Visszafelé történő emlékezés 1 - Ki ölte meg a Napkutyát?

Külvilág / Zenebona (2242 katt) Xenothep
  2011.03.06.

(Visszaemlékezésem nem lehet teljes, mert mindenre nem emlékszem eleve, és mivel annyi minden történt velünk akkoriban. Egy dolog egészen biztos: a Napkutya halott, mert megölték.)

1990 karácsonyán dőlt el, hogy rock zenész nem leszek.

Kis kölyök voltam nagy tervekkel, és akkor karácsonyra egy hangszert kértem. A gyakorló elektromos gitár akkoriban is drágának bizonyult szüleim számára, így egy szintetizátort kaptam. Nem nagy tudású professzionális darab, csak a legközönségesebb játék szintetizátor száz hangszínnel, harminckét előre programozott ritmikával, de én nagyon szerettem. Klimpíroztam rajta éjjel-nappal. Nagy előnye volt, hogy rendelkezett fejhallgató kimenettel, így akár éjfélkor is kiélhettem kreativitásomat rajta, senkit nem zavart. Semmiféle zenei előképzettséggel nem rendelkeztem, szívből játszottam igazán, magamnak. Nem emlékszem, mikor jött az ötlet, hogy kombináljam a szintetizátort egy elektromos kulcstartóval, és az erősítőmmel, de addig ügyeskedtem, míg mindez össze nem állt. A hangszórókon a hanghatások egészen újszerű élményt nyújtottak, arra gondoltam, miért ne állíthatnám elő saját zenéimet?

A Hi-fit beüzemelni a rendszerbe igazán nem okozott már gondot. A felvevőbe beraktam egy üres kazettát, felvettem az alapot, aztán lejátszottam, és arra játszottam rá. Egyszemélyes zenekarnak éreztem magam; noha műveim minősége hagyott kívánni valót maga után bőven. Senki nem hallgatta őket, engem meg kielégített a dolog egy ideig. Ahogy ügyesedtem, az jutott eszembe, illene megörökíteni szerzeményeimet. A kétkazettás Goldstar magnó lett hát a zenekari háttér, a Hi-fivel készítettem a felvételeket, egész komoly műszerpark állt már a rendelkezésemre. Egy igazi stúdióban a producer nyilván betegre röhögte volna magát a berendezés, a rengeteg hosszabbító, meg a kismillió elektromos vezeték láttán, de akkoriban egyáltalán nem gondolkodtam ilyesmin. Még abban az évben vettem egy kicsivel komolyabb szintetizátort, meg egy raklapra való üres kazettát, no meg egy forrasztópisztolyt, mert a kontakthibás vezetékek már a sírba tettek.

Megvolt a varázsa annak a kezdeti időszaknak.

Este tanulás után leültem íróasztalomhoz, bekapcsolgattam gépeimet, villogtak a ledek, a kijelzők mutatták az éppen aktuális hangminta nevét, vagy sorszámát, a hangfalak halkan súgtak, ujjaim a billentyűket simogatták, aztán játszani kezdtem, és a dallamokban felolvadva játszottam órákig. A trükk annyiban állt, hogy feljátszottam a kíséretet kazettára, utána a Goldstar játszotta nekem, én pedig feljátszottam a főtémát is, ezután ismét kazettaváltás, jöhettek az effektek, kíséretek, finomítások. A végeredmény egy itt-ott túlvezérelt, mellényúlkálásokkal teli zene lett, amit imádtam, mert az enyém volt mindenestől. Az első kazetta 1993-ban készült el, a zenei témák pedig egy Marsra szállás eseményeire épültek, már ahogy azt én elképzeltem.

Ebben az időben haverkodtam egy fiatal sráccal Gyulával, aki egy barátjával szintén zenekarban gondolkodott. Ez annyit jelentett, hogy volt egy füzetük telisteli dalszöveggel, témájuk szerint nyár, csajok, csajok nyáron, strand, csajok a strandon nyáron. Az egyik szövegüket fel rap-elték kazettára, ami a birtokomba jutott, a hecc kedvéért komponáltam hozzá a muzsikát, és összemixeltem a két hangsávot. (Az „összemixeltem” itt még azt jelentette, hogy két kazettát szinkronban próbáltam elindítani, majd hosszas anyázás után a felvételt rögzítettem egy harmadikon.) Gyula barátja ezen nagyon megsértődött, mert azt gondolta, hogy én lenyúltam a szöveget, és most a kész zenével rohanok a kiadóhoz.

Kinevettem őket persze, talán hagytam is volna ennyiben, de később Gyula megkeresett, bocsánatot kért a gyanúsítgatásért, és elmondta, hogy szívesen csatlakozna hozzám. Átmászkáltunk egymáshoz, szövegeteket írtunk, zenét hallgattunk, de főleg álmodoztunk sokat a jövőről. Nagy példaképeink Charlie Lownoise & Methal Theo voltak, úgy gondoltuk ez a stílus zeneileg is, külsőleg is menne. Nem tudom, mikor indult be a folyamat, de egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ott ülünk nyolc hangfal közt, erősítők, szintetizátorok, teli írt spirálfüzet lapok közepette, és egy bemikrofonozott vonalzóval effektezzük épp legújabb zenénket.

