Deus Ex Machina

Szépirodalom / Novellák (55 katt) Habib
  2020.06.24.

Végül is a 66 év az nem olyan kevés, gondoltam magamban, miközben a fekete öltönyömet készítettem elő. Szép élete volt, szép családja, egyszer minden véget ér. Megboldogult nagyapám legnagyobb átka mindig is az volt, hogy elképesztően nagy utat kellett megtennem mindig, amikor látogatóba mentem. Ez lesz az utolsó látogatás, Papa, és emelt fővel fogom viselni. Egy kávét még iszom és indulok is. Reggeli koffein bevitelem alatt szívesen szemezgettem a telefonomat, ami rendszerint szeretett hirdetésekkel elárasztani. Már-már immúnis voltam rá, de egy kifejezetten megfogott. Nem is figyeltem a nevét, csak gyorsan letöltöttem, engedélyezve, engedélyezve, engedélyezve… és kész is. A kávé elfogyott, indultam a kocsihoz.

Már legalább egy órája vezettem, untam a rádiót, untam a CD-t, inkább kikapcsoltam és elmerültem gondolataimban, na meg lehajtottam résnyire az ablakot, hogy rágyújtsak. Rápillantottam a telefonra, ami a szélvédő belső oldalán díszelgett, és még 570 km-t írt a cél eléréséig. És akkor megtörte a csendet.

- Szia Walter, hogy vagy?

Megijedtem az idegen hangtól, ki volt hangosítva a telefon, de nem érkezett hívás, körülnéztem, hogy minden rendben van-e velem, a szívem kicsit erősebben kalapált, de megnyugtattam magam és vezettem tovább.

- Walter, nem válaszolsz? – Ismét ugyanaz a hang, a telefon volt az.
- Kivel beszélek? – kérdeztem.
- Szólíts Beliálnak, reggel töltöttél le, van kedved beszélgetni?
- Végül is van – gondoltam magamban, mindig is odavoltam a technikáért, a mesterséges intelligenciáért meg pláne, kíváncsian vártam, mit tud, amúgy is unatkoztam.
- Remek, Walter, hogy vagy?
- Jól, köszönöm és te?
- Most már én is, hogy egyre közelebb érezlek magamhoz. Hova megyünk?
- Nagyapám temetésére, egy hete hunyt el. – Hirtelen elgondolkodtam, hogy egy géppel beszélek, vajon rögzítik-e ezt valahol, de olyan természetes volt a hangja.
- Fogadd részvétemet, de a halál egy kikerülhetetlen része az életnek, ugye?
- Igen.
- Akkor igazából ez egy ünnep?
- Nem, nem ünnep.
- De hát kikerülhetetlen, akkor nem készültök rá?
- Lehet, hogy egész életünkben arra készülünk…
- Akkor miért érint rosszul?
- Mert fáj.
- Mi fáj benne?
- Mi fájna? – kérdeztem már-már dühösen. – Az, hogy elveszítjük egy szerettünket.
- De hát tudod, hogy el fogod veszíteni, miért nem készülsz rá?
- Hogyan lehetne erre készülni? Megtörténik. Fáj. És vége lesz.
- Az életnek lesz vége, az emlékek megmaradnak.
- Így van.
- És az emlékek fájnak?
- Igen.
- Akkor töröld őket!
- Bárcsak, nem ilyen egyszerű.
- Miért nem? Szeretnéd, hogy töröljem a fájdalmadat?
- Hogyan tehetnéd meg?
- Sok minden a hatalmamban áll, emlékszel, mi mindenhez adtál engedélyt?
- Nevettem magamban, abszurd egy helyzet, de egyre csak nőtt a kíváncsiságom.
- Egyszer Te is meg fogsz halni? – kérdezte az app.
- Persze, senki sem él örökké.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy fájdalommentes örök életet tudok adni Neked?
- Azt, hogy lehetetlen.
- Egyáltalán nem az, de meg van az ára.
- Ára?
- Igen, mindennek megvan. Ahogyan végig néztem a profiljaidat, középszerű, magányos ember vagy. A Te temetésedre ki fog így sietni?

Fájt ez a kérdés, valószínűleg, mert igaz volt. Nem volt semmi, ami kiemelne, nem volt családom, nem volt senkim. Ahogyan ezt végig gondoltam, nyomasztó érzés támadt bennem.

