messziről. - Ha át akartok kelni, fizetnetek kell!
- Ha nincs pénzetek, akkor az életetekkel kell fizetni! - röhögött fel öblös hangon a másik.
- Ez döbbenetes! - dühöngött az ork. - Nem csak befelé, de kifelé is fizetni kell? Intézd el őket! - fordult aztán a varázsló felé.
- Nem hiszem, hogy egy öltönyös ügynök meghatja majd őket - válaszolta Safranek. - Intézzétek el őket ti! Ez harcosoknak való feladat.
- A barbár fivéreket mindenki ismeri - morogta Mork. - Erejük sok emberével felér.
- De te ork vagy - vigyorgott a mágus. - Meg itt van ez a remek harcművész is.
- A busidó lényege az önfegyelem - nyelt egyet Holovác. - Csak akkor bocsátkozok csatába, ha elkerülhetetlen.
- Szóval beszartál - szögezte le Morgonc.
- Szó sincs ilyesmiről! - sértődött meg a másik. - Csak betartom az elveimet.
- Akkor mégis valami más megoldást kell találnunk - gondolkodott Naivka.
- Jó pénzért talán tudnék segíteni - mondta ekkor a politikai mágus, mire a hálás fiatalember máris egy ezüst dukátot adott oda neki.
- Ennyiért még nem dolgozom.
Erre újabb dukátot kapott.
- Még ennyiért sem.
Naivka ekkor egy egész maréknyi pénzt adott neki.
- Van közte aranydénár is - mosolygott a mágusra. - Így már remélem, hogy rendben vagyunk.
- Így már rendben - felelte Safranek, és meg se mozdult.
- Miért nem csinálsz semmit? - kérdezte elképedve Naivka.
- Minek dolgozzak, ha úgyis megfizetsz?
- Ezek szerint, ha kevés a béred, akkor azért nem dolgozol, ha pedig sok, akkor meg azért nem. Hiába, trógernek születni kell!

Safranek közömbösen nézett. Politikai mágiát űzött, és az évek alatt cipőtalp vastagságú bőrt növesztett az arcára, így nem igazán hatotta meg egy kis sértegetés.

- Mindannyiunk közös érdeke, hogy eltakarítsuk a barbárokat az útból - szólt közbe Szőke Herceg. - Tovább kell haladnunk, hogy teljesíthessük a küldetést.
Az „érdek” szóra végre reagált a varázsló.
- Rendben, akkor rájuk küldöm a nyugger zombikat.

Elővette a kristályát és érthetetlen varázsszavakat mormolt, mire a föld alól igen éltesnek tűnő zombik másztak elő, és katonás rendben sorakoztak fel. Naivka majdnem elszaladt ijedtében, ám a nyugger zombik meglehetősen tompának tűntek.

- Túl sokáig voltak alvó állapotban - motyogta Safranek, majd harsányan felkiáltott:
- Hazaárulók!
Néhány gyenge morgáson kívül nem sok hatást váltott ki az élőhalottakból.
- Libernyákok!
Erre a parancsszóra mintha kicsit hangosabban morogtak volna.
- Lipsi tolvajok!
- Ezeknek nagyon homályos a tekintete - közölte elégedetlenül Holovác.
- Zombiktól mégis mit vársz? - értetlenkedett Mork.
- Bolsevikok! Fizetett besúgók! - folytatta a gazdájuk.
Néhány zombi felüvöltött.
- Kommunisták! - ütötte tovább a vasat a varázsló.
Eszeveszett hörgés hangzott fel.
- Sörös kommunisták! - ordította Safranek magából kikelve, mire a zombik megindultak a kijárat felé.

Egyre több mászott elő a föld alól, és nekirontottak a távolabb várakozó, meglepett Barbár fivéreknek.

Azok pillanatok alatt miszlikbe vágtak vagy tízet, de a zombik valahogy nem akartak elfogyni, sőt egymást taposva támadtak, valósággal elárasztva a sziklafolyosót. Volt köztük sétabotos, esernyős, és járókeretes is, de a legveszélyesebbek mégis a fém műfogsorral harapók voltak.

A nyugger zombik nyála mérgező volt, akárcsak a karmolásuk. Elég volt néhány könnyű seb, és a barbár fivérek erősen lelassultak, miközben jelentősen megcsappant az energiájuk.

Ennek ellenére meglepően sokáig tartott a csata, és csak tizenöt zombi tért vissza a gazdájához.

