Az utolsó

Horror / Novellák (106 katt) Norton
  2020.09.02.

„Mindig az utolsó a legszebb, mindig az marad meg benned”

Charlie



Harangozó József az úton elsuhanó autókat figyelte a dinnyeárus bódéjában ülve. A kipufogógázokat már kezdte megszokni, de az unalommal még küzdenie kellett. Hogy könnyebben teljen számára az idő, gyakran gondolt a múltjára. Az őszülő halántékú férfi alig múlt el negyvenöt éves, de már a harmadik házasságát taposta.

Az első feleségéhez huszonévesen ment hozzá, de két év múlva már el is vált tőle. Ahogy visszagondolt arra az időre, azt a kapcsolatát egyértelműen tévedésnek, egy gyerekes fellángolásnak gondolta csupán.

Aztán jött Éva, akivel már egy igazi, szenvedélyes szerelemet élt át. Vele közel tíz évig élt együtt, amiben volt egy hosszabb ideig tartó örömteli időszak, de aztán olyan lett a nő, mint a viccben a tornádó: vitte a házat, a kocsit és a gyereket - Tamásnak ugyanis született egy fia Évától, és azóta is fizeti a gyerektartást utána.

Egy BMV száguldott el az úton rendesen túllépve a megengedett sebességhatárt, de Harangozó úr szinte észre sem vette.

Éva miatt rendesen a padlóra került, ahonnan nagyon nehéz volt felállnia. Valahogy azt érezte, hogy mindenki fontosabb nála. Ő a legutolsó helyen volt minden tekintetben. Akkoriban még kórházban is feküdt az idegállapota miatt. A kartonjára elég sok ostobaságot felvezettek; többek között azt, hogy hajlamos a depresszióra, ráadásul öngyilkos, szuicid alkat. Emellett egy enyhe fokú skizofréniát is diagnosztizáltak nála.

Több hónapig kezelték egy intézetben, és az érzékeny lelkű férfi úgy érezte, hogy bolondnak nézik. Más is került már gödörbe egy válás miatt, nem csak ő. Mi az, hogy skizofrén? Valósággal megsértődött ezen, és furcsa módon ez adott neki erőt, mert meg akarta mutatni, hogy fel tud kelni a padlóról. Mit ér az élet, ha az embernek odavész az önbecsülése?

Viszolygott az orvosoktól, mert rájött arra, hogy semmit sem tehetnek érte, ha ő nem segít magán. Amikor kikerült az intézetből, egy teljesen új életet próbált kezdeni. Hiába írtak fel neki gyógyszert, ki se váltotta, sőt megfogadta, hogy orvosok közelébe csak akkor megy, ha majd viszik! Mert az emberbe szinte belebeszélik a betegséget.

Tudta, hogy nagyon elő kell vennie a jobbik eszét, ha nem akar a híd alatt kikötni ebben a nehéz élethelyzetben, ezért még az alkalmankénti italozást is végleg abbahagyta. Nem volt könnyű, de sikerült neki! Aztán keresett egy olyan munkahelyet, ahol viszonylag jó fizetést kapott. Spórolni kezdett, ami azért is volt nagyon nehéz feladat, mert fizetnie kellett az albérletét, de felkelt a padlóról, mert mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ő nem egy utolsó senki.

Később, amikor egy kicsit összeszedte magát, már ismerkedni is tudott. Összejött Edittel, akinek már volt két gyereke, és igen hamar lett egy közös kislányuk is.

Harangozó úr nem szívesen vette rá magát a harmadik házasságra, de végül megtörtént a dolog, és ha ez a kapcsolat nem is volt olyan szenvedélyes, mint az előző, azért jól elvoltak… egy darabig legalábbis.

Aztán jöttek a „nagyjelenetek”. Editnek egyre több elvárása volt a férfival szemben, és remekül tudta kritizálni. Egyszer ez nem tetszett neki, máskor meg az. Harangozó úr rájött arra, hogy ennek a nőnek egész egyszerűen nem tud megfelelni, és egy idő után már nem is nagyon akart. A kapcsolatuk megromlott.

