Felgaz Mese
Éppen hasadni készült a hajnal, mikor egy aprócska zörejt lehetett hallani a konyha felől. Csak ültem bambán, mi több, bután a folyosón és próbáltam arra koncentrálni, nehogy elhányjam magam. Igen. Hosszú éjszaka volt, és még nincs vége. Annyira rosszul vagyok a rengeteg italtól, amit magamba erőltettem, annak ellenére, hogy a testem több ízben is tiltakozott, illetve figyelmeztetett, hogy aludni sem bírtam egész éjjel, pedig már éjfél körül hazaértem. Most csak ülök a folyosón, előttem egy nagy korsó víz, amibe úgy kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Iszom egy-két kortyot, de érzem, hogy a gyomrom annyira tele van sörrel, pálinkával, borral, whiskey-vel, vodkával és Jägerrel, hogy már szinte nem bírja befogadni a vizet. Az életet adó vizet, amelyre most nagyobb szükségem van, mint eddigi életem során bármikor. Hánynom kell. Nem bírom már visszatartani. Szerencsére volt annyi eszem, hogy egy felmosóvödröt odavonszoltam magam mellé, mielőtt leültem a folyosón abba a kicsit dohos fotelba, amit még pár éve kaparintottunk meg egy lomtalanításon. Negyedéig töltöm a vödröt, és amint meglátom és megérzem, hogy mi tört fel a testemből, úgy elundorodom, hogy újra hányni kezdek. A vödör félig tele. Vagy félig üres? Nos, azt hiszem, nem jön több. A számhoz emelem a korsó vizet és kortyolok kettőt. Na nem túl nagyot, mert akkor megint okádnék, csak olyan kis diszkrét kortyokat. Nagyon jól esik, ahogy a tiszta, hideg víz lassan legurul a torkomon. Olyan, mintha megtisztítana attól a rengeteg mocsoktól, amit magamba szívtam. Gyomrom halk morajjal nyugtázza, hogy a víz megérkezett. Sajnos még annyira be vagyok tintázva, hogy az egyik szememet nem is bírom kinyitni rendesen, csak félig, meg amúgy is alig látok. Úgy szédülök, hogy úgy érzem, bármelyik pillanatban kieshetek a fotelból. Hála az égnek elég masszív karfája van, és belekapaszkodhatok. Arcomon olyan furcsa fintorok és olyan ismeretlen izomösszehúzódások jelei tükröződnek, hogy az alapvetően barátságos ábrázatom most kifejezetten félelmetes. A nap előbújt, és első sugarai beszűrődnek az ablakon. Pont a szemembe. Még épp csak a teteje látszik az izzó korongnak, de jelen helyzetben az is annyira elvakít, hogy szorosan össze kell zárnom a szemeimet. Még több víz kell. Annak ellenére, hogy majdnem tizenkét liter folyadék került a szervezetembe eléggé kiszáradtnak érzem magam. A büdös picsába – szalad át a gondolat a lepusztult agyamon –, miért csinálom ezt magammal?
