Elég volt!

Fantasy / Novellák (33 katt) Anna
  2020.03.19.

áÁprilis 8., reggel 9:10., La Orotava – Spanyolország

Jorge Cevallos hideg verejtékben úszva riadt fel álmából. Nem tudta pontosan, hogy mi ébresztette fel, de hálás volt érte, hogy nem kell tovább abban a sötét, föld alatti pincerendszerben bolyongania, ami az utóbbi időben egyre többször került elő az álmaiban. Már többféle módszerrel is próbálkozott, pszichológusnál is járt a problémájával, de egyelőre nem sikerült megoldást találnia. Az álma miatt legtöbbször nem sikerült kipihennie magát rendesen, és ez lassan kezdte a mindennapjaira is rányomni a bélyegét.

Álmosan pillantott az éjjeliszekrényén álló óra vörösen izzó számlapjára. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy van még több mint egy órája az indulás előtt. Kidörgölte a szeméből az álmot és sóhajtva kisétált a konyhába kávét főzni.

Jorge már egészen hozzászokott ehhez a meglehetősen egyhangú élethez. Nem volt családja, de nem is igazán vágyott rá. Egy építkezésen dolgozott, de képzettség hiányában csak olyan munkákat végezhetett, amik nem igényelnek túl nagy hozzáértést. Havonta két-három alkalommal hazalátogatott a szüleihez, mivel kocsija nem volt, ezeket a látogatásokat leggyakrabban vonattal, esetleg busszal tette meg. Általában ezek az utazások jelentették Jorge hetének fénypontját, legalább egy kis fényt hoztak a szürke hétköznapokba. Mindezek ellenére emberünk egyáltalán nem panaszkodott. Az már más kérdés, hogy nem is lett volna kinek, barátokban ugyanis nem igazán bővelkedett.

Egy sípoló hang jelezte, hogy lefőtt a kávé. Jorge közben felöltözött és megborotválkozott, amit csak kivételes alkalmakkor tett. Ez a nap pedig igencsak különlegesnek számított, az épülettömb, amin már jó tíz hónapja dolgoztak, aznap került átadásra. Erre az eseményre pedig hivatalos volt a polgármester is, az ember pedig nem mutatkozhat borostásan a polgármester előtt. Jorge nem ismerte személyesen az embert, aki a város ügyeit intézi, de rengeteget hallott már róla, és régóta égette a vágy, hogy végre találkozhasson vele. A gőzölgő poharat szorongatva leült a konyha egyetlen bútora, egy parányi asztalka mellé és kinézett az ablakon. Bár még igencsak benne jártak a tavaszban, az időjárás ezt nem vette figyelembe. Odakint tűzött a nap, és Jorge biztosra vette, hogy amint kilép az ajtón, máris folyni fog róla a víz. De ez a kilátás egyáltalán nem zavarta, éppen ezért költözött a városba. Imádta a meleget, a nap perzselő sugarait a bőrén, és örült, hogy még télen sem kell kabátot hordania. Mielőtt ide költözött volna, több szempontot is figyelembe vett, többször átgondolta a lehetséges városokat, ahol szívesen élne, és végül a napsütötte La Orotava mellett döntött.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Jorge nem sietett, komótosan ballagott a nappali felé, nem szerette siettetni a dolgokat. Ha valami fontos, a telefonáló úgysem adja fel, ha meg nem, csak feleslegesen vesztegetné vele az idejét. Így hát lassan ment, de még így is pont elérte a telefont, mielőtt a másik fél letette volna.

- Halló! - motyogott a telefonba. - Itt Jorge Cevallos.
- Szia drágám! - sipított a telefonba egy hihetetlenül éles női hang. - Felébresztettelek?
- Nem, anya, már fent voltam - Jorge belekortyolt a kávéjába, és sóhajtva elhelyezkedett egy széken, érezve, hogy ezt a beszélgetést nem ússza meg.
- Nagyon helyes. Mindig mondtam neked, hogy a henyélés nem helyénvaló - szólt a telefonba Mrs. Cevallos, aki szerencsére nem láthatta fia szemforgatását a másik oldalon.
- Igen, anya, ezt már említetted, de ugye nem ezért hívtál?
- Jaj, tényleg, majd elfelejtettem! Szóval, mint tudod, a hétvégén van apád születésnapja. Azt mondta, nehogy nagy felhajtást csináljak, nem kell neki semmi, csak egy jó sör, meg az, hogy hagyjam a meccset nézni.
- Ó, anya, kérlek, mondd, hogy nem találtál ki semmi hülyeséget! - nyögött fel Jorge, mivel jól ismerte az apját. Pontosan tudta, hogy ha ezt mondja, akkor pontosan erre vágyik, és a háta közepére sem kíván senkit, illetve semmit ami megzavarhatná a születésnapján. Márpedig Jorgénak volt egy olyan érzése, hogy az anyja éppen ilyen zavaró tényezőket készül a lakásba vinni.
- Arra gondoltam, hogy szervezhetnénk neki valami meglepetést. - Jorge sóhajtva nyugtázta, hogy a sejtése beigazolódott. - Esetleