Johnny és a vicas

Fantasy / Novellák (581 katt) n13
  2020.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/9 számában.

Esteledett, Johnny nagyot nyújtózott az aprócska lakásban, érzékei kiélesedtek. Készülődött az esti vadászatra. Kiment a konyhába, készített magának egy kávét, miközben a gyomra megkordult. A vér utáni sóvárgás elemi erővel tört rá, már nem emlékezett pontosan, mikor ivott utoljára, talán egy hete?

Megvárta, amíg a nap lebukik a házak mögött, és lila árnyék borul az utcára, majd leszaladt a lépcsőn. A mocskos kapualjban még komótosan elszívott egy cigarettát, majd eltaposta a csikket, és a rozoga kukák fele passzolta tornacipős lábával.

– Igen, most már biztonságos, irány a 6. sugárút!

Hosszú, szőke haját gumival szorosan összefogta hátul, és fekete mackófelsőjének kapucniját mélyen a szemébe húzta, arca így félig takarásban volt.

– Remélem, nem felejtettem el a kontaktlencsém – nem akarta, hogy vörös szemeitől halálra ijedjenek az emberek.

Az éhség hajtotta, gyorsan haladt nesztelenül a falakhoz lapulva, mint egy macska. Közben ide-oda forgatta a fejét, nem lát-e valamelyik mellékutcában egy magányos hajléktalant vagy egy kóbor részeget, bár mostanában finnyás lett, legjobban fiatal lányok vérét szerette fogyasztani, ilyenkor a vériváshoz némi szexuális izgalom is társult. Bekanyarodott egy mellékutcába – szemét és tócsák bármerre néz –, milyen lepra ez a külváros! Egy fekete kóbor eb ment át előtte: odafutott hozzá, óvatosan megszagolgatta majd továbbállt.

– Na ne! Állatvért végképp nem iszom!

A következő utcában végre szerencséje lett, egy szakállas koldus aludt a kukák mellett, nejlon zsákokkal körbe bugyolálva.

– Próbáljuk meg, azt mondják, tűzoltásra moslék is jó.
Undorát leküzdve odahajolt az öreg fölé, de az hirtelen kinyitotta a szemét és felült.
– A jó Isten áldjon meg, csak pár centet adjál, napok óta nem ettem!
– Ismerős érzés – nevetett Johnny, miközben elkapta a fejét, megérezve az öreg fogatlan szájából előtörő bűzös leheletet.
– Adj annyit, amennyit tudsz, segíts egy beteg, öreg emberen! Szépen kérlek!
Ahogy jobban megnézte, rájött, hogy az öregnek a fél karja hiányzik.
– Nem vagyok dögevő hiéna!

Johnny éhes volt, de mégse tudta rászánni magát, hogy ebből a szerencsétlen emberből csillapítsa éhségét. Amilyen gyenge, valószínűleg túl sem élné.

– Tessék, itt van egy kis apró, vegyél magadnak valamit! És használj szájvizet!
– Isten fizesse meg a jóságodat!

Na mára megvolt a jócselekedet, gyerünk tovább, bár ez a vámpíroknál nem tudom, mennyit számít…

Órák óta sétált, igaz fáradságot nem érzett, de dühe és vérszomja egyre jobban kínozta. Épp egy parkon haladt át, amikor a telehold előbújt a felhők mögül, és megvilágította a környéket. Johnny nem hitt a szemének: pont előtte az egyik padon fiatal lány ült. Hosszú, szőke haja zuhatagként omlott a hátára, világos színű inget és rövid, bordó szoknyát viselt, hosszú, fehér lábai kísértetiesen világítottak a gyér holdfényben.

– Mit csinál itt egyedül ilyen későn? Talán vár valakit? – tűnődött Johnny, miközben fejében megszólalt a sziréna, de az éhség és a düh elnyomta a józan észt.

Inni! Inni! Inni! Mintha valaki folyamatosan ezt ismételgette volna. Meglapult, majd halkan elindult a lány felé. Már szinte érezte a lány bőrének selymes illatát, szeme fehér nyakára tévedt, ahol az ütőér ritmikusan vert. Hátulról elkapta, majd maga felé fordította, ám ekkor valami furcsa dolog történt. A lány ugyanazzal a lendülettel fordult meg, de a várt csinos arc helyett egy csupafog száj nézett vele farkasszemet. A vicas felhördült és Johnny felé harapott. Egy embernek annyi lett volna, de Johnny vámpír volt, és sokkal gyorsabban mozgott, mint az emberek. Azonnal elhajolt, majd hirtelen a vicas mögé került, miközben egyik kezével hátra csavarta a karját, a másikkal pedig a nyakát kapta el egy fojtó fogással. A vicas meglepődött – eddig, úgy látszik, csak emberekkel találkozott –, de mire rájöhetett volna, hogy mi történik vele, már halott volt. Johnny egy erős rántással kitörte a nyakát. Ismerte a vicasokat, párral már találkozott régebben, ostoba, gonosz lények, alakváltók, akik általában fiatal lánynak, vagy gyereknek álcázzák magukat. Elhagyatott helyeken tűnnek fel, aztán a gyanútlan áldozatokat megölik és megeszik. Zöld, ragacsos vérük ivásra sajnos nem alkalmas.

– Kár. Peches egy nap.

Pirkadt, a látóhatár már vörös fényben úszott – itt az ideje hazamenni, nem szerencsés egy parkban megvárni a napfelkeltét, ha nem akar csúnya égési sérüléseket szerezni. Futott hazáig, miközben a város lassan ébredt körülötte. Fent a lakásában lehúzta a redőnyöket, töltött magának egy kis whiskyt, majd bekapcsolta a tv-t és ruhástól ráhuppant az ágyra. Az órára nézett, mindjárt kezdődik a reggeli műsor. Nagyon éhes volt. Hirtelen eszébe jutott az a szállítmány vér, amit a múlt héten a Regionális Véradó Központból zsákmányolt. Talán van még belőle. Kisietett a konyhába és turkált kicsit a fagyasztóban, szerencséje volt, talált még két zacskóval.

– A-Rh pozitív! A kedvencem. Ha nincs más, ez is jó lesz. Jobb, mint egy vicas, vagy egy büdös hajléktalan.

Visszament a szobába, miközben tűhegyes fogait a műanyag vérzsákba mélyesztette. A Reggeli Show elkezdődött, és Johnny pár perc múlva már teljesen belefeledkezve figyelte.

Előző oldal n13
Vélemények a műről (eddig 3 db)