Meg kell próbálnom eljutni a konyhába. Élelemhez kell jutnom. Valami szilárdra van szükségem, mert ha még egy kortyot iszom, akkor biztosan elhányom magam. Megint. Megpróbálok felállni. Lassan feltolom magam a kezeimmel a karfára támaszkodva, és rogyott térdeimet kinyújtva már állok is. Nagyon inog alattam a lábam, és érzem, hogy bármelyik pillanatban felborulhatok. Ahogy megindulok a konyha felé, véletlenül leverem a korsót, minek következtében csupa víz lesz a bal lábam. De nem állhatok meg. Úgy lépkedek, mint a kisbaba, aki most állt életében először a lábára. És úgy ülök seggre is a konyha küszöbénél. Na majd négykézláb. Elvonszolom magam a hűtőig, kinyitom és kiragadok belőle egy doboz vajat. A zsákmánnyal a kezemben elkúszok a kenyértartóig. Sikerül kinyitnom, de legnagyobb meglepetésemre konstatálnom kell, hogy elfogyott a kenyér. Fuccs a reggelinek. Megint hallani lehet a kis zörejt. Alap esetben fülelnék, hogy mi lehet az, de jelen állapotomban csoda, hogy egyáltalán észrevettem a hangot. Egy egér dugja ki az orrát az egyik konyhaszekrény alól. Kicsit cincog, és valamiért úgy érzem, hogy rajtam röhög. Ezért odavágom a korsót, és egy félhangos, alig érthető szitkot szórok szegény kis állatra. Hál' Istennek sikerült elmenekülnie a korsó elől. Belekapaszkodok az asztalba, hogy valahogy lábra tudjak állni. Csodák csodájára sikerül. Talán még én sem bíztam benne, de mégis a két lábamon állok. Mély levegőt veszek és elhatározom, hogy lefekszem az ágyamba. Ha aludni nem is tudok, legalább fekszem. Elindulok, és megállíthatatlanul török előre a hálószoba felé. Legalábbis azt hittem, hogy megállíthatatlan vagyok. De nem. Elbotlok a felgyűrődött szőnyegben és mivel reakcióidőm nincs éppen a toppon, arccal puhatolom ki az alattam elterülő csempézett folyosó talajának egyenlőtlenségeit. Azt hiszem eltört az orrom. Legalábbis igen gyorsan szaladnak ki a kis vértestek az orrom kapuin. Kurvára fáj. Bekönnyezett szemeimmel körbenézek magam körül és megpróbálok valamiben megkapaszkodni, hogy fel tudjak állni. Már csak pár lépés van a hálóig. El kell jutnom az ágyamig. Kinyújtom a másnapos gyengeségtől remegő kezemet, és megtapintok valamit. Szilárd kapaszkodónak tűnik, de sajnos nem az. Csak magamra borítom a felmosó vödör tartalmát. Elönt a düh. Négykézlábra emelkedek, feltérdelek, megkapaszkodok az ablakpárkányban és felhúzom magam. Már káromkodni sem tudok, csak furcsa, nyögdécselés jellegű hangok hagyják el a torkomat. Magam mögött hagyva a terebélyes vértócsát, mely összekeveredett a hányadékommal, irányát veszem a hálónak. Végig gondosan támaszkodom a falhoz a tenyeremmel, ezáltal végig véres, undorító lenyomatokat hagyok magam mögött. Megérkezem a hálószobába. Itt sötét van, mert nem néz ablak se a kertre, se az utcára. Persze kicsit rossz érzés tölt el, mert a sötétség az én állapotomban különösen nagy veszélyt jelenthet számomra, de persze örülök is, hogy nem láthat senki. El kell engednem a falat. Az ágy csak négy lépés. Csak négy. Elindulok, és kicsit néha korrigálnom kell, de eljutok az ágyig. Annyi eszem van, hogy leveszem a nadrágomat, meg a pólómat, hogy ne a mocskos ruhámban feküdjek bele az ágyamba. Nagyon körülményesen, de megszabadulok a lehányt, vizes, véres ruhadaraboktól és elnyúlok az ágyon. Vagyis elnyúlnék, de a túl nagy lendület, amivel belevetettem magam az ágyamba, kikezdte az amúgy is rozoga ágy fa illesztését. Magyarán, amint bedőltem az ágyamba, az leszakadt alattam. Én persze legurultam róla. Ott fekszem a frissen leszakadt ágyam mellett meztelenül, az összehányt, összevérzett ruháimon és sírva fakadok... Az ajtó alatt beszűrődő fényben egy kis árnyékot látok mozogni. Az egér jött, hogy újra kiröhögjön. Bebújik az ajtó alatt és kicsit közelebb jön hozzám, mint a konyhában. Halkan cincogni kezd. Aztán sarkon fordul és kislisszol a szobából. Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Furcsa módon egészen hamar elnyom az álom. Jelen helyzetben mondjuk ez nem olyan nagy meglepetés, hiszen a testem elfáradt, az agyam lepusztult, a lelkem pedig összetört. Szóval mondjuk úgy, hogy nincs ami ébren tartson...