- Atyaúristen, legalább háromszázan voltak - nyögte Safranek, miközben a kristálya segítségével eltűntette a megmaradt nyuggereket.
- Látszik, hogy nem nagyon képezted őket - legyintett Holovác lekicsinylően.
- Ezt mire alapozod? - kérdezte kicsit indulatosan a mágus.
- Egy időben én is tartottam nyugger zombikat, sőt még kereskedtem is velük, de azok sokkal sportosabbak voltak ezeknél.
- Na, ne mondd!
- De bizony, mondom. A nyugger zombikkal foglalkozni kell. Időnként heccelni kell őket, csibészelni meg agymosni. Ez egy felelősségteljes dolog, ami nem csak annyiból áll, hogy „jaj, de aranyosak”, meg ilyesmi. Törődni kell velük: etetni kell őket csirke farháttal és propagandával, ami napi több órás munkát jelent. Egy lelkiismeretes gazdinak persze…
- Fejezd be, jobban jársz! - sziszegte Safranek. - Én se ma kezdtem az agymosást, és a fizikai csata sokkal inkább a te munkád lett volna. Ha teszed a dolgod, akkor nem kellett volna ennyi zombimat feláldoznom. Igaza volt Szőke Hercegnek: te nem harcművész, hanem sokkal inkább arcművész vagy!
- Jól van már, azért nem kell rögtön felkapni a vizet, ha az ember kimondja az igazat - felelte békülékenyen Holovác.
- Ne vitatkozzatok már! - békítette őket Naivka is. - Inkább azt mondd meg nekem, hogy mi az a kommunista!
- Semmi érdekes, régen én is az voltam - fújt egyet a varázsló. - Ez a vezényszó, amire ugranak. Erre vannak becsibészezve.
- Értem.
- Ha jól kilépünk, talán találunk valami szállást, vagy ilyesmit - szólt közbe a gyakorlatias Szőke.
- Igazad van, nyomasztó ez a hely. Tűnjünk innen a fenébe!

A sziklák közül kiérve egy valóságos mészárszékre értek. Mindenfelé szanaszét vagdalt zombi maradványokat találtak. Kezeket, lábakat, fejeket, beleket, és a többi… rengeteg légy zümmögött körülöttük.

A gyenge gyomrú Morgonc ismét öklendezni kezdett.

- Vajon hol vannak ezek között a barbár fivérek? - kérdezte Mork a széttrancsírozott tetemekre mutatva.
- Őket valószínűleg elfogyasztották a zombik.
- Legalább jóllaktak egyszer - vetette oda Holovác, de nem akarta túlfeszíteni a húrt, ezért inkább elhallgatott gyorsan.

Safranek visszafogta magát, de látszott rajta, hogy ez nem megy könnyen neki. Feltehetően megsértődött, mert hosszú ideig meg se szólalt. Amikor azonban egy zöld színű, érdekes tó mellett haladtak el, és észrevett egy pénzes erszényt a földönt, tüstént felderült az ábrázata.

- Ezt nézzétek! - kiáltotta, és felvette az erszényt, de az a kezéhez ragadt.
- Mi a fene ez?

Rázogatni kezdte a kezét, ám az erszény nagyon ragaszkodott hozzá. Csak ekkor vette észre, hogy egy vékony damil lóg le róla, ami egyenest a vízbe ér. A damilt valami megrántotta a víz alól, és a rémült mágus egy hatalmas csukafejest követően máris a hullámok között találta magát.

- Segítség! - kiáltotta, aztán már el is merült.

Szőke Herceg a vízbe ugrott, és látta, amint Safraneket iszonyatos erővel lefelé húzza egy pecabotot tartó, pikkelyes halember. A humanoid alak olyan nyolc méter magas lehetett, a testét különböző színű pikkelyek borították, és a nyakánál hatalmas kopoltyúk lüktettek.

Volt vele egy másik halember is, aki feljebb úszott, és egy furkósbottal agyonütötte a politikai mágust, majd egy jókora lefelé fordított üvegvödörbe helyezte, amiben levegő volt.

Szőke Herceg minden erejét összeszedve úszott vissza a felszín felé, mert az óriási, cápafogakkal rendelkező halember őt is észrevette. A pánik megnövelte a fiatal férfi erejét, és olyan gyorsan mászott ki a partra, amivel mindenféle rekordot megdöntött volna.

- Mi történt? - kérdezte Naivka.
- A varázslónak vége - lihegte Szőke. - Ne nyúljatok a csalikhoz!

Holovác megdermedt egy görnyedt mozdulat közben. Egy aranyrudat akart éppen felvenni a földről.