József úgy érezte, hogy hiába építi fel önmagát, vagy az életét, ha a piócák mindent elvesznek tőle, és valósággal kiszipolyozzák, de mégsem volt ereje egy újabb váláshoz. Nem akart már építkezni, sem pedig lakásra gyűjteni, vagy pereskedni és gyerektartást fizetni. Túl öregnek érezte már magát egy újabb albérlethez is.

Megpróbált inkább kibékülni az asszonnyal, aki „megbocsátott” ugyan, de azóta még lekezelőbbé vált, mert nyeregben érezte magát. Józsefnek már az is az eszébe jutott, hogy Edit talán megcsalja valakivel. Nyugtatókat kezdett szedni, ami egy ideig enyhített a bánatán, néha pedig alkohollal keverte a gyógyszert, hogy kiüsse magát. Már valahogy nem akart tovább „száraz” maradni, mert elvesztette a jövőbe vetett hitét.

Később jövedelem kiegészítés ürügyén fusizni is eljárt, nem mintha munkamániás lett volna, de legalább addig se látta az asszonyt - és talán pont ezért kezdett délutánonként dinnyét árulni.

A fizikai munkához szokott férfi számára ez szinte pihentető hatású elfoglaltság volt. Néha eladott egy dinnyét, miközben a kocsikat nézegette. Valósággal csorgott a nyála néhány álomjárgányért, de tudta jól, hogy ő sosem fogja megengedni magának a drága autót, hacsak nem nyer a lottón. A kocsik pedig csak jöttek. Mercedesek, Ferrarik, Audik, elég gyakran a felsőbb kategóriából.

Amikor egy szurokfekete sportautó kanyarodott elé, ösztönösen megsaccolta, hogy az alsó hangon vagy harmincmillióba kerülhetett. Drágább volt, mint a jelenlegi lakása.

Elhúzta a száját, amikor a kocsi utasait is észrevette. Egy fiatal pár szállt ki belőle, akik olyan húsz év körüliek lehettek. Talán még egy divatlapból is kiléphettek volna, akár Barbie és Ken. Trendi volt az autójuk és trendi volt a megjelenésük. Valahogy minden olyan trendi volt körülöttük.

A diszkréten sminkelt, csinos nő szőke hajú volt és kékszemű, az izompólós barátja pedig egy zselézett hajú, konditeremben felhizlalt karú suhanc volt, akinek a nyakában sárgán csillogó aranylánc lógott. Valószínűleg ezek se a hosszú évek kitartó munkájának köszönhették a sportautójukat, hanem sokkal inkább a szüleik nagyvonalúságának.

- Siessünk, Heni, mindjárt kezdődik a buli! - affektált az izompólós, tetovált karú kölyök.
- Jó, de egy dinnyét előbb hazaviszünk - szögezte le a fiatal nő ellentmondást nem tűrően. - Az jó a másnaposság ellen. Igaz, Csabikám?
- Úgy teszel, mintha én sokat lennék másnapos.
- Nem, te a józanság szobra vagy.
Harangozó úr mosolyt erőltetett az arcára.
- Miben segíthetek?
- Hallod, Heni? - vigyorgott a srác. - A pasas azt kérdi, hogy miben segíthet. Miben is segíthetnél, haver… egy helikopter alkatrészre lenne szükségem. Esetleg a farkamat is kiverhetnéd két ujjal.
- Hogy mit mondtál, öcsi?!
- Csak vicc volt, ne kapd fel a vizet, haver! - mentegetőzött a fiatal, ösztönösen hátrébb lépve egyet.
„Nem vagyok a haverod.”
- Remélem, finomak a dinnyéid - kotyogott közbe a csaj, lazán letegezve a nála legalább húsz ével idősebb férfit. - Szeretnék megkóstolni egyet.
- Melyiket adhatom? - fújt egy nagyot Harangozó úr.
- Az ott jó lesz - mutatta Heni, miközben hanyagul a földre köpte a rágógumiját.

