Laura és a kozmosz

Szépirodalom / Novellák (529 katt) Norton
  2020.09.22.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/10 számában.

- Gondolkodtam - szólalt meg Laura a tópartra terített pléden ücsörögve.
- Már megint? - sóhajtott Krisztián mogorván, a pár méterre fodrozódó víztükröt figyelve. - Az a túl sok gondolkodás nem tesz jót neked.
- Azon tűnődtem, hogy ha egy jelenséget nem érzékel senki, akkor az vajon nevezhető-e egy valóban végbement jelenségnek?
- Hogy mi van?
- Szerintem, ha valamiről senki sem tud, az olyan, mintha meg se történt volna - elmélkedett a nő, miközben elsimított egy szemébe lógó, fekete hajtincset.
- Elmehetnél politikusnak.
- Félreértesz, Krisztián, nem úgy értettem. Hogy is fogalmazzam meg neked? Ha egyetlen teremtett lélek sem érzékel például egy hanghatást, akkor az nevezhető megvalósult hanghatásnak?
- Nem is tudom… szerinted nevezhető?
- Szerintem nem.
- Érdekes elképzelés.
Krisztián kiemelt a piknikes kosárból egy félliteres ásványvizet, és lecsavarta a kupakját.
- Nem vagy szomjas? - kérdezte a nőtől.
- De igen.
A fiatal férfi a műanyagflakon szája fölé tartotta a tenyerét, mire a flakonban lévő víz vörös színűre változott.
- Tessék, így jobban fog ízleni.
Laura belekortyolt az italba, és savanyú képet vágott.
- Utálom a bort! - kiáltotta mérgesen. - És elegem van már az ostoba trükkjeidből!
- Elnézést.
- Mindig csak ezek a gyerekes viccek. Mikor fogsz már felnőni végre?
- Csak jókedvre akartalak deríteni - szabadkozott a férfi, majd elvette a flakont, és a tenyerével „visszavarázsolta” a benne lévő folyadékot.
- Így már jobb - enyhült meg Laura, amikor ismét kortyolt egyet. - Az ásványvíz finomabb, ráadásul nem vág fejbe.
- Nem is érdekel, hogyan csináltam?
- Miért, megmondanád?
- Varázslatot alkalmaztam, és a hit erejét.
- Na, persze, hogy nem árulod el! - legyintett Laura. - Minden bűvész ilyen, még a hozzád hasonló amatőrök is. Nem csoda, hogy haragszanak a szüleim, ha egyáltalán szóba állok veled.
- Haragszanak?
- Még jó! Néztél már tükörbe?
- Csúnyának tartasz?
- Nem erről van szó, hanem a hosszú hajadról és a szakálladról beszélek. Úgy nézel ki, mint egy hippi a hatvanas évekből. Az én családom konzervatív. Szigorú szabályok szerint élünk, az apám pedig lelkész.
- Értem, de én így érzem jól magam.
- Pedig ha leborotválnád a szakálladat, és megnyiratkoznál, egész emberi külsőd lenne. Talán még a szüleim is elfogadnának.
- Sajnálom, de az nem illene hozzám.
- Látod? Felelőtlen vagy, mert mindig csak a kifogásokat keresed. Hiányzik belőled a kötelességtudat.
- Ha te mondod…
- Igen, én mondom! Néha másokra is figyelhetnél!
Egy frizbi szállt el fölöttük, és messze a tóba esett.
- Tamás, ezt elrontottad! - harsant fel egy vidám női hang.
- Mert te nem kaptad el! - érkezett a felelet. - Ügyesebb is lehetnél, Nóra!
- Hogy kaptam volna el? Vagy négy méter magasan repült. Nem vagyok én kenguru!
Egy húsz év körüli, csinos, bikinis nő jött elő a bokrok mögül.
- Most menjek be érte? - méltatlankodott. - Utálom a hidegvizet.
- Egy pillanat - szólalt meg Krisztián. - Majd én érte megyek.
Azzal felkelt a plédről, és a víztükrön sétálva odament a frizbihez, majd felemelte és visszadobta a nőnek.