- Ezt én vettem észre, nem adom neked! - kiáltotta harciasan.
- Halemberek dobálták ki ezeket a csalikat - mutatott az ifjú a parton heverő pénzerszényekre és aranyrudakra. - Ha megfogjátok őket, akkor a kezetekhez ragadnak, és lerántanak velük a víz alá. Szegény Safraneket agyonütötték.
- Na persze! - vigyorgott Holovác, de aztán rémült ordítással ugrott egy nagyot hátra, amikor egy nyolc méteres halember robbant ki a víz alól.
A groteszk alak felemelkedett a levegőbe, és egy elegáns pördülést követően visszacsobbant a tóba.
- Mondtam… kerüljük el a tavat! - rebegte Herceg.

Társait már nem kellett győzködnie: egymás sarkát taposva távolodtak el a veszélyforrástól, aztán továbbmentek északi irányba.

***

Talán a lehetetlennek tűnő küldetés, talán a társuk értelmetlen halála miatt, de nem voltak túl jókedvűek. Szótlanul sétáltak elég sokáig. Nyomott hangulatukat csak fokozta a hideg és a kihalt környezet. Mikor lement a nap, tüzet raktak, és pihenni próbáltak, reggel azonban igen törődötten ébredtek.

Morgonc nehézkesen felállt, és megropogtatta a derekát, aztán kigúvadt a szeme a rémülettől, mert egy egész indián törzs vette őket körül. Hogy a fenébe lopakodtak ezek ide ilyen észrevétlenül?

- Szárnyas Rozmár vagyok - szólalt meg a legidősebbnek tűnő harcos. - Én vagyok e törzsnek a tiszteletreméltó főnöke. Mit kerestek a földünkön, idegenek?
- Csak átutazóban vagyunk - felelte rémülten Herceg.
- A zafírsárkányt akarjuk megölni - szólt közbe Naivka, mire az indiánok harsány hangon felröhögtek.
- Csak úgy megölitek? - kérdezte egyikük.
- Lecsapják, mint egy legyet! - vigyorgott egy másik.
- A Vakondembert nem akarjátok még kinyírni? - vidámkodott Rozmár.
- De őt is… ha nem enged át a területén.
A bennszülöttek még harsányabban hahotáztak. Némelyiknek még a könnye is kicsordult.
- Ilyen mulatságos ebédeket sosem láttam még.
- Ebédeket? - értetlenkedett Mork.
- Egyéneket… ezt akartam mondani.
- Jól van, gyertek velünk!
- Hova?
- Megvendégelünk titeket.

Holovácnak, az udvari harcművésznek egyáltalán nem tetszett a helyzet, de a legalább félszáz indián túl nagy erőfölényt jelentett.

- Menjünk velük! - javasolta fanyalogva a többieknek, és máris a szökésen törte a fejét.

Látszólag azonban nem volt, mitől tartaniuk, mert az indiánok nagyon barátságosak voltak. Kényelmesen sétáltak az „Iszapfalva” nevű településük felé, közben könnyed csevejt folytattak a hőseinkkel.

- Mi jól bánunk az idegenekkel - közölte egyikük. - Népünk vallása ezt követeli meg.
- Úgy van! - helyeselt egy testes rézbőrű. - Mi mindenkivel jól bánunk, aki erre téved… kivéve azt a tegnapi őrültet.
- Tegnapi őrültet?
- Idejött egy pattanásos képű, nyáladzó suttyó, és megbecstelenítette az egyik kecskénket.
- Hogy mondod? - kérdezte gyanakodva Szőke Herceg.
- A kecske nálunk szent állatnak számít, ezért tömlöcbe zártuk az átkozottat.
- Megbecsteleníteni egy szent kecskét… - csóválta a fejét a főnök. - Nem éltem meg ilyet már vagy húsz éve.
- Éééés… mit fogtok tenni az idegennel?
Szőke mintha feszültté vált volna.
- Valószínűleg feláldozzuk őt a Szent Oltáron, hogy a vérével mossuk le a becstelenséget.
- Értem.

Ahogy beértek a településre, még több indián sereglett köréjük. Láthatóan ritkán látogatta meg őket idegen, mert nagyon kíváncsiak voltak. Herceg azonban másra volt kíváncsi.

- Megmutatnátok nekem azt a kecske megrontó őrültet? - fordult barátságosan a főnök felé. - Csak látni szeretném, hogy néz ki egy efféle elvetemült alak.
- Nem túl szép látvány, ami azt illeti - felelte Rozmár. - Erre gyere!

Egy szabadban álló tömlöchöz vezette őt, és Herceg gyanúja beigazolódott, mert a rács mögött a kisöccsét, Perverzkét pillantotta meg.