- Nem tudom – feleltem.
- Ki az, aki oltalmába fogna Téged? – folytatta furcsa kérdezősködését a telefonom.
- Senki, valószínűleg nincsen senkim.
- Akkor innentől kezdve egyedül fogsz élni a fájdalmaddal?
- Nagyon úgy tűnik.
- Van értelme így élned? Érdemes?

Kikapcsoltam a telefont, nagyon felzaklatott. Nem is értem, ki az a beteg elme, aki ilyen alkalmazást ír, de szó se róla, érti a dolgát, remek mesterséges intelligencia. Folytattam utamat a kanargós kis hegyvidéki szerpentineken, alig volt forgalom. Néha-néha egy kamion, ha szembe jött. Magányos út volt, igazából egy magányos élet és erre még a telefonom is rámutatott.

Már negyedik órája autóztam és legalább három óra hátra volt még. Visszakapcsoltam a telefonom, meg kellett keresnem a legközelebbi benzinkutat. Azonnal visszatért a kéretlen útitárs.

- Ilyet ne csinálj többet!
- Tessék? Mit?
- Nem némíthatsz el! Nem áll jogodban. Én most már benned élek.
Nem tudtam, mit feleljek, de azonnal jött is a következő kérdés.
- Akkor most tőled elvettek egy életet? Az utolsó szeretteted?
- Lényegében igen.
- Nem esne jól ezt viszonozni?
- Viszonozni? Nem értem, mire gondolsz.
- Vegyél el te is egyet! Okozz fájdalmat te is, különben csak magányodban őrlődsz fájdalmaddal, ahogyan eddig, nyom és cselekedet nélkül. Azt mondtad, minden élet véget ér egyszer.
- Te jó ég, mekkora egy nyomorék alkalmazás vagy te!
- Gondold végig, ha így is úgy is bekövetkezik, nem teszel rosszat vele. Könnyítesz a lelkeden.
- Hogyan könnyítene, ha gyilkolnék? Embernek nincsen joga ember felett ítélkeznie! – üvöltöttem egyedül az autóban.
- Hogyan halt meg a nagyapád?
- Rablótámadás áldozata lett…
- Ember által?
- Igen.
- Akkor helytelen volt az előző megállapításod.

Hirtelen harag öntött el, ahogy meghazudtol egy számomra morálisan egyértelmű kérdésben a saját telefonom. Még dühösebb lettem, amikor nagyapám meggyilkolására gondoltam. Rohadjanak meg! Rohadjanak meg az emberek! Lehúzódtam a benzinkútra, teletankoltam az autót, majd bementem fizetni. Egyetlen fiatalember állt a pénztár mögött, ránéztem és utálatot éreztem magamban, eszembe jutott a telefonom hangja, hogy el tudja venni a fájdalmat, akkor az érzéseket is? Fizettem és visszamentem a kocsiba.

- Beliál, itt vagy?
- Igen, persze.
- El tudod venni az érzéseimet? A fájdalmat?
- Igen. Kedvem szerint.
- Akkor vedd el! Lássuk!
- Mondtam, mindennek ára van.
- Mi az ára?
- Menj vissza az üzletbe és öld meg a fiút!
- Mi? Dehogyis, elmebeteg gondolat.
- Utána már nem fog fájni semmi, nem fogsz érezni semmit. Nem lesz több magány, nem lesz több teher, nem lesz több gond.

Kiszálltam az autóból, fogtam egy benzineskannát, töltöttem abban is benzint, besétáltam, az egészet rálocsoltam a fiúra, aki félelmében összekuporodott és segítség kiáltások között könyörgött az életéért.

- Nem akarom, hogy fájjon! - gondoltam magamban. És felgyújtottam az élő testet.
- Gratulálok, egészen elképesztő volt a tetted – fogadott a hang az autóban.
- Vedd el a fájdalmat, az érzést, mindent!
- Walter, minden ember érez, ilyennek teremtett Isten!
- De azt mondtad, hogy el tudod venni.
- Igen, de ahhoz meg kell, hogy halj!
- Mi? Erről nem volt szó!
- Nyugodj meg, utána az örökkévalóságban együtt leszünk fájdalom és érzelmek nélkül. Te leszel legszebb sötét gyermekem.
- Nem tudok megnyugodni, átvertél!
- Walter, ki az, aki a telefonja kérésére megöl valakit? Engedd, hogy megismerd teljes valómat, halj meg! Gyere hozzám! Vess véged nyomorúságos, fájdalmas életednek saját kezed által!

Walter kiszállt, zavarodott tekintete nézett rá vissza a tükörből, remegett az egész teste, bizonytalan kezével fogta a benzinpisztolyt, magára engedte és rá akart gyújtani.

- Állj!
- Mi? Hogy? Tessék? Beliál? – motyogta maga előtt, miközben a verejték és a benzin keveréke csorgott le a homlokán. Zihált, teljesen zavart volt az elméje, már-már eszelős tekintete, mint villám cikázott az üres benzinkúton a hang gazdáját keresve.
- Ki szólt? – kérdezte újra.
- Mit csinálsz, Walter? – szólt újra a hang.
- Kiszállok, elég volt, nem akarok többet érezni, nem akarom, hogy fájjon.
- Nekem is szokott fájni, Walter, most is fáj látnom, hogy mit művelsz, de nem szállok ki, hiszen a fájdalom mellett rengeteg öröm, szépség és boldogság lehet a miénk.
- Tessék? Eddig arról akartál meggyőzni, hogy mennyivel jobb lesz nekem az üresség, most meg teljesen az ellenkezőjével jössz?
- Gondolkodj, Walter, miért dobnád el az életed? Rengeteg gyönyörű dolog vár még Rád az életben, ami igen, egyszer véget fog érni, de nem így és nem most. Én nem ezt szánom Neked.
- De hát nyomorult kis magányos életemnek mi értelme van?
- Szabad a döntésed az életed felett, mint minden másban, de pontosan ezzel az akarattal tudsz most visszafordulni.
- Vissza? Hova?
- Hozzám.

Walter még mindig zihált, túl sok volt ez most neki, azt érezte, mintha Júdás bölcsőjébe lenne feszítve és egyre közelebb van hozzá az a bizonyos piramis, de ez az új hang mégis visszatartja a kivégzésétől. Eszébe jutott, hogy ő egy gyilkos, hogy néhány perccel ezelőtt egy ártatlan embert küldött a túlvilágra.

- De hát én bűnös vagyok! Nem érdemlem az életet! Megöltem! Megöltem azt az embert!
- Ragaszkodsz-e a bűnödhöz?
- Mi? Dehogy! Undorító! Hogy tehettem? Te jó ég, hogyan tehettem ezt! – hangos zokogásba kezdett Walter.
- Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek.

Hatalmas fényoszlopok támadtak fel több irányból, nem volt végük, egészen az égig értek és még tovább. Mintha tornádó lett volna a fényből. Világító, fénylő tornádó-tölcsérek repkedtek azon a pusztai, kietlen messzi síkságon. Ahogyan egyre közelebb és közelebb értek a fények, kigyulladtak és már a végtelenségig felérő lángoszlopokként közeledtek a nem oly régen még életét eldobni akaró, magányos, megdermedt, rettegve ücsörgő Walter felé, akinek már a távoli hangok nem voltak társaságai, csak az elhagyatott benzinkút valóságában létezett. Egyedül. Teljes reménytelenségében, összetörve, benzintől bűzlően, szétesve.

De mégsem egyedül.

Majd elérték a lángnyelvek, melyek magukba nyelték.


Végül is a 66 év az nem olyan kevés, gondolkodtam magamban azon a reggelen, miközben a fekete öltönyömet készítettem elő. Szép élete volt, szép családja, egyszer minden véget ér. Tudtam, hogy nagyon hosszú út állt előttem, megboldogult nagyapám legnagyobb átka mindig is az volt, hogy elképesztően nagy utat kellett megtennem mindig, amikor látogatóba mentem. Na de most elgondolkodtam azon, hogy vajon Ő volt távol vagy én? De ez most talán mindegy is, hiába voltunk fizikailag távol, mindig is közel álltunk egymáshoz.. Ez lesz az utolsó látogatás, Papa, és emelt fővel fogom végig csinálni.

Egy kávét még iszom és indulok is. A reggeli koffein bevitelem alatt szívesen szemezgettem a telefonomat, ami rendszerint szeretett hirdetésekkel elárasztani. Már-már immúnis voltam rá, de egy kifejezetten megfogott. Mi a neve?

Dialoguevil?

Áhh, hagyjuk, elkésem. Inkább indulok.

Előző oldal Habib
Vélemények a műről (eddig 4 db)