A csinibaba tátott szájjal bámult rá, ahogy a víztükör tetején visszasétált a partra.
- Mi ez, kandi kamera? - motyogta zavartan.
Pár pillanat múlva megérkezett a párja is.
- Köszönjük! - kiáltott oda Krisztiánnak.
- Örülök, hogy segíthettem.
- Te nem láttad, hogy mit csinált? - kérdezte a párjától döbbenten Nóra. - A vízen járt!
- Dehogy járt a vízen!
- Hitetlen vagy, Tamás! A szemed előtt történt!
- Puszta érzéki csalódás - felelte a férfi. - A frizbi nem esett bele a vízbe, csak távolabbról tűnt úgy.
- Nem esett a vízbe? - gondolkodott a nő. - De hát vizes lett.
- Persze, hogy vizes lett! A part mentén nedves a fű. Szerinted én el tudnék dobni a tóig? Fizikai képtelenség. A képzeleted űzött veled tréfát.
- Elnézést, és köszönjük - mosolygott a nő Krisztiánra.
Közben szabadkozó arcot vágott, és úgy tűnt, hogy megnyugodott a párjának a magyarázatát hallva.
- Szívesen - bólintott a „hippi külsejű” fiatalember és visszaült a plédre, Laura mellé.
- Eszem egy kis szendvicset - közölte Laura, miközben a távozó párocskát figyelte.
- Ez elképesztő - csóválta a fejét Krisztián. - Úgy tűnik, hogy tényleg igaz, hogy ha nem vesznek észre valamit, az olyan, mintha meg sem történt volna.
- Most mit sajnáltatod magad? - torkolta le a fiatal nő. - Tudom, hogy egy fahidacska nyúlik be több méter hosszan a vízbe, és alig egy centivel van a felszín alatt.
- Az a tákolmány a túlsó parton van.
- Ugyan már!
- Nem akarsz meggyőződni róla?
- Hagyjuk már ezt! Talán téged kellemetlenül érint, de az a helyzet, hogy senki sem vevő a gyerekes trükkjeidre. Egyáltalán miért van erre szükséged? Így akarsz kitűnni?
- Meglehet - bólintott a férfi. - Tudod, az emberekkel az a baj, hogy csoda kell nekik… valami olyan dolog, ami átüti az ingerküszöbüket. Talán még a szüleid is elfogadnának, ha kiderülne rólam, hogy valami csodalény vagyok. Így viszont a legszívesebben elkergetnének mellőled. Sajnos teljesítményre van szükség ahhoz, hogy felfigyeljenek rád. A jónépek szájtátva bámulják a varázslókat, a sportbajnokokat és a sztárokat, miközben a bajba jutott embertársaik akár meg is dögölhetnek a szomszédjukban.
- Úgy véled?
- Sajnos, igen! Még a szeretetről se nagyon lehet prédikálni cirkuszi mutatványok nélkül, mert az emberiséget a tekintélyelvűség motiválja. Csak a csodatevőket szeretik igazán, a hétköznapi átlagemberek gondjaival viszont nem foglalkoznak, legfeljebb a saját bajukkal törődnek. Tisztelet a kivételnek.
- Ezért produkálod magad?
- Igen, ezért. Tudom, hogy ez szánalmas dolog.
- Egy kicsit tényleg az - vont vállat Laura. - De ez a példa is jól mutatta, hogy megfigyelés nélkül nem lehet valósnak tekinteni egy eseményt. Kell hozzá egy megfigyelő, vagy valaki, aki létrehozza azt a bizonyos cselekménysort. A befogadó személy pedig legalább olyan fontos, mint maga az alkotó. Ezért egy alkotás nem lehet meg befogadás nélkül.
- Újra témánál vagyunk. Nem lehetne váltani? - csóválta a fejét szomorúan Krisztián, de a lány meg se hallotta a szavait.
- Ha mondjuk, történik a világűrben valami komoly dolog… például összeomlik egy csillag… de azt se ember, se állat, se földönkívüli, se kísértet nem látja, akkor az az esemény valójában meg sem valósult.
- Igen, de történhetnek dolgok az élőlények tudta nélkül is.