Józsi először rá akart szólni, hogy nem otthon van, de semmi kedve nem volt sokat bíbelődni ezekkel, hanem jobbszeretett volna minél előbb megszabadulni tőlük. Vegyenek egy dinnyét, aztán menjenek a fenébe! Nyelt egyet, majd az acélpengéjű disznóölő késével meglékelte a gyümölcsöt.

- Kóstold meg, ez egész finom!
Heni ráharapott a háromszög alakú darabkára, és fancsali arcot vágott.
- Nem is tudom… valahogy nem az igazi.
- Miért nem? - kérdezte Csaba kíváncsian.
- Olyan víz ízű. Sajnos egyáltalán nem édes.
Erre már a srác is megkóstolta.
- Ez nem édes? - kérdezte értetlenül. - Hát persze, hogy nem édes, hanem inkább savanyú. Lékelj meg egy másikat!
„Nem kéne annyit drogoznod, és jobban éreznéd az ízeket!” - mérgelődött magában egy kissé előítélésen Harangozó úr, de nagy duzzogva eleget tett a kérésnek.
- Remélem, ez már megfelelő lesz!
Ezúttal Csaba kóstolta meg először a dinnyét.
- Nem vagyok tőle elragadtatva.
Heni is megkóstolta.
- Ez még szarabb, mint a másik volt! - fortyant fel mérgesen.
- Ezek mind egyformák.
- Ne mondd már, haver, tudsz te ennél jobbat is! - kiáltott fel Csaba. - Az például egész jól néz ki - közölte aztán, majd kopogtatni kezdett egy dinnyét, mintha valami isten tudja, mekkora nagy szakértő lett volna.
Harangozó úrra valami egészen mélyről jövő fáradság ereszkedett hirtelen, amitől teljesen apatikussá vált.
- Jól van, akkor ezt is meglékelem - közölte rezignáltan, majd megvágta a harmadik dinnyét.
A két fiatalnak persze ez sem ízlett.
- Vágjak esetleg még egyet? - kérdezte az árus, egy kissé ironikus hangsúllyal, miközben azt remélte, hogy a két kellemetlenkedő elpályázik végre.
Ám ezek nem kegyelmeztek neki.
- Vágjál, persze, hogy vágjál!
Szinte dühösen vágta fel a negyediket. Csabi megízlelte, aztán értetlenül nézett.
- Ide az van kiírva, hogy édes dinnye eladó! Én úgy tudom, hogy az ecetnek nem édes az íze!
- Gyerekek, most már ezt abba kéne hagyni!
- Mi az, hogy gyerekek? - háborgott a kis csaj. - Nem vagyunk a gyerekeid!
„Még szerencse.”
- Mi nem szeretjük a személyeskedést!
- Rendben, akkor elnézést.
- Akkor elnézést? Na, ez szép! Előbb sértegetsz, aztán meg nagyvonalúan elnézést kérsz?
- Lékelj meg még egyet! - szólt közbe Csaba határozottan.
- Nem teszem.
- Hogyhogy nem?
- Elég volt a szórakozásból!
Heni arca ekkor tűzpirosra váltott, és fura módon úgy tűnt, mintha még ő sértődött volna meg.
- Te vagy az eladó, én pedig a vevő, és jogom van megnézni, hogy mit vásárolok! - kiáltotta hisztérikusan.
- Jól mondod, bébi! - erősítette meg a mellette álló suhanc is, aminek hatására a fiatal nő még fölényesebben folytatta.
- Nehogy már szart vegyek meg! Tán valami csóró, hülyéknek nézünk mi ki?
- Én nem mondtam semmi ilyesmit.
- Akkor rothadt talán az árud, és azért nem akarod, hogy megnézzük a belsejét?
- Dehogy rothadt!
- Milyen viselkedés ez a vevőkkel szemben? - folytatta a kiscsaj a legnagyobb felháborodás hangján.

Harangozó úr nem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Volt valami groteszk ebben az alig nagykorú nőcskének a keménykedésében. A legszívesebben elküldte volna mindkettőt a jó édes anyjába, de tudta, hogy az újgazdag, gátlástalan kölykök haragját nem szerencsés kivívni, mert ki tudja, milyen szülőket fognak ráuszítani, neki pedig szüksége volt a mellékesre.