Pár órával később magamhoz térek. Ahogy kinyitom a szemeimet megállapítom, hogy valami nem oké. Ágyban fekszem, de nem a sajátomban. Ez nincs leszakadva. A ruháim eltűntek, az ágy mellett üres felmosó vödör, a zoknim, amit hajnalban már nem tudtam lehámozni magamról eltűnt a lábamról. Első gondolatom, hogy biztos csak rosszat álmodtam, és ez az egész esti balhé meg sem történt. De a fejemben villanásszerűen megjelenő fájdalom, a fülzúgás, és a szag, ami belőlem árad világossá teszi számomra, hogy tévedek. De akkor mi van? Hol vagyok? Felülök az ágyban és körbenézek. Nem otthon vagyok. Nyikordul az ajtó és én dermedten várom, hogy ki, vagy mi jön be rajta. Meglepődve látom, hogy a bátyám az. Nem messze lakik tőlem, de én még sosem jártam nála, mióta elköltözött. Nem azért mert nem szeretem, csak... nem is tudom.
Hoz nekem egy nagy pohár vizet, két pirítóst, meg egy aszpirint. Elmeséli, hogy reggel átjött hozzám, hogy meglátogasson. Amint belépett, és meglátta a vérfoltot, meg a széthányt folyosót, tudta, hogy húzós éjszakám volt. Bejött a hálómba, felkapott és átvitt magához. Lefektetett, egy nedves ronggyal letörölgette az arcomat, és megnézte, hogy „élek-e még”. Én csak ültem az ágyban, görnyedten, kókadtan, mint a kivert fasz, és nem tudtam, mit mondjak neki. Nem is nagyon kellett megszólalnom. Miután bevettem az aszpirint, és tápoltam egy falatot, egy cigit dugott a számba és meggyújtotta. Rám nézett és azt mondta, hogy „semmi gáz öcsi, maradj, ameddig akarsz”. Mikor kikászálódtam az ágyból, már délután volt, és ő, meg a felesége már serénykedtek a konyhában, hogy összeüssenek valami flamót ebédre. Mezítláb totyogok be a konyhába, csak a macinadrág van rajtam, amit a bátyám adott, és megkérdezem csupán illemből, hogy segíthetek-e valamit. A bátyám felesége elröhögi magát, a bátyám meg csak mosolyog, és azt mondja, hogy rendes vagyok, de azzal segítenék, ha eltakarodnék zuhanyozni, mert olyan szagom van, hogy mindjárt telehányják a fazekat, amiben vidáman rotyog a húsleves. Én is elmosolyodok és engedelmesen eleget teszek a kérésnek. Nagyon jól esik a hűs víz. Egyrészt lehűti a nyári melegtől szinte lázban égő testemet, másrészt lemossa rólam az este mocskát, és nem utolsó sorban józanító hatása is van (egyszer zuhanyoztam másnaposan forró vízzel és szinte egyből elájultam). Miután kész lettem, ismét betotyogtam a konyhába. Az asztal megterítve és vendéglátóim már lefetyelik a levest. Becsatlakozom. Mikor belapátoltuk a kaját, a bátyám felajánlja, hogy hazakísér. Elfogadom. Hazaérve megint elfog a szomorúság és a hányinger. Itt minden úgy van még, ahogy hagytam. A falon véres tenyérnyomok, a folyosón a kiborított hányadék, meg a vértócsa. A bátyám a vállamra teszi a kezét és azt mondja segít. Én elutasítom egy „én csesztem szét, én is hozom rendbe” jeligével. Kikísérem a kapuhoz, kezet rázunk és búcsút intünk egymásnak. Persze felrója nekem, hogy miért nem látogatom meg soha...
Bemegyek a házba és szembenézek a tegnap esti önmagam undorító jellemével.