- Pont az a lényeg, hogy nem történhet semmi! Önmagában semmi se létezhet, semmi se jöhet létre. Valakinek vagy valaminek tudnia kell róla, tehát valaki vagy valami tud is róla. Ebből pedig az a feltételezés szűrhető le, hogy minden él. Még az is, amiről nincs tudomásunk. Mindenben benne van egy titokzatos életerő. Az egész világmindenség a fizikai és egyéb törvényeivel egy gigászi élőlény, aminek mi is a részei vagyunk. A hagyományos istenmodell a hófehér szakállas öregemberrel már idejétmúlt. A kozmosz él, és a kozmosz maga az isten. Persze az apámnak erről nem beszélek inkább.
- Értem… - sóhajtott Krisztián, és látszott rajta, hogy már nagyon unja.
Kivett egy szendvicset a kosárból.
- Nem sül le a pofádról a bőr?! - vonta kérdőre dühösen Laura. - Te már hármat megettél, és csak ez az egy maradt.
- Te akarod megenni?
- Ez egészen döbbenetes!
- Ne aggódj, jut ebből mindkettőnknek.
Krisztián visszatette a szendvicset a piknikes kosárba, majd a kosár fedelét lezárva titokzatos varázsmozdulatokat tett.
- Hókusz és pókusz.
Amikor újra felnyitotta a fedelet, a kosár tele volt szendvicsekkel.
- Ezt hívják kenyérszaporításnak - mosolygott elégedetten.
- Nagyon vicces! - felelte a nő azzal a lenéző hangsúllyal, amire csak ő volt képes. - Én itt az élő kozmoszról, magáról az istenről beszélek neked, te meg mindenféle idétlen trükkökkel foglalkozol. Olyan, mintha gúnyolódnál a családom vallásán. Sajnos ki kell mondanom, hogy nem vagyunk azonos szinten.
- Talán ebben igazad van - válaszolt a fiatal férfi. - Te még akkor se vennéd észre a mindenhatót, ha átesnél rajta.
- Ezt kikérem magamnak! - sértődött meg Laura. - Már hosszú évek óta teológiát és filozófiát tanulok, ráadásul az apám is lelkész! Mit képzelsz te magadról, hogy ilyeneket mondasz?!
- Én kérek elnézést.
- Még jó, hogy te kérsz elnézést, tán majd én fogok! Tessék, most megfájdult a fejem miattad!
- Várjál, segítek. Hiszel a gyógyulásban?
- Fájdalomcsillapítót szedek a migrénemre, úgyhogy hiszek a gyógyulásban.
Krisztián kelletlenül a nő homlokára tette a kezét. Néhány pillanatig fény áramlott ki a tenyeréből, amitől Laurának elmúlt a fájdalma.
- Jobb már?
- Igen. Úgy tűnik, hogy most kezdett el hatni a gyógyszer, amit nemrég vettem be.
- Még szerencse.
- De a szemtelenségeddel félbeszakítottad a gondolatmenetemet. Azt akartam elmondani az imént, hogy az isten a saját lelkét lehelte az anyagba, amikor megteremtette az embert, ezért mi a részei vagyunk, és ő is bennünk él. Ez pedig igaz mindenre, ami körülöttünk van. Ha pedig az egész mindenség egy élőlény, aminek én is a része vagyok, akkor talán… akkor talán megpróbálhatok kapcsolatot teremteni az élő kozmosszal, az istennel, vagy nevezheted bárminek!
- Na, jó, én magadra hagylak - közölte ekkor a férfi. - Elmélkedj csak tovább, és elnézést, hogy zavartalak.
Azzal odébb ment, majd egyszerűen semmivé foszlott.
- Viszlát! - köszönt el tőle Laura oda se figyelve.
Elővett egy szendvicset, kibontotta és beleharapott.
- Szóval az istent ezek szerint nyugodtan nevezhetjük kozmosznak, én pedig ennek a kozmosznak vagyok a része - tűnődött tovább. - Akkor viszont felmerül bennem egy érdekes kérdés. Vajon eddig miért nem próbált meg kapcsolatba lépni velem a kozmosz?


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 8 db)