- Nézd, kedves… semmi baja a…
- Ha én azt mondom neked, hogy lékeld meg, akkor meglékeled! Világos, amit mondok? Vagy jelentselek fel a NÉBIH-nél?
„Még hogy NÉBIH!” - lepődött meg József.
„Honnan tud ez ilyeneket?”
- Nem kéne szemtelenkedni a vevőkkel! Tudok egy pár helyet, ahol fel lehet az ilyeneket jelenteni!
- Jól mondod, szivi!
Harangozó urat ekkor elkapta az indulat.
„Oda mész, ahová akarsz, te hülye kis picsa!” - dohogott magában, de a megmaradt akaraterejét összeszedve még mindig udvarias próbált maradni.
- Minden rendben van az engedélyemmel, és kikérem magamnak ezt a hangot! Valakivel nagyon összekeversz!
- Még tovább sértegetsz? Ez felháborító!
- Úgy van, bébi!
- Ezek a dinnyék teljesen egészségesek.
- Csak az ízük szar - vigyorgott a srác. - Ki tudja, milyen vegyszerekkel növeszted őket, haver.
- Nem vagyok a haverod. És eddig még senki se panaszkodott.
- Mi viszont panaszkodunk.
- Akartok ti egyáltalán vásárolni?
- Ja, csak nem tőled - közölte a suhanc, a csaj pedig elröhögte magát.
- Én még ilyen udvariatlan dinnyeárussal sosem találkoztam. Jól mondom, szerelmem?
- Meg ilyen gusztustalan áruval sem. Mi nem ehhez vagyunk szokva.
- Akkor menjetek innen a fenébe! - kiáltotta Harangozó úr, elveszítve a türelmét.
- Mit mondtál? Jól hallottam?
- Nyugodjatok már le!
- Nekünk kell megnyugodni? - csodálkozott a kiscsaj a karjait széttárva, mint aki teljesen ártatlan, és nem érti a helyzetet. - Hát hogy beszélsz te velünk?
- Minket te ne nyugtassál, baszd meg! - kiáltotta Csaba is. - Tudod egyáltalán, hogy kivel beszélsz?
„Valami agyonkényeztetett, újgazdag, kis köcsöggel!”
- Én nem akartam senkit se megbántani - emelte fel a kezét békülékenyen József.
- Csak meg akartál mérgezni minket! - közölte a lány. - Nem igaz, hogy nincs egy tisztességes dinnyéd!
- Ótvar ez mind, szívem - legyintett a kölyök. - Menjünk innen a picsába! Vár minket a buli.
- Márpedig én addig el nem megyek innen, amíg ez a kretén nem talál nekem egy megfelelő dinnyét! - fortyogott a fiatal nő, immár teljesen elveszítve az önuralmát.

József először ordítani akart, de aztán hirtelen valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette a hatalmába, amiben még sohasem volt része. Groteszk öröm éledt a szívében, és szinte lebegni kezdett a mámortól. Valami átszakadt benne, és már nem voltak többé gátlásai, mintha megszűnt volna számára minden korlát. Lehet, hogy az orvosok mégsem voltak teljesen hülyék, amikor egy enyhe fogú skizofréniát állapítottak meg nála?

- Szóval újra lékeljek? - kérdezte szinte derűsen, miközben a szemei egészen furcsán kifejezéstelenné váltak.
- Még jó, hogy lékelj! - kiáltották szinte egyszerre.
- Ahogy kívánjátok! - felelte József, majd a kezében lévő, igen erős acélkést oldalról beledöfte Henrietta szólítójába.

Vér fröccsent, csont törött, és a nő egy egészen éles sikoltással vágódott el. A fiatalember döbbent tekintete ecsetre illő volt: egyszerre tükröződött rajta a csodálkozás és a mindent fölülmúló rémület is. József üdvözült mosollyal megvágta a nyakát, mire a srác megfordult, miközben sugárban spriccelt belőle a vér. Sokkos állapotban menekülni próbált a kocsija felé, de a dinnyeárus utána szaladt, és a fejébe állította a kést. Egy nyikkanás nélkül zuhant el. A vér még mindig spriccelt belőle vörösre színezve a földet. A középkorú férfi valósággal megmámorosodott a látványtól.