Kitakarítottam mindent. Kicsit rendet is raktam, és megjavítottam az ágyamat is. Lehuppanok a TV elé és bámulom a szemetet, ami árad belőle. Már este van, és rám tör a vacsorázhatnék. Ki is megyek a konyhába, hogy összeüssek egy rántottát...
Hallom, hogy valami zörög. Egy kisegér dugja ki az orrát az egyik konyhaszekrény mögül. Cincog egy kicsit, aztán sarkon fordul és eliszkol. Mint égető, magasfeszültségű áramütés, úgy villan be a tegnap este, meg a hajnal. Nagyon elszomorodok. Se menyasszonyom, se pénzem, se semmim. Csak az a kibaszott tegnap estém van. És sajnos az ilyen estéken kívül semmit sem tudok felmutatni, amikor azt kérdezik, ki vagyok-mi vagyok-mit csinálok... Az ilyen esték tették tönkre az életemet. Az ilyen esték miatt hagyott ott a menyasszonyom, az ilyen esték miatt vesztettem el a munkámat... Rágyújtok és a hűtőből előkapok egy üveg „vésztartalék” whiskey-t. Kitöltök egy pohárkával. Legurítom, aztán egyből az üvegért nyúlok, hogy csillapítsam a bennem tomboló dühöt, amiért ilyen egy fasz vagyok. Elkezd izzadni a kezem, meg a homlokom. Megráz a hideg, és érzem, hogy nem bírom abbahagyni. Innom kell. De észbe kapok, hogy basszus, már megint kezdem elölről. Valahogy véget akarok ennek vetni. Az egésznek véget akarok vetni. Előveszek egy kést a fiókból és rászorítom a csuklómra.
De nem. Eldobom a kést és kiöntöm a whiskey-t a klotyóba. Megcsinálom a rántottámat és miközben eszem, azon jár az eszem, miképpen tudnék kitörni ebből a lélekromboló állapotból. A tányért bebaszom a mosogatóba, elmegyek a fürdőbe, fogat mosok, megborotválkozom, megmosom az arcomat és miután megtöröltem a fejemet belenézek a tükörbe. Megpróbálok nagyon mélyen a szemébe nézni a tagnak, aki visszatekint rám. Bele akarok látni a lelkébe és tudatni akarom vele, hogy többet ér annál, mintsem hogy eldobja az életét, vagy hogy beletörődjön abba, hogy ő egy senki, szar alak. Szótlanul nézem. Úgy érzem eljutott hozzá az üzenetem. Becsoszogok a gondosan kiszellőztetett hálószobámba és lefekszem az ágyamba.
Másnap reggel arra ébredek, hogy csörög a telefonom. Felveszem és egy fickó közli velem, hogy most került elé az önéletrajzom, amit még két hónapja küldtem be hozzájuk. Behív egy állásinterjúra. Leteszem a telefont és örömömben úgy pattanok ki az ágyból, mint még azelőtt soha. Gyorsan fektetek egy kábelt, elszívok egy cigit, legurítok egy kávét, fogat mosok és indulok is... Úton az állásinterjúra eszembe ötlik, hogy hazafelé beugrok a bátyámhoz, és elmesélem neki, mi történt velem. Felhívom és ő azt feleli, hogy örömmel lát.
Úgy érzem, hogy hirtelen minden sínen van. Minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell. Felhívom a menyasszonyomat... akarom mondani ex-menyasszonyomat, hogy sűrű bocsánatkérések közepette elújságoljam neki a nagy hírt, hogy valószínűleg lesz állásom. Hosszasan kicsöng a telefon, de nem veszi föl. Nagyon magamra haragíthattam. No, majd délután felhívom, vagy átmegyek hozzá. Ahogy zötyög velem a busz, amire éppen csak felszálltam, eszembe jut az egér. Vajon mit akart nekem mondani? Akart egyáltalán mondani valamit? Ki tudja. Az az egy biztos, hogy mire hazaértem már nem volt ott. Eltűnt. Ami nem is nagy baj, mert a menyasszonyom retteg az egerektől.
