A panaszkodás

Horror / Novellák (691 katt) SzaGe
  2020.09.08.

Lillát felbosszantották a munkahelyén, mert a főnökének szüksége volt még pár aktára az irattárból. Ez a kívánsága nem lett volna gond, ha korábban kéri, mert a munkaidő éppen lejárt. Ráadásul aznap péntek volt, ami sokaknak a hétvége trombitás hírnökét jelentette. Lilla kényszeresen mosolyogva (de felettébb dühösen) vette tudomásul, hogy nem fog időben hazaérni. Főleg, hogy vásárolnia is kell majd a közeli szupermarketben, mert kongott otthon a hűtőszekrénye az ürességtől. Negyvenéves szingli lévén kevés élelmiszert tartott otthon, ám éhen halni meg nem akart, viszont így a nap vége távolinak tűnt.

A pocakja már korgott, a túlórát viszont mézesen-mázosan kenegette a főnöke, és íme a dolgozó: Lilla, aki mindezeket elszenvedte. „Egyszer, ha lesz sírkövem, akkor feltétlenül írjátok rá: Lilla, a pénteki nap munkaügyi áldozata! Béke poraira.”

Lilla a főnöke irodájának az ajtaját lazán becsapta kifelé menet (az apró bosszú is bosszú, maximum csínynek becézik), ezzel is dacolva a munkaadójával. Némi halk káromkodást is kipréselt összeszorított fogakkal, de ügyelt arra, hogy nehogy meghallják a hazafelé igyekvő kollégái, akik sietősen pakolgatták az íróasztalokat. Természetesen egyikük se nézett Lilla szemébe. Mondhatni ügyesen kerülték a morcos tekintetét, hiszen belül örömtáncot jártak; nem nekik kellett túlórázniuk; az irattárat meg jelenleg a cég szőrös-büdös hónaljának tartották. Aki mostanában odatévedt, volt, hogy órákig nem került elő, mert az akták kusza hadserege várta az információra éhes áldozatokat. Pár napja derült ki ugyanis, hogy a lefűzéssel megbízott kolléga hanyag és figyelmetlen munkája miatt összekeveredtek az anyagok. A Hamupipőke-szerű válogatás meg izzadtságszagú, akárhonnan is nézzük.

Hamar kiürült az irodaház. A nagyfőnök magára zárta az irodaajtót (senki se tudta, mit csinált ilyenkor, de egyesek szerint pénzt számolgatott és borítékozott), Lilla pedig felkapcsolta a villanyt az irattárban. Körbenézett, de a háta közepére se kívánta az utolsó polcsort, ami kilométeres távolságnak tűnt. Ott voltak (elvileg) a lefűzött mappák, amire a főnökének szüksége volt. És mit ad a sors: pont ott vibrált a neoncső, miközben halkan pattogott az armatúra gyújtója. Mintha egy láthatatlan erő harcolna a fény és a sötétség kegyeiért. „Sietnem kell, csak két mappa a 2019-es évből, az lópikula, hamar meglelem, akár csukott szemmel is! Aztán a főnöknek odaadom, hazafelé bevásárolok, este behamizok, forró fürdőt veszek, majd jöhet a rózsaszín őrmester az éjjeli szekrényből, és alvás másnap délig! Szóval szedd össze magad, ne fossál a vibráló armatúrától, tedd a dolgodat, nagylány vagy már!” Lilla egyszerűen csak félt ettől az ablaktalan, hűvös, elhagyatott helyiségtől, ahová csak ritkán jártak be az alkalmazottak. Főleg, mióta összekeverendő paklinak nézte az egyik kolléga a mappákat.

Negyedóra keresgélés után, viszont megtalálta, amit keresett. Kinyitotta őket, és ellenőrizte az épségüket, ekkor végleg felmondta a szolgálatot a villogó neoncső. Győzött a sötétség. Lilla sietősen elindult a kijárat felé hóna alatt az iratokkal, de félúton megbotlott a felszakadozott linóleumban (pedig már tervben volt a cseréje, mert többen is panaszkodtak rá). Elejtette mindkét mappát, amik tompa puffanással landoltak a lábán. Ekkor felsikított egy pillanatra, aztán ismét csend lett. Lilla gyorsan lehajolt, hogy felvegye őket. Aztán két fekete, márkás lakkcipővel nézett farkasszemet. Jött a második sikítás.