Eljött a kísérletezés időszaka.

Csináltunk „live” hanghatásokat vonalzóval, üres sörös dobozokkal, elektromos kulcstartóval, szándékosan szétgerjesztett erősítővel, a porszívó csövével, késleltetett elindítással, zárlatos vezetékkel, mindenféle mechanikus, és digitális technológiát bevetve, ami csak elérhető volt akkoriban számunkra. Eközben a kazetta sorozatom folytatódott, még önállóan, bár egy-két „track” erejéig Gyula is beszállt. Már a zenekarunk nevén gondolkodtunk teljes erőből, amikor egy harmadik srác is hozzánk csapódott. A lakótelepen együtt bandáztunk vagy húszan, lányok-fiúk vegyesen, a hangulat adott volt mindig, hamar híre ment kis házi zenekarunknak. A harmadik srác eredetileg Péter névre hallgatott, de egy szép nap fogadásból szalmakalapban tette tiszteletét a helyi diszkóban, és onnantól mindenki Jockeynak hívta. Gyula felvette a Zeusz művésznevet, és mivel abban az időben éppen Stephen King novellákat olvastam, úgy gondoltam, hogy a zenekarunk neve lehetne Sunhound (Napkutya) Nem érdekelt, hogy jól fordítottam-e, az volt a lényeg, hogy állati jól hangzott. Ezt ünnepeltük vagy egy hétig, közben a zenéről sem feledkezve meg.

A napok gyorsan peregtek, egyik társunk készített nekünk egy rég kiselejtezett rádióból egy erősítőt, de figyelmeztetett, hogy az egyik biztosíték hiányzik, és egy 10 filléressel patkolta meg. Ettől függetlenül remekül üzemelt majdnem egy hétig, de a gixer kötelező volt. Akkor épp Jockeynál raktuk össze a stúdiót, ahogy nagyképűen neveztük, és amíg egy kazetta másolódott, mi lementünk a közeli kultúr központba (most tényleg… írjam, hogy kocsma?...) mert szomjasak voltunk. Mire végeztünk a szomjoltással, addigra a tűzoltók is végeztek a harmadik emeleti szoba eloltásával. A tűz oka: egy házilag barkácsolt, zárlatos berendezés. A veszteségünk egy darab P1-es számítógép, 83 darab floppy lemez, egy erősítő, negyven méter elektromos vezeték, egy magnó, pár hangfal és két szintetizátor. Ezzel a kísérleti időszak le is zárult tulajdonképpen.

Készen álltunk.

Majdnem egy évbe telt, mire pótoltunk mindent, belefektettünk egy komolyabb fejlesztésbe, kazettáink száma lassan az 50 felé közelített, több spirálfüzetünk megtelt, rengeteg házibuliban arattunk osztatlan sikert, elégedettek lehettünk. Sokan megfordultak kis zenekarunkban vendégszereplőként, (a teljesség igénye, és nevek említése nélkül) akik szöveget írtak, (néha előadtak), tanácsadóként, vagy csak jó haverként, mert ez mekkora buli már. Jockey ezek után elköltözött Pestre, ismét ketten maradtunk. Stílusváltáson gondolkoztunk, mert a kihívásokért éltünk-haltunk, így öcsémmel kiegészülve megalakítottuk a Milford nevű rap csapatot, és belehúztunk. Hamar rájöttünk, hogy erre születni kell, így aztán egy idő után szép csendesen elmaradt a rap beütés, viszont közös ökörködésnek a Milford rendkívül jó volt. A Sunhound sem pihent ezalatt. A szomszéd lakótelepen lakott két fiatal leány, akiknek az énektudása egészen rendkívülinek bizonyult. Előszedtük a kezdeti időszak füzeteit, és jó pár halhatatlan muzsikát kreáltunk így négyesben. Ami a témaválasztásunkat illeti: nyár, csajok, csajok nyáron, strand, csajok a strandon nyáron… Amolyan Hawaii hangulatú nyarunk sikeredett ez végett, a „leányvállalatunk” (ahogy tréfásan neveztem) neve pedig „GoFree!” lett. Időközben a város túl felén lakó ismerőseim felkértek, hogy készítsek nekik zenei alapokat, mert ők Rap-elnének, így (mivel éltünk-haltunk a kihívásokért) oda is szállítani kezdtük a zenéket. Közben Gyula belezúgott az egyik énekesünkbe, majd nyár végén szakítottak, ami gyakorlatilag a GoFree! azonnali feloszlásához vezetett természetesen. A Sunhound kazetták száma átlépte a 75-öt, a bulik kifulladásig tartottak, most már kiegészülve rögtönzött pincében rap-elésekkel is, úgyhogy abszolút nem unatkoztunk. A rap vonallal a Fila Rap Jam 2-re is eljutottunk, közben a lányok újra akarták éleszteni a GoFree!-t, aminek egyenes következménye lett, hogy Gyula és az énekes csaj ismét összejöttek, én pedig egy fáradt sóhajjal rájuk csuktam a szoba ajtót. (A GoFree!, bár nagy reményeket fűztünk hozzá, sohasem indult be igazán.) Egy nap arra ébredtem, hogy teli vagyok új tervekkel.

