A Félresikerültek

Fantasy / Novellák (499 katt) IDKnow
  2020.04.10.

ELŐSZÓ

Tisztelt Olvasó!

Ez nem az a mese, amiben a hős lovag megmenti a királykisasszonyt és elnyeri a fele királyságot. Eme történet egy félresikerült kísérlet elfajzott alanyairól szól. Bár papírra vetem, nem ajánlatos elolvasni, ugyanis olyan titkokra deríthet fényt az ember, amivel a saját testi épségét veszélyezteti. Ha ön, kedves olvasó, vállalja ezt a kockázatot, akkor folytassa az olvasást, de ha nem, azonnal csukja be a könyvet és dobja bele a legközelebbi tóba vagy folyóba. Ezt a történetet egy bizonyos személy naplójában leírtak alapján fogalmaztam meg.

Ez az ember nem vett részt az említett kísérletben.

Engedje meg kedves olvasó, hogy bemutassam ezt a személyt. Evan McCool-nak hívják és egy nincstelen lélek, aki talán még mindig a világunkban kóborol. De nem szaporítom tovább a szót, elkezdem végre...

I.
1983. május 15-t írunk. A floridai Szent Julius Árvaházba kerülésem ötödik évében az ott dolgozó gyermekpszichológus, Dr. John Clown, akit a háta mögött csak A Bohócnak hívtunk, megállapította, hogy őrült vagyok és veszélyt jelentek az ott dolgozókra és a többi árvára. Ennek a diagnózisnak köszönhetően 21 éves koromig gyógyszeres kezeléseknek vetettek alá, aminek a következménye, hogy egy agyhalott lénnyé váltam. 1999. december 1-én az árvaházból távoznom kellett, így átszállítottak az iowai Lord Belzman Elmegyógyintézetbe. Egy hatalmas, háromszintes, 100 éves épület, hulló vakolattal, elhanyagolt park résszel és egy jelöletlen sírokkal teli temetővel.

A telken csak a kerítés és az őrtornyok voltak megfelelően karbantartva. Fegyveres őrök jártak fel s alá, jelezvén, hogy bejöhetsz, de ki már nem jutsz élve.

Az épület belül sem volt szívderítőbb, mint kívül. Pislogó lámpák, lehámló tapéta és rácsos ajtók. Mint egy börtön, csak sokkal rosszabb. A légkört betöltötte az ürülék és a poshadt levegő keveréke. A szobákból, amik inkább cellákra hasonlítottak, sikolyok és halk suttogás hallatszódott. Mint amikor valakivel olyan dologról beszélsz, amiről csak ti ketten tudtok, és olyan halkan, hogy te magad is alig érted, amit mondasz. Csak itt a szobák egyszemélyesek voltak.

Itt többnyire szellemileg leépített gyilkosokat és olyan árvákat kezeltek, mint amilyen én is vagyok. Az ápolók és az orvosok úgy bántak a betegekkel, mintha állatok lennének. Igazából az állatokkal jobban bántak, mint velünk. Gyakran süllyedtem le arra a szintre, hogy a szobámba beszabaduló bogarakat megegyem, mivel ízletesebbek voltak, mint az a moslék, amit néha becsúsztattak az ajtó alatt.

A szoba közepén található a wc, ami egy lyuk volt a betonpadlóban. Orrfacsaró bűz ömlött a cellákba a lyukon keresztül. A földön aludtunk, alig fél méterre az előbb említett illemhelytől. Havonta egyszer mindenkit kihoztak a szobájukból, és egy tűzoltótömlővel lelocsolták. A nappal minden percét gyűlöltem, és ez fokozódott amikor megjelentek a hangok.

A hangok, amik egy idegen nyelven szóltak hozzám. Olykor annyira erősen, hogy a fejem majd szétrobbant. Csak az estéket szerettem ebben a pokolban. Akkor csönd volt. Nem sikoltott senki, nem hallottam ahogy az ápolók kiabálnak és ütlegelik a betegeket, de ami a legfontosabb, nem hallottam a hangokat. Este még a legelvetemültebb gyilkosok is békésen aludtak a szarszagú szobájukban.

Szerettem a tücskök ciripelésére elaludni.

Minden nap ugyan úgy zajlott, mint az előtte lévő. Kivéve 2004. május 14-e estéjét. A rácsos ajtók nyitva voltak, és az összes beteg eltűnt, mint a kámfor. Körbejártam az épületben, de senki se maradt. Egy lélek se, csak én. És újra, újra megjelentek a hangok.

Üvöltöttem a fájdalomtól, vertem a falat, addig, amíg voltak ép csontjaim, de a hangok nem hallgattak el.

Eldöntöttem, hogy nem adom meg azt az örömöt a hangoknak, hogy az őrületbe kerítsenek, inkább megölöm magam. Letámolyogtam a földszintre, ahol reméltem, hogy megtalálom a konyhát és abban egy kést, amivel kivághatom a szívemet.

De a konyha üres volt. Se egy kés, vagy üvegdarab, de még egy edény se volt ott. Minden eltűnt. Nemcsak az emberek, de a tárgyak is. Csak a falak maradtak.

De ha nem késsel ölöm meg magam, akkor levetem magam a mélybe, az épület tetejéről. Felfelé menet a lépcsőn különös árnyakat láttam elsuhanni a szemem előtt...vagy legalábbis azt hiszem, hogy láttam őket. Amint a legfelső szintre értem, a hangok felerősödtek. Mintha meg akarnának gátolni abban, hogy megtegyem. Összerogytam, és szorítottam a fejem, amilyen erősen csak tudtam, hátha sikerül összeroppantani azt.

A hangok csendesedtek, majd elhallgattak, így kihasználtam a lehetőséget, és felmásztam a létrán, ami egy csapóajtóhoz vezetett. Remegő térdekkel nekitámasztottam a vállam az ajtónak és kilöktem azt.

Gyönyörű látvány volt a város. Fények mindenhol. Kiléptem a párkányra, vettem egy mély levegőt, és behunytam a szemem.

Majd ismét, ismét megjelentek azok a rohadék hangok, de olyan erősen szóltak hozzám hogy elvesztettem az eszméletem.

Éreztem, hogy zuhanok a mélybe, és az utolsó emlékem egy hatalmas robbanás.

Előző oldal IDKnow
Vélemények a műről (eddig 1 db)