Szivárvány melódia

Szépirodalom / Szerelem (2068 katt) Xenothep
  2011.03.01.

El kellett volna mondanom, de nem tudtam szavakba önteni soha igazán.

Sokáig olyan volt az egész, mint ébredés után a szertefoszló álom. Valami halvány emlék, de akárhogy próbáltam megragadni, végül elfolyt, szétolvadt a semmiben, csak az üres csalódást hagyva maga után.

Jó barátom mindig azt mondta félig tréfásan, hogy szalajt az agyam, és talán ez a legjobb kifejezés erre az állapotra. Nem emlékszem mióta van ez, nem tudom, volt-e valaha másmilyen is. Ha kiállok a város fölé a zászlórúd mellé, kitárom karjaimat: befogadom, amit adhat szülővárosom, kiterjesztem szárnyaimat, és lehunyt szemmel figyelem a szívdobbanásait.

Látom a ritmust, hallom a színeket, érzem a hangokat – mindez mégsem kaotikus, hanem egy tökéletes világ a világon belül. Minden a helyén van, bármerre nézek, bármerre járok.

Soha nem drogoztam. Ugyan mi szükségem lenne rá nekem? Örökké vízióim vannak, a megismert valóság mintha már nem is tudna másmilyen lenni. Minden tükröződik, elfolyik, visszacsillan, hullámzik, zeng, dobog, visszhangzik, nem csoda, ha nap végére az őrjítő fejfájás elural, és semmire nem vágyom, csak a szobám sötétjére a néma csöndben.

Már nem látom a zöld színt.

Emlékszem rá milyen volt, de valahol, valamikor az a skála tartomány belecsúszott a kékbe. A határon egy olyan szín van, aminek nem tudom a nevét, nem tudom értelmezni. Kékek a fák, a fű, kék a szabad jelzést mutató lámpa, mintha egy idegen bolygón lennék. A felező vonal monoton ritmusa a kocsim orrának bal oldalán először csak egy halk dobogás, aztán már konkrét ritmika. Hallom különös ritmusát, amint megtöri az előzni tilos jelzés, aztán egy kanyarodó sáv zebracsíkjai. Hallom a mélyebb csattanásokat, amikor egy-egy féknyom sötétíti, vagy csak megkopott a töredezett aszfalton.

Esténként a sötétben még egy darabig vizuális rohamok törnek rám, kicsavarodó mátrixokat látok, univerzumok zuhannak önmagukba, és olvadnak egy üvegszínű rózsa szelíd szirmaivá, a szívdobogásom elhalkul végre, a feszültség elillan a gerincemből.

Azt hinnéd, hogy az út csak rideg aszfalt, pedig örvénylik rajta a por, az elektromosság az emlékek folyójában. Az utak szomorúak, elhordozzák a sorsokat, de az emberek nem látják, csak suhannak fölötte csillogó páncéljaikban, a biztonság hamis tudatában, a hitben, hogy semmi baj, hogy minden rendben, közben vonszolják maguk után a sötétséget rozsdás láncokon, amik a szívükbe akadtak az elhibázott döntések horgaival.

Látom őket.

Látom, ahogy a fájdalom ül a vállukon, de látom azt is, ha tekintetük ragyog, ha gondolataik tiszták. Sokuk szárnyat visel, de nem tud róla, a lánc azonban ott van mindegyikük testére tekeredve, vége a kezükben, és szorítják, mert nem tudják, hogyan kell elengedni.

Így látom a teret, az időt, az áramlatokat, és a hullámokat, így élem át az élet lüktetését nap, mint nap. Nem tudtam elmondani neked soha, hogyan láttalak téged. Talán leírtam egyszer egy levélben valami hasonlót, próbáltam elmagyarázni azt, amit én sem értek. Hogyan formálta az időt a mosolyod, hogyan nyelte el a teret a tekinteted, hogyan csillant szemeidben a szeretet. Szerettem volna, ha látod az én szemeimmel önmagadat; érzed azt, amit én, hallod azt a szimfóniát, amit a tájon végigömlő délelőtti verőfény ragyogása játszott a dombok közt, az épület fehér falán, érzed azt a hangulatot, amikor a még hideg szél az arcodba fújt egy hajtincset, te pedig megigazítottad azzal a természetességgel, amit a megszokott mozdulatok árasztanak.

Azóta sok idő eltelt, sok minden történt, a város fölött feltorlódott a kietlen reménytelenség, a Nap hátrébb húzódott, a falba beraktad az utolsó téglát, én pedig hagytam, így volt rendjén. Vannak dolgok, amik közben elenyésztek, elkoptak, és feledésbe merültek:

- De egy valamit soha nem felejtek el.

Akkor mondtam valamit, te felnéztél mosolyogva, az idő kikristályosodott köztünk, a megértés szikrája egy vakító villanással ívet húzott a ragyogásban, lassan felvette azokat a nukleáris színeket, amiket még körül írni sem vagyok képes, és hallottam a szivárvány melódiáját.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 2 db)