- Te hogy kerültél ide?! - szakadt ki belőle a kiáltás.
- Utánad jöttem, bratyó! - derült fel az arca Perverzkének.
- De hát Oroszlánszagú fogságában voltál!
- Most viszont itt vagyok fogságban.
- Az egészet nem értem.
- Mit nem értesz? A királytól elszöktettek.
- Kicsoda?
- Egy varázslónő, aki nimfomágiát űz.
- Nimfomágiát?
- Igen. Megsajnált engem, ezért elszöktetett. Aztán iderepített minket, mert benneteket akartunk megtalálni.
- Hol van most a nő?
- Beköltözött egy elhagyatott mézeskalács házba, ami nem messze van innen, délkeleti irányba.
- Várjunk csak, ti ismeritek egymást? - kérdezett közbe Szárnyas Rozmár.
- Igen, ő a kisöcsém.
Az indián szabadkozva csóválta a fejét.
- Sajnálom, de fel kell áldoznunk. Köt a népem hagyománya.
- Nem lehetne kivételt tenni?
- Nem.
- És ha… kiváltanám őt?
- Hogyan?
- Van némi pénzem.
- Minket nem érdekel a pénz. Mindenünk megvan.
- Mindenetek? - lepődött meg Herceg. - Ez esetben nem tehetek mást!

Azzal szájba csavarta a főnököt, hogy még az ökle is megfájdult tőle. Valaki a hátára ugrott, de egy határozott mozdulattal áthajította a vállán az illetőt, aztán belerúgott egy másik indiánba, aki tüstént összegörnyedt, de ekkor lándzsákat szegeztek rá.

- Ess elhamarkodott lépész volt, barátom! - selypítette Szárnyas Rozmár, akinek kihullott pár foga. - Sárjátok be az öccsse mellé!

***

- Te mindig csak bajba sodorsz! - kiabálta Szőke Herceg, amikor végre egyedül maradt a kisöccsével. - Nemrég az Oroszlánszagú, most meg ez! Miért nem bírsz a véreddel? Egyáltalán minek kell neked egy kecske, amikor egy nimfomágiás varázslónőn élheted ki a vágyaidat?
- Nem feküdtem le vele - vont vállat Perverzke.
- Nem feküdtél le vele? - lepődött meg a bátyja.
- Sajnos nem volt rá módom. Ahogy beköltöztünk a mézeskalács házba, tüstént elküldött rőzsét gyűjteni, én pedig megláttam azt a kecskét… olyan szexi volt, ahogy a két szarva között átsütött a nap. Egyszerűen nem bírtam neki ellenállni.
Herceg nem a kecske miatt csodálkozott.
- Nem feküdtél le a varázslónővel? - kérdezte újra, mint aki nem hisz a fülének.
- Hé, fiúk! Tudok valamit segíteni?
Morkot vették észre a vasrács túloldalán.
- Igen, nagyon is tudnál! - bólintott Szőke. - Szabadíts ki minket!
- Mégis hogyan? Ezt a bivalyerős vasrácsot még egy sziklatroll sem bírná szétfeszíteni.
- Keresd meg a varázslónőt! - ajánlotta Perverzke. - Egy mézeskalács házikóban lakik nem túl messze innen, délkeleti irányban. Ő biztosan kiszabadít bennünket. Csak annyit mondjál neki, hogy Perverzke fogságba került! Szaladj gyorsan!
- Rendben - bólintott az ork, és máris elsietett.

Szőke Herceg leroskadt egy szalmaágyra és éppen búnak akarta ereszteni a fejét, amikor megérkezett Szárnyas Rozmár.

- Serencész napod van ma, idegen!
- Eddig nem úgy tűnt.
- Pedig örülhets, mert megtetsettél a gyönyörű lányomnak, Leokádiának.
- Csodálatos.
- Törsünkben hosú ideje él egy hagyomány: ha valaki a két karjában felvisi a lányomat a nagytoronyba, és ott háromsor a magáévá tesi, az elveheti felségül!
- Nagyon örülök neki.
- Késülj fel, idegen, mert holnap reggel ezt a próbát kell kiállnod… de ha nem szikerül, akkor az öcséddel együtt az életeddel fogs fisetni érte!
Baljós szavai végeztével nevetve távozott.
- Kár, hogy nincs itt egy kötél - sóhajtott Szőke Herceg. - Biz isten, felakasztanám magam.
- Még nem is tudod, hogy milyen a lány! - vigasztalta Perverzke.
- A neve alapján álomszép lehet.
- Ne aggódj, Mork és a varázslónő hamarosan kiszabadít innen bennünket!

***

Mork az ork riadtan kopogtatott be a mézeskalács házikó ajtaján. Egy ideig nem történt semmi, majd, amikor éppen törni akart magának a falból egy darabot, kinyílott az ajtó, és egy telt idomú, kék szemű nő jelent meg előtte, aki félig áttetsző selyemruhát viselt.