– Lillácska, a maga hangjától még a holtak is feltámadnak! – viccelődött főnöke, aki olyan halkan jött be az irattárba, mintha indiánok között nevelkedett volna. – Látom, megtalálta, amit kértem. Na, jöjjön, kikísérem ebből a labirintusból!

– Köszönöm, Ágoston! – hálálkodott Lilla, ám magában kántálva szidalmazta lidércként felbukkanó főnökét. És a kézremegését is próbálta palástolni, miközben magához szorította az időközben felvett mappákat. Ettől függetlenül úgy követte Ágostont, mint a pincsikutya.

Visszaballagtak Ágoston irodájába, aki végül ellátta beosztottját egy jótanáccsal:

– Lillácska, ígérjen meg nekem valamit! – a nő szemei kikerekedtek. „Ágoston, maga megint osztja az észt? Ketyeg a túlórám, faszikám! Ha én tanácsot akarok valakitől, akkor majd szólok!” – Ne panaszkodjon soha senkinek semmiről! Ez az irodaház az életművem, és kemény munka volt idáig eljutnom! Húsz éve én is csak egy beosztott voltam pár saroknyira innen. Mindig azt tettem, amire kértek. De… sose nyitottam ki a számat, sose panaszkodtam senkinek, és íme: én vezetem ezt a céget! – Ágoston kitárta a kezét, mint a Megváltó szobra Rióban. – Maga az egyik legjobb munkatársam, és bízom benne, hogy ez a jövőben is így marad! Na, nem akarom tovább feltartani. Kellemes hétvégét!

– Köszönöm a jótanácsot, Ágoston! Ígérem, hogy élni fogok vele.

„Anyád, anyád, anyád!”

A péntek amolyan bevásárlós rituálévá vált az évek alatt, mert az egész kisváros ezzel foglalatoskodott délután, meg este. A „Pénznyelő Pláza” (így becézték az emberek) népszerű hely volt ebből a szempontból. A szomszédos településekről is hömpölyögtek a vásárlók, mert itt, az üzleti origóban mindent meg lehetett kapni egy helyen egy időben. Igaz, az áraikkal időnként elszálltak a fellegekbe, de ez idáig senki se panaszkodott. Élelmiszerek, műszaki cikkek, alkoholos italok, cigaretták, újságok, szezonális termékek, drogéria és mindenféle ruházat várta a tömött pénztárcák vékonyítását. Parkolóhelyhez is szinte csak kihalásos alapon lehetett hozzájutni. Szerencsére tíz perc keresgélés elég volt Lillának, hogy befurakodjon két személyautó közé.

Sietősen kipattant a Kicsi Rettenetből (ahogyan becézte a piros Opel Corsa-t), és kapkodva bezárta az ajtaját. Lilla körbenézett, és aránylag furcsállotta, hogy csak pár ember tevékenykedett a tengernyi autó között. Az egyik szakállas férfi (olyan tíz méterre Lillától) egy megrakott bevásárlókocsin támaszkodott, amit megpróbált betolni két autó közé, de csak a lökhárítókat karcolgatta vele, aztán kihúzta fél méterre, és újra nekitolta. Arcáról sápadt közönyösség tükröződött, mint aki éppen aludni készült egy bepiált és átveszekedett este után. Egy másik idősebb nő az autója csomagtérajtaját próbálta lecsukni, de valamiért nem záródott rendesen, ezért újra felnyitotta, és ismét lecsukta. Eközben bárgyúan vigyorgott, és kilátszódott sárgás fogsora, ami igencsak hiányos volt, akár egy öreg csövesnek a városi aluljáróban. Két pillanatra Lillára nézett, majd folytatta a végtelennek tűnő csiki-csukiját.

Péntek van, mi? – gondolta Lilla, miközben előkotorta a zsebéből a bevásárlókocsis érméjét, amit pár hete kapott ajándékba édesanyjától.

