Bostoni örökkévalóság

Horror / Novellák (912 katt) Mortelhun
  2020.07.22.

Azon a kedd reggel sem tettem másként, mint ami a napi rutinom volt, mióta rokkantnak nyilvánítottak. Csak ültem kint a házam teraszán, és a Nescafémat olcsó whiskyvel vegyítve kortyolgattam, miközben csendben néztem a kies külvárosi utca életét. Ismerősök és ismeretlenek jöttek és mentek, míg én a botommal a székem mellett csak tespedtem, bódultam és olcsó pipából még olcsóbb dohányt szívtam. Évek óta nem történt velem semmi. Változatosságot maximum az hozott az életembe, ha a postásom, az a félnótás Aaron hozott néha valamilyen hivatalos levelet. Igen, általában csak hivatalosat, hiszen mióta problémás lettem az állam és a család szemében /mert hát ki bajlódna egy sugárfertőzött emberrel?/, már nem keresett engem senki. És legyek őszinte? Én sem kerestem senkit. Egészen addig a reggelig.

Mert legyen bármennyire is szerencsétlen az ember, a szerelem bizony nagy kópé. Akkor kopogtat, amikor az ember fia nem is várja. Szóval, ahogy üldögéltem és pipázgattam, azt vettem észre, hogy egy alak közeledik felém. A járdáról ráfordult a rövid összekötőre, amely a lépcsőmig jött. Egy lány volt, olyan 21 év körüli. Igen meglepődtem. Olyannyira, hogy idegességemben még a pipámat is elejtettem, és felpattantam a régi rozoga székemből. Máig nem tudom, mi volt rozogább, az a 110 éves szék, vagy az egészségem. Szóval jött felém az a lány, én meg ott álltam a reggeli napsütésben zavartan. Mert a lány igen gyönyörű volt. Sudár, kecses arcú, kecses járású, és ahogy a hosszú, szőke hajába belekapott a szél, szinte angyali látomásnak hatott. Amikor pedig azokkal a méregzöld szemeivel az én hályogos szemeimbe nézett, még a madarak is hangosabban kezdtek énekelni.

Annyit észleltem, beszél hozzám, de szinte alig értettem. Csak néztem a könnyű, kötött mellényét, az alatta rejtező, hetyke melleinek a vonalát, a trapézszárú farmerját és a kezeit. Azokat a csodálatos kezeket. Nagyjából annyi jutott el hozzám, hogy az egyik barátját keresi, és hát Boston nagy. Kérdezte, telefonálhatna-e? Én beljebb tessékeltem. Ő pedig jött, és az életem gyökeresen megváltozott. Hamar meglett az első csók, és hamar örökké tartó hűséget esküdtünk egymásnak. Olyat, melyet, tudtam, soha egyikünk sem fog megszegni. Elháltuk az első éjszakát, ezerszer is tán. Vagy tízezerszer? Ki számolja már azt? És megesett az a csoda is, hogy mind a mai napig együtt vagyunk. Most például én itt kint a teraszon, ő pedig bent a kanapén. Igaz, már sok minden megváltozott az utóbbi években. A bomlás nagy úr.

Na jó, be kell vallanom, a kapcsolatunk kezdete kicsit döcögős volt. Amikor bejött hozzám, lebuktam, mert nem is volt telefonom. Ő ezt zokon vette, de igyekeztem megnyugtatni, minden rendben lesz. Nem hitte el. Kicsit összekaptunk, előkerült valami kés is, ő megfenyegetett, de a hideg acél végül megnyugtatta. Ám ez a más állapot, amibe került, és ami végül az enyémmé tette, járt némi kellemetlenséggel. A test bomlásával. Én pedig, mint egykori boncmester, igyekeztem ezt az egykori vegyszereimmel és eszközeimmel megállítani. Nos. Csak lelassítani sikerült, de így is boldog és harmonikus a kapcsolatunk.

Tegnap este pedig hosszan beszélgettünk, miközben igyekeztem a szemeit pótolni. Arra jutottunk, hogy ideje egy közös gyermeknek. Szóval most azért állok itt a teraszon, mert ideje elindulnom valamerre, ahol sikerül szerelmünk gyümölcsét megtalálnom, majd még haza is kell hoznom. Az én kedvesem és az eszközeim az örökkévalósággal együtt pedig türelmesen várnak rám a kanapén.

Előző oldal Mortelhun
Vélemények a műről (eddig 6 db)