Az ork szeme kigúvadt, mert rég nem látott ilyen gyönyörű nőt.
- Fáradj be, idegen! - szólalt meg a tünemény angyalian recés hangon.
Az ork szinte megbabonázva követte ringatózó csípőjét, ahogy becsörtetett a szobába.
- Foglalj helyet! Kérsz valamit enni vagy inni… esetleg mással is szolgálhatok?
- Khhm… elfelejtettem, hogy miért jöttem.

A tünemény erre felkacagott érdes hangján, mintha egy egész vaddisznócsorda röfögött volna. Mork úgy érezte, szerelmes lett.

- Van itt neked egy kis meglepetés - mondta a varázslónő, és egy ezüst tálcán fehér színű port tolt a vendége elé.
- Ezt szívd fel az orrodba!
Az ork gyanakodva nézett rá, ám a tünemény kedvesen mosolygott.
- Szépen kérlek!
Mork nem tudott neki ellenállni: felszívta a kokaincsíkot, és bódultan roskadt bele egy bőrfotelba.
- Ez valami csodálatos.
- Ugye? - kérdezte a varázslónő, majd hullámzani kezdett és átalakult.
- A fenébe, nem bírom már tartani az illúziót - méltatlankodott. - Miért a háromszor akkora nők tetszenek neked, mint én?
- Ludmilla! - kiáltott az ork. - Tudhattam volna, hogy te vagy az!
- Honnan tudtad volna?
- Mennem kell…
Visszaroskadt a fotelba.
- Ha jól belegondolok, nem is vagy te olyan csúnya.
- Igyál egy kis vörösbort! - ajánlotta a félgnóm nő.
- Rendben.
Mork felhajtott egy kis kancsóval az asztalon lévő borból.
- Te egyre szebb vagy. Búj az ölembe, cicám!
- Csak ha szépen megkérsz rá! - kacagott fel Ludmilla. - Akkor talán még dorombolni is fogok neked.
- Megőrjítesz, te boszorkány!

***

Másnap reggel Szőke Herceget egyenest a nagytorony elé vezették. Az eseményen ott volt a település apraja-nagyja, valamint az útitársai, akik sajnálkozva néztek rá.

- Hol van már, Mork, hogy a ragya álljon belé! - szitkozódott a foga között az ifjú.

Aztán meglátta a fehér fátyolban parádézó Leokádiát, és egy megdöbbent kiáltás szakadt fel a torkából.

- Te magasságos… atya… úristen! Ez van legalább másfél mázsa!
- Nincs annyi - vigasztalta Morgonc. - Talán úgy százhúsz kilós lehet. Tudod, én sertéshizlaldában dolgoztam.
- Most aztán megnyugtattál!

Az egybegyűltek izgatottan morajlottak, de Szárnyas Rozmár csak intett egyet, mire mindenki elcsendesült.

- Kedvesssz barátaim! Felvirradt a nagy nap, ami rég nem volt már! Felvirradt a próbatétel napja!
Üdvrivalgás harsant mindenfelől.
- Itt essz a bátor ifjú, aki önként vállalkozott a feladatra.
- Na, persze.
- Leokádia lányom kíváncsian várja, hogy szikerrel jár-e.
- Fel kell vinnem őt a toronyba? - kérdezte bizonytalanul Herceg.
- Igen, a toronyszobába.
- De az vagy három emelet magasan van. Ki bírja azt, kérem? Ez inkább Morknak, az izomorknak való feladat lenne.
- A lányom vissont téged válasstott. És tudod, hogy mindig a nők döntenek. Te szerencséssz vagy, mert igen sok falubeli férfiember próbálkozott már, de szajnossz elbuktak a próbán.
- Ezen, mondjuk, nem csodálkozom.
- A feladat nehéssz.
- De még milyen nehéz.
- Ninc választászod.
Szőke elszánt képet vágott.
- Jó, akkor lássunk neki!

Azzal odalépett Leokádiához és megpróbálta felemelni. Először úgy tűnt, hogy nem sikerül neki, mert nem talált rajta fogást, de aztán sikerült a karjaiba vennie, és vöröslő arccal megemelte.

- Azt a betyár mindenit neki… - sutyorogták az indiánok elképedve, aztán hangos „uff, uff” kiáltásokkal bíztatni kezdték az ifjút.
- Gyerünk, Herceg, ne add fel! - bátorította az udvari harcművész is. - Kemény vagy, ember! Mutasd meg nekik!

Szőke rogyadozó lábakkal a toronyhoz vitte „kedvesét”, majd lépcsőfokról lépcsőfokra, igen óvatosan felfele lépdelt vele. A biztató kiabálás egyre harsányabb lett mögötte.