Megállíthatatlan voltam.

Százvalahány kazetta készült el Sunhound név alatt, a vége felé a profizmus szintjét súrolva, egészen emészthető, majdhogynem populáris zenéket kreáltunk. Mindenki elmaradt végül mellőlünk, csak Gyula és én maradtunk, ismét ideje volt tovább lépni. 1998-ban hozzájutottam életem első számítógépéhez, amit teli raktam zeneszerkesztő programokkal, átértelmeztem a stúdiót, és átálltunk a digitális zene készítésére. Minden futó projektet befagyasztottunk, és kizárólag az új vonalra koncentráltunk, amely a „Quadrome” elnevezést kapta. Zenénk lendületes, dinamikus, tört ütemen alapuló, dallam központú tánczene volt, nagy példaképünk a The Prodigy, a számítógép által pedig hihetetlen minőségi ugrást értünk el. A következő nyáron készen állt az album Total Solar Eclipse címmel, mivel a debütáló fellépésünk épp arra az időszakra esett. Egy tó partján volt a fellépés, hatalmas előkészületek után (két feles fejenként, öcsémet tetőtől talpig gézbe tekerni, mert ő volt a múmia, mint színpadi kellék, ezek után röhögés nélkül kimenni a színpadra) épp elindultak az első ritmusok, amikor az ég beborult, és öt percen belül hatalmas zivatart kaptunk a nyakunkba. A ránk áhítozó rajongó tömeg egy emberként vonult el pánikszerűen az ötven méterre lévő sör sátorig, mi pedig pillanatok alatt ronggyá ázva kezdtünk a szórakoztatásba, mert a shownak mennie kell tovább. Ezért az üres part felé fordulva elordítottam magam amúgy H.P. Baxteresen, hogy: - Hhyper-hyper! A következő pillanatban pedig a múmia kiverte a kezemből a mikrofont, ami meg sem állt a hangfalig, igen hatásos hanghatást generálva. Maga a buli nagyon jól sikerült mindezek ellenére, de a hetedik számnál már igen fáztunk, vacogva pedig nem lehet előadni, ráadásul a hangfalak közt kanyargó kábelek már egészen konkrétan szikráztak, így végül az előadás kényszerű befejezése mellett döntöttem. Rögtön utána egy remek hangulatú interjút vacogtunk el a helyi rádiónak, végül mi is bevettük magunkat a sörsátor forgatagába, élvezve, hogy hirtelen mennyi lányismerősünk lett.

Ezen sikereken felbuzdulva elkészítettünk összesen 5 CD-lemezt több, különböző műfajból, és házalni kezdtünk velük. Két legnagyobb csalódásunkat emelném ki most.

Az első az volt, amikor egy neves DJ szettjében meghallottam tulajdon zenénk egy részletét, a másik pedig, amikor a producer ember előadta nekünk, hogy amit csinálunk, az irtó klassz, de élne pár javaslattal. Mondtuk oké, figyelünk.

- Srácok, a tempón lassítani kell egy kicsit, több szöveg, és ének kell bele, emellett nem ártana, ha eljárnátok szoláriumba, kéne egy-két piercing is…
- Aha – feleltem rezignáltan, majd rácsuktam az ajtót.

A CD-ket hallgattuk házibulikban, diszkókban, kocsiban, küldtük Pestre, külföldre, mindenhova jelentkeztünk, mindenkinek levelet írtunk, mindenki tanácsát kikértük, végül közel egy év tűzön rohanás után összegeztük a válaszokat.

- A zenénk itthon nem eladható, mert Magyarország még nem tart itt.

Sunhoundot megölték.

Most, tíz évvel később ülök a szobámban, és nézem a polcomon sorakozó poros kazettákat. A Goldstar a mai napig megvan. Üzemképes, bár letört a füle, és a B-deck ajtaja, ezek igazából csak esztétikai hibák. A kis szerkezet hű társam volt mindvégig az évtizedek alatt, egy különös kor utolsó túlélője.

Leveszem a polcról az 1-es számú kazettát, (Sunhound – Mars mission) és berakom a Goldstarba, ahol most is ugyanúgy szól, mint tizenhét éve, amikor először hallgattam.

Micsoda hihetetlen sikerekben gazdag, mérföldkőnek számító, monumentális, gigantikus tereket felölelő karrier!...

…amiből kimaradtam.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 1 db)