- Milyen gyönyörű! - motyogta halkan.

Henrietta közben csodával határos módon megpróbált feltápászkodni a földről, bár nem igazán érthette a helyzetet, mert négykézláb állva az árus felé nyújtotta a kezét.

- Segíts! - lehelte halkan. - Segíts, kérlek…
A tekintete meglepően tompa volt, és mintha az egyik szemére megvakult volna.
- Azt akarod, hogy segítsek? - mosolygott József átszellemült arccal, mintha álmodna éppen. - Segítek, kicsi, hát persze, hogy segítek.

Odament a nőhöz, és tiszta erejéből a fejébe vágta a kést. Heni összeroskadt, és elszállt belőle az élet. A férfi azonban még most se hagyta békén. A késével az agyvelejét kapargatta.

- Nehéz átütni - motyogta. - A koponya a legkeményebb csont.
Újra belevágta a kést a nőnek a fejébe. A szőke hajat vérmocsok és agyvelő szennyezte be.
- Tényleg nehéz átütni… de át lehet.
Perverz vigyor áradt szét a képén. Aztán dúdolgatni kezdett, miközben agyvelődarabokat szedett ki a meglékelt fejből.
- Vajon milyen ízű lehet?
Megkóstolt egy agyvelődarabot, majd undorodva kiköpte.
- Még hogy az én árum a rossz! - kiáltotta felháborodva. - De talán a pasas dinnyéje finomabb lesz.

Odament a másik holtesthez, majd elég mélyen meglékelve a fejét neki is kikapart az agyából egy darabot. A szájához emelte, és óvatosan azt is megkóstolta.

- Érdekes… - merengett. - Eleinte kicsit furcsa… de milyen érdekes az íze…

Hirtelen a felesége jutott az eszébe. Aztán a régebbi kettő. Az életének a hajóját már meglékelték egy párszor, de mindig sikerült valahogy a felszínen maradnia. Ezúttal azonban ő lékelt. És nem is akárhogy! Ezt csinálja utána bármelyik alamuszi, kis gyökér! Perverz boldogságérzet áradt szét a testében, ami szinte égette. Átszellemült arccal ült a földön, és nyugodtan falatozott. Teljesen ki volt már kattanva. A szirénázás csak háttérzajként jutott el a tudatáig.

- Dobja el a kést! - hallotta a hisztérikus hangot.
Egy fiatal rendőr állt előtte, aki fegyvert fogott rá.
- Mi a baj, biztos úr? - mosolygott kedvesen, miközben feltápászkodott a földről.
- Ne mozduljon, és dobja el a kést!
A rendőr hangjában valóságos pánik remegett.
- Most ne mozduljak, vagy dobjam el a kést? - vigyorgott a véres szájú Józsi, és előre lépett.
Fegyver dördült, és golyó csapódott a mellkasába, egyenest a szívébe.

Harangozó úr hanyatt vágódott, ám ezt nem úgy érzékelte, mint egy fájdalmas traumát, mert az idő szinte lelassult a számára: vontatottan zuhant a földre, ami furcsa módon puha volt. Aztán felülről látta a saját, vérmaszatos testét és élettelen tekintetét. Az az élénkvörös szín…

„Milyen szép!”

Rájött, hogy már nem kell többé küzdenie. Nem kell hajtania mások javára, és nem kell erőlködnie a nagy büdös semmiért cserébe. A legfőképpen pedig nem kell többé tűrnie egy szemétnek sem. Végre szembeszállt velük! Mázsás kövek gördültek le a lelkéről, és boldogság árasztotta el, miközben felfelé lebegett.

„Az utolsó lékelés megtörtént!” - ujjongott magában.
„Mindig az utolsó a legszebb!”

Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 3 db)