A főnök még könnyelműen utánuk is ment, nem gondolván arra, hogy mi lesz majd, ha az ifjú netán az iszonyatos terhével véletlenül hátrazuhan a lépcsőn. Szerencsére ez nem következett be, de Szőke majd megszakadt az erőlködéstől.

Már az első emeletig eljutni is emberfeletti erőfeszítésébe került, pedig csak tíz lépcsőfokot kellett megtennie. A combizmai bedurrantak, a gerince sajogni kezdett, a szemébe izzadság csorgott.

Nem sokat segített rajta, hogy Leokádia folyamatosan nevetgélt és horkangatott közben.

- Gyerünk, lovag úr, már nem szok van hátra! - hallotta a háta mögül Szárnyas Rozmár hangját.

Erősen koncentrált, és igyekezett összekapni magát.

Mikor a második emeletre értek, már az öreg is lihegett, Herceg pedig azt hitte, hogy nem bírja tovább. De aztán az eszébe jutott, hogy kivégzik az öccsével együtt, ez pedig erőt öntött a szívébe, ezért továbbindult.

A bicepszei majd kiszakadtak, a vállába görcs állt, a tüdeje pattanásig feszült. Olyan hangokat adott ki magából, mint egy kovács fujtató.

Az utolsó métereket már valóságos önkívületben tette meg. A szemei előtt karikák táncoltak, ahogy odament egy óriási baldachinos ágyhoz, és egyszerűen ledobta rá a terhét.

Leokádia hangosan kacagott, miközben az ágy beszakadt alatta. Az öreg éljenzett, és odakintről az indiánok üdvrivalgása harsogott az égig.

Herceg közben úgy érezte, menten rosszul lesz. A falnak támaszkodott, és hangosan zihált. A lábai rogyadoztak, és valami iszonyatos kimerültséget vett rajta erőt, mintha kiment volna belőle minden erő. Csak most vette észre, hogy csatakos az izzadtságtól. Rájött arra, hogy az idomtalan terheket nagyon nehéz cipelni.

Szárnyas Rozmár kiment az erkélyre, és közölte a népével, hogy a hős teljesítette a küldetés első felét. Az indiánok elképedve éljeneztek.

- Moszt viszont magatokra hagylak benneteket - mosolygott az öreg, ahogy visszasétált a szobácskába.

Bátorítóan nézett a kislányára, és nehézkesen lefelé indult a lépcsőn. Leokádia Szőkére mosolygott.

- Várjál, csak összeszedem magam - nyögte Herceg.

„Most jön a feladat nehezebbik fele”- gondolta magában - „Meg kell hágnom a debellát!”

A nő türelmetlennek látszott.
- Jerr, szerelmem! - nyújtotta előre a kezét.

Herceg szétrugdosta körülötte az ágynak a megmaradt romjait, hogy hozzáférhessen, majd szó szerint nekivetkőzött a munkának, és egyszerűen ledobálta magáról az átizzadt gönceit a földre.

- Ez aztán a romantikus légyott - morogta bosszankodva.
- Gyere bátran!
- Csak ne lennél ilyen ronda! - szakadt ki az ifjúból önkéntelenül is a kiáltás, amit hamar megbánt. - Elnézést kérek.
- Csúnyának tartasz? - kérdezte elszomorodva Leokádia. - Sajnos ez ellen nem sokat tehetek. De tudnod kell azt is, hogy miért vagyok ilyen ronda.
- Miért vagy? - kérdezte csodálkozva az ifjú.
- Mert átok sújtott rám.
- Átok?
- Igen, az. Én valójában nem így nézek ki.
- Hanem hogyan?
- Én egy ötven kilós, gyönyörűsegges királykisasszony vagyok, akit egy gonosz varázsló elvarázsolt.
- Miért?
- Szerelmes volt belém, de folyton visszautasítottam - felelt a nő. - Azt mondta, hogyha az övé nem lehetek, akkor a másé se legyek. Ezért átkot rakott rám, attól lettem ilyen rusnya, hörrrk!
- Egészségedre!
- Szóval, amíg valaki fel nem cipel ide, és háromszor a magáévá nem tesz, addig nem változhatok vissza az eredeti külsőmre.
- Háromszor? Akkor te soha az életbe nem változol vissza.
- Ne bolondozz már, jó lovag! Hagynád, hogy a gonosz varázsló győzőn? Én tényleg egy szépsegges királynő vagyok!
- Csak egy mázsa zsír mögé vagy rejtve.
- Törd meg az átkot, én hősöm! - mosolygott a nő, de attól valahogy még csúnyább lett.
- Rendben, megoldjuk - sóhajtott Szőke, és nagyon örült neki, hogy meglátott a földön egy fémvödröt.
- Szabad? - kérdezte, és rárakta a vödröt Leokádia fejére.
- Ha erre izgulsz fel, akkor igen - felelte a nő.
A hangja elég fura volt a vödör miatt.
- Elég izgató, ha nem látlak közben - felelte Herceg, aztán úgy meghajtotta a kövér parterét, mintha egy varrógép lett volna.
Mivel régóta nem volt nővel, nem tartott sokáig az aktus.
Három perc múltán Leokádia levette a fejéről a vödröt, és kisétált az erkélyre.
- A szreccs megtörtént! - jelentette be az odalenn várakozó lakosságnak, mire harsány éljenzés zendült föl.
- A bátyád elég gyors - mondta a kinn várakozó Szárnyas Rozmár Perverzkének.
- Szeretne hamar túllenni rajta - válaszolta mogorván a pattanásos képű suttyó.
- Ha nem sikerül a három, akkor mentek a vérpadra - fenyegette meg a törzsfőnök, és Perverzkének még vörösebb lett az ábrázata.
- Gyerünk, bratyó, adjál neki!

