Kertvárosi idill

Fantasy / Novellák (544 katt) Carun
  2020.05.09.

Mindig is szerettem a tavaszi estéket. Kiülni egy pohár bor társaságában a hátsó kertbe és kiszellőztetni a fejemet. A Castle Street ilyenkor ébredezett téli álmából: voltak, akik grillezéssel köszöntötték jó időt, voltak, akik kocsimosással; mások csak odakint söröztek, beszélgettek vagy kártyáztak. Imádtam a sülő hús illatát, a nyíló sörösdoboz szisszenő hangját, az önfeledt kacagást.
Valaha a mi kertünk is nevetéstől volt hangos, de amióta eltemettem az én drága Mollymat, már nem volt kedvem a vidámsághoz. Szerencsére a szomszédaim figyeltek rám, mindig meghívtak az összejövetelekre, beugrottak egy kései kávéra, hoztak valami ajándékot. Én voltam a Castle Street lelke, és ezt ők is tudták.

Mint mondottam volt, mindig is szerettem a tavaszi estéket. Most is a hátsó kertben ülök, de bor helyett vért kortyolgatok, és a pázsiton haláltusáját vívó fiú nyöszörgése segít kiszellőztetni a fejemet. Hörögve markolássza a nyakán tátongó nyílt sebet, ködös tekintetében a hitetlenkedés vegyül a kétségbeeséssel. Vértelen ajkait szóra nyitja, de csak gurgulázó hangok hagyják el a torkát.

— Hogy mi? — Ültömben kicsit előre hajolok, hátha elcsípem az utolsó szavait. — Mit bugyogsz itt nekem?

Felköhög, amivel vérpettyekkel mocskolja be a kedvenc nadrágomat és az asztalt fedő fehér abroszt. Bosszúsan felállok és a fal mellé állított sövényvágóért nyúlok.

— Ekkora rumlit csinálni vendégségben! Tudod te, milyen nehezen jön ki a vérfolt?

Lesújtok a fejére egyszer, kétszer, háromszor, aztán már nem is számolom, csak csépelem a kurva fejét.

— Jó estét Mr. MacPherson!

A kerítés felé pillantok, ahol kedves szomszédasszonyom, Mrs. Dermott pirospozsgás, ráncokkal barázdált arca tűnik fel. Lassan felegyenesedek, a sövényvágót a fűre ejtem.

— Helló Susan, szép esténk van!
— Oh, ne is mondja! Végre itt tavasz, egész nap a belvárosban csavarogtunk a csajokkal. — Úgy vihog, mint valami tinilány, pedig hatvan is elmúlt; a „csajokról” már nem is beszélve.
— Ez csodálatos! Remélem, jól érezték magukat.
— De még mennyire! Képzelje, nyílt egy édes kis cukrászda a főutcán: a répatortájuk valami isteni. Esetleg holnap Ön is csatlakozhatna hozzánk.
— Köszönöm, de tudja, hogy napközben nem járok ki.
— Jaj, milyen buta vagyok, hát persze! — A homlokára csap, majd zavartan a pázsitomat veszi szemügyre, na meg az azon heverő hullát. — Hmm… Mr. MacPherson, kérdezhetek valamit?
— Természetesen.
— Mondja, mi a titka?
— Mégis, mire gondol?
— Ez a pázsit olyan gyönyörű, mégis mit használ hozzá?
— Erről a kertészfiút kéne megkérdezni, de attól tartok, ő most nem elérhető egy darabig. — Lenézek a szétroncsolt fejű tetemre és megrántom a vállam.
— Csak nem… az ott… az ott ő lenne?
— Eltalálta.
— Mégis mit vétett? Olyan jó fiúnak tűnt.
— Felgyújtotta a kis Amy macskáját a múlt héten. Ezt nem hagyhattam annyiban.
— Hát ez szörnyű! Még jó, hogy ennyit törődik a szomszédsággal, Mr. MacPherson. Mi lenne velünk maga nélkül?

Bólintottam, miközben villantottam rá egy vértől vöröslő mosolyt. A Castle Street az én vadászterületem volt, s mint olyan, törődtem az itt lakók életével. Még akkor is, ha egyeseknek néha bele kellett halnia.

Előző oldal Carun
Vélemények a műről (eddig 2 db)