Linktár

Az életszimulátor

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/12 számában.

– Igaz, hogy az életet próbálod modellezni? – kérdezte kíváncsian Paul Anderson.
– Én inkább azt mondanám, hogy egy tesztprogramot fejlesztek az időfüggő véletlen jelenségek modellezésére, de igazából a lényeg ugyanaz – válaszolt dr. Wright a monitorok mögül.

Három monitort használt, kiterjesztve ezzel a számítógép képernyőjét. A középsőn a forráskód volt kinagyítva, a bal szélsőn a fordító és pár egyéb segédprogram, a jobb szélsőn meg a böngésző és a dokumentumok könyvtárai. Kódolás közben csontos ujjai fürgén futkároztak a klaviatúrán, mint undok mutáns pókok, miközben a háttérben halk, megnyugtató zene szólt, talán Beethoven vagy Mozart. Erősen koncentrált, gyorsan dolgozott.

Dr. James Wright a Matematika- és Számítástudományok Doktora címmel büszkélkedhetett – egyébiránt szerény és barátságos férfi, a negyvenes éveit taposta –, jelenlegi projektje egy életszimulátor program volt, amin keresztül az evolúciót próbálta modellezni és matematikai egyenletekkel leírni. Természettudományos gondolkodása hajtotta, mert hitt abban, hogy a világ megismerhető, és matematikai modellekkel leírható. Ateista volt természetesen, és minden természetfeletti dolgot helyből elutasított. Úgy gondolta, mindennek megvan a magyarázata, és a mai szuperszámítógépek már rendelkeznek olyan számítási kapacitással, hogy egy ilyen komplex feladatokat meg tudjanak oldani. Ezért is vágott bele ebbe a projektbe.

Paul félénken állt mellette, és csendben figyelte, ahogy dolgozik. Percek teltek el. Csodálta mentorát, remélte, hogy idővel, szorgalommal és kitartással ő is hasonló kvalitású tudóssá válhat. Másrészt a téma őt is nagyon érdekelte.

– Meg szabad kérdeznem, hogy haladsz? – kérdezte félénken.
– Egész jól – válaszolta James fel sem nézve a monitorból.
– Oké, akkor nem zavarlak – Paul zavartan mosolygott, miközben a golyóstollát nyomkodta, menni készült.
– Várj! Mindjárt befejezem – mondta James. – Igen, kész is, most elindítom a fordítást.

A számítógép hűtőventillátorai magasabb fordulatszámra kapcsoltak, ahogy a fordítóprogram elkezdte a forráskódot bináris állománnyá konvertálni.

– Csak hadd csinálja! – dőlt elégedetten hátra a műbőr forgószékében, miközben a két kezét a tarkóján összekulcsolta. Hol is tartottunk? – mosolygott kedvesen Paulra. – Ne haragudj, pont most fejeztem be. Ez az 1.0-ás verzió, igaz, még béta, de a súlyos hibákat már kijavítottam. Egy fél év munkája van benne…
– Nem semmi, és működik? – kíváncsiskodott Paul.
– Most fog kiderülni, éppen fordítja a gép, el fog tartani egy darabig, eddig három százaléknál tart, van időnk bőven, kérdezz bátran!
– Egyet nem teljesen értek, ha el tudnád magyarázni…
– Éspedig?
– Nem teljesen világos nekem a múltkori előadásodból az az ergodicitásos rész…
– Hát jó, nem nagy ügy – egyezett bele James, nagy levegőt vett, majd belekezdett. – Azt tudod ugye, hogy minden idősor vizsgálatakor nem csak az a kérdés merülhet fel, hogy az egyes időközönként kiszemelt elemek milyen korrelációban lehetnek egymással, hanem érdekes lehet megvizsgálni azt is, hogy a megfigyelések halmazának részhalmazai mutatnak-e valamilyen szisztematikus viselkedést. Namármost mint annyiszor a statisztikai tanulmányaid során, most is érdemes a megfigyelések részhalmazainak átlagát vizsgálni. Ezen esetben viszont időbeli átlagról beszélhetünk…
– Kezdem érteni – helyeselt lelkesen Paul. – Akkor mondhatjuk azt is, hogy a stacionárius idősor ergodikus az átlagra nézve, amennyiben T tart a végtelenbe?
– Úgy van! Az autokovariancia függvényre nézve ez azt jelenti, hogy a függvény T esetén zérushoz fog tartani, és érdemes megjegyezni még azt is, hogy a stacionaritás és az ergodicitás értékei nagyon hasonlóak lehetnek egyes esetekben.

Észre se vették és már el is merültek a matematika furcsa egzakt világában, miközben a komputer nyolcmagos processzora teljes kapacitással fordította a szimulátor programot. Gyorsan telt az idő, a fordító már kilencvenhét százaléknál tartott.

Dr. Wright a fejtegetéseiben pont ott tartott, hogy:

– A folyamat, amelyet vizsgálunk, az előbb tárgyalt Gauss-féle fehér zajból és egy zérus értékű normális eloszlás i-edik megvalósulásainak átlagából tevődik össze – itt hirtelen megállt és a monitorra pillantott. – Hoppá, meg is van! Hiba nélkül lefordult a program. Éljen! Kezdődhet a tesztelés, próbáljuk ki!

Mindketten a kijelzőt nézték. A fordítás száz százalékon állt, most már csak futtatni kell a szimulációt.

– Kész vagy, Paul? – kérdezte a doktor izgatottan. – Akkor talán most megtudjuk a választ. Először az alapértelmezett paraméterlistával futtatom le.

A program elindult, a gép számolt, majd hirtelen véget ért.

– Túl gyorsan végzett, ez nem jól jel – vakargatta kis kecskeszakállát James, miközben az eredményeket nézte. – Nem jó! Hmm… Próbáljuk meg a kiterjesztett paraméterekkel!

A program most még gyorsabban lefutott, mint az előbb.

– Nem értem – dünnyögött magában dr. Wright –, nem ezt az eredményt kéne, hogy kapjuk. A programban már nem lehet hiba, ezerszer átnéztem és mindet kijavítottam. Itt szemantikai hibát sejtek.
– Mi az eredmény? – kíváncsiskodott Paul.
– Zéró. Pedig az eredményeknek a pozitív számok halmazán kéne elhelyezkedniük, ehelyett a program mindig nullára fut. Mintha az entrópia függvényt nem kompenzálná a többi.
– Pedig, mint tudjuk, az életfolyamatok ellentétesek az entrópiával – szólt közbe a fiatalabb.
– Igen, ezért nem értem én sem – sóhajtott csalódottan a doktor.

Csend lett, percekig némán törték a fejüket, aztán Paul állt elő egy lehetséges ötlettel:

– Lehet, hogy mégis létezik egy tényező, amit kihagytál a számításból – nézett a másikra a szeme sarkából.
– Mi lenne az? – nézett rá meglepetten James.
– Isten! – válaszolta Paul elgondolkozva...