A pláza bejáratánál Egon, a biztonsági őr ácsorgott, akár a rendíthetetlen ólomkatona, leszámítva, hogy mindkét lába kiváló épségnek örvendett. De valami nem stimmelt, mert játszadozott az fotocellás ajtókapcsolóval, mint egy öt éves gyermek, aki életében először megy át az efféle alkalmatosságon. Lilla hangosan ráköszönt, de ügyet se vetett rá. A túlórázó papírhölgyecske szomorúan tovább állt, de hangosan megjegyezte:

– Úgy látszik, ma mindenki kettyó! Na, kenyér, felvágott, zöldség, tojás és húzok haza a francba! Hogy finom legyek és nőies!

– Panaszkodó! Panaszkodó! – mutatott Lillára Egon, aki felhagyott kisded kapunyitogató játékával Lilla megjegyzése után. A nő megszeppent az őr válaszára, majd felgyorsította a lépteit az áruház belseje felé. A fotocellás ajtó halkan bezáródott mögötte, de Egon még utána is ismételgette egyszerű mondandóját. „Hibbant egyenruhás! És én még ábrándoztam róla egy randevú erejéig. Rossz lány vagy, Lilla!”

Van úgy, hogy az ember sietségében nem veszi észre a dolgokat a környezetében. Figyelme nem oda összpontosul, ahová kellene, és elsiklik minden mellett, ahogyan Lilla is. Hajtotta a fáradtság, az éhség. Szeretett volna túl lenni a péntek estén, de álmában se gondolta volna, hogy a zöldségespultnál az összes gyümölcs bepenészedett. Egyiket dobálta a másik után, végül egy nagyobb rothadó narancs valósággal szétpukkant a kezében. A bűzös, sárgás lé kifolyt az ujjai közül a földre és javarészt a ruhájára. Az áruházban lófráló vásárlók ledermedtek. Ezután minden szempár Lillára szegeződött, akinél végül elszakadt a cérna. Kibuggyantak a könnyei, keze ismét remegett.

– Ezt nem hiszem el! Kurva élet! Én csak szerettem volna ma időben hazaérni, megenni a vacsorámat, lezuhanyozni és aludni! Ehelyett aktákat keresgéltem egy sötét veremben, a főnököm a szívbajt hozta rám, az emberek meg kifordultak önmagukból! Istenem, ez ennyire bonyolult lenne? – keserves zokogás tört Lillára.

– Panaszkodó! Panaszkodó! – elindultak lassan a vásárlók a megkeseredett nő irányába. Az összes kasszás kimászott a pult mögül, az árufeltöltők elejtették a cuccaikat és a takarító személyzet is eldobta a felmosófákat. Lilla fel se fogta, mi történik körülötte, pedig Ágoston figyelmeztette a panaszkodásra. Az egyik fiatalabb vásárló (aki hátulról közelített felé), kirúgta a nő lábát. Lilla harmadszor is felsikított aznap, de hiába. Levetkőztette, majd darabokra tépte a felbőszült tömeg, és szétdobálták a testrészeit a fehér járólapokon. Még a penészes gyümölcsök közé is repültek Lilla darabjaiból. A szokatlan rituálé végeztével mindenki folytatta a megkezdett dolgát. A vásárlók tovább költötték a pénzt, az áruház személyzete pedig visszatért a munkahelyére. A takarítók felmosták a vért, és eltüntették Lilla maradványait.

Ágoston (aki még mindig az irodájában tartózkodott) egy monitor mögül nézte végig a jelenetet az áruház kamerarendszerén keresztül. Miután Lillának bevégeztetett, mosolyogva felvette a telefonkagylót, elővette és kinyitotta a fekete noteszát, majd tárcsázni kezdett. Három kicsengés után felvették a vonal másik végén.

– Tökéletes! Minden a terv szerint működik! Indulhat a második fázis! – Ágoston letette a telefont, elégedetten hátradőlt a székében, lábát feltette asztalra, kezét a tarkójához emelte, és egy régi Abba slágert kezdett fütyörészni…

Előző oldal SzaGe
Vélemények a műről (eddig 10 db)