Vagy tíz perc múlva Leokádia újra megjelent az erkélyen.
- A második szreccs is megtörtént!

Hitetlenkedő kiáltások zendültek fel, és valóságos örömünnep vette a kezdetét.

- A bátyád gyors, de legalább potens. Még a végén teljesíti a próbát - közölte a főnök, és Perverzke elmosolyodott.

A pattanásos képű sihedernek azonban korai volt az öröme, mert Szőke Herceg éppen feladni készült odafenn.

- Ne haragudj, de nem megy tovább! - közölte lemondóan.
- Ne légy ilyen kishitű, szerelmem! - „búgta” Leokádia.
- Az előző feladat Morknak való volt, ez viszont az öcsémnek tetszene inkább.
- De te vagy az én hősöm! És ne feledd, hogy én valójában egy gyönyörűsegges királykisasszony vagyok!
- Mennyire vagy szép?
- Sokkal szebb és csinosabb vagyok annál, amit te csak el tudsz képzelni. Már nincs messze a cél! Gyerünk, tedd meg az utolsó lépést!
- Rendben, akkor tegyük vissza azt a vödröt!

Bár Herceg már alig élt, teljesítette a férfiúi kötelességét, és harmadszor is megtekerte Leokádiát. Amikor végzett, kíváncsi izgalommal vette le a fejéről a vödröt, és láss csodát: rondább volt, mint valaha.

- Te hazug csaló, átvertél engem! - szitkozódott bosszúsan.
- Hány éves vagy te, Hercegem?
- Harminc.
- És még hiszel a mesékben?

***

Pár nap múlva Szőke Herceg gondolkodva ült egy franciaágynak a szélén és a sorson merengett. Diszkrét kopogtatás után Holovác, az udvari harcművész lépett be az ajtón.

- Jó hírem van, kidolgoztam egy szökési tervet - vágott rögvest a közepébe.
- Én itt maradok - felelte Herceg.
- Itt, Tahófalván? Azzal a vízilóval? Ez csak vicc lehet, barátom.
- Nem igazán. Tudod, gondolkodtam a sorson, és rájöttem arra, hogy valakinek csak megszületni nehéz, de valaki az egész életét végigküszködi. Sajnos én az utóbbiak közé tartozom. A lapokat nem túl igazságosan osztogatják odafönn.
- Na, ne hülyíts!
- Tudod, régen csinos hercegnőkről álmodtam, de nekem sajnos csak a nevem Szőke Herceg, valójában egy senki vagyok.
- Itt viszont lehetsz valaki? - kérdezte Holovác. - Egy igazi horror az a némber, ráadásul jó vagy nála. Olykor még ő is élvezi veled a romantikát, ő maga mondta.
- Tényleg?
- Igen, de ez nem mindig jó. Egyes nők, ha jól érzik magukat a partnerükkel, nemhogy lenyugodnának, hanem egyre hevesebb vágyak törnek rájuk.
- Úgy véled?
- Nem vélem, hanem tudom. A nagy étvágyú nőket nem szabad túl sokat etetni, mert sosem lesz nekik elég. És Leokádiának nagy étvágya lehet, ez már csak a külsején is látszik. Ki fog téged csavarni, mint a citromot.
- Nem érdekel. Itt maradok.
- Csak azt ne mondd, hogy érzel iránta valamit.
- Mit érdekel az téged?
- A küldetésünk, ember! Elfelejtetted?
- Az öcsém már szabad. Miért tenném kockára az életem? És ha megölöm a zafirsárkányt, akkor mi lesz? Oroszlánszagú nagyon sóher, ezt mindenki tudja róla. Még hogy gazdaggá tenne egy életre… ugyan már! Maximum nekem adja majd a rusnyábbik lányát. És mennyivel több Bromélia, mint Leokádia?
- Öt kilóval maximum.
- Erről van szó. Akkor meg minek törjem magam? Úgyse lesz jobb. Már épp elég a küszködésből. Én már megtaláltam a helyemet a világban.
- Szóval megrészegített a hatalom. Leokádia elvételével most alfőnök lettél az indiánok között.
- Engem ez nem érdekel.
- Pedig úgy tűnik. Azt képzeled, ettől lettél valaki?
- Miért nem a többieket csalogatod inkább magaddal?
- Megpróbáltam - sóhajtott Holovác. - Mork Ludmillával marad a mézeskalács házban, Morgonc pedig a szomszédjukba költözik, és krumpli termesztésből fog élni. Naivka szintén itt akar maradni, mint ahogy az öcséd is, aki fogadkozik, hogy sosem zaklat többé kecskéket.
- Tehát egyedül maradtál - szögezte le az ifjú.
- Igen, egyedül! - csattant fel Holovác indulatosan. - De tudod mit? Egyedül is végrehajtom a küldetést, és dicsőségben térek vissza Richárd királyhoz!
- Egészségedre. De hogy jutsz át a Vakondember területén?
- Az már az én dolgom! A világ legjobb harcművésze vagyok, mit nekem a Gonosz Vakondember!

***

A nap már magasan járt az égen, amikor a gyaloglástól fáradt Holovác meglátta végre a Vakondembert. A munkásruhát viselő, groteszk alak egy sziklafalat vésett a karmaival. Amikor felfigyelt a harcművészre, unottan ment oda hozzá.

- Ki maga, és mit akar?
- Én csupán… izé… át szeretnék kelni ezen a területen - felelte Holovác remegő hangon. - Átengedne a területén, kérem?
- Érdekes, ezt még sosem kérdezte tőlem senki - tűnődött a Vakondember, aztán vállat vont. - Persze, hogy átengedem. Jó utat!

Azzal visszasétált a sziklához és tovább véste a szobrát. Holovác elképedve ment el mellette, és hiába lesett hátra többször is, a fura alak nem törődött vele.

- Ez meg hogy lehet? - morfondírozott a harcművész. - Miért engedett csak úgy el?
Egyszerűen nem talált rá magyarázatot.
- Ez nem lehet ilyen könnyű!
Végre rájött a megoldásra.
- Megijedt tőlem! - kiáltott fel büszkén. - A Gonosz Vakondember megijedt tőlem! Talán hallotta már a híremet. Van esélyem legyőzni őt. Igen! Le fogom őt győzni!
Lelkesen ment vissza a groteszk alakhoz.
- Mi van már megint? - kérdezte az bosszankodva. - Nem szeretem, ha alkotás közben zavarnak.
- Azért jöttem, hogy megmérkőzzek magával.
- Miért?
- Meg akarom tudni, hogy melyikünk a jobb.
- Egy bizonyos szint alatt nem szívesen harcolok.
- Egy bizonyos szint alatt?! - sikoltott fel Holovác. - Örüljön neki, ha kiállok magával!
- Olyan nagy ember lenne?
Holovác kihúzta magát.
- Feketeöves szájkaratés vagyok, és pusztakezes bajnok voltam rizsevésben három egymást követő évben.
- Gratulálok.
- De sokkal veszélyesebb stílusokban is küzdök, mert Shaolin Kung-fu mester is vagyok ám!
- Fantasztikus.
- Kempo, kendó, taekwondo, aikido és dzsúdó harcokban is a legjobbak közé tartozom.
- Az összes „do” végződésű, ha jól értem.
- Ahogy mondja! Ezen kívül Wing Tsun Kung-fut tanultam a legendás harcostól, Bruce Leetól. Nyolc éve vagyok Oroszlánszagú Richárd harcművésze.
- Az önéletrajzára nem vagyok kíváncsi.
- Csak miheztartás végett mondtam el ezeket, mert nem árt, hogyha tisztában van vele, hogy nem egy átlagos senkivel áll szemben! Kiválóan képzett Thai bokszoló vagyok, és beletanultam még a brazil jiu-jitsuba, valamint a capoeirába is. A sokoldalúságom tehát világszínvonalú. Ennek köszönhetően ketrecharc viadalokat nyertem, és egy nagy szatyornyi aranyérmet szereztem a világ különféle tájain megrendezett harcművészeti tornákon.
- Büszke lehet az eredményeidre - felelte a Vakondember, és letépte a fejét.

Vége

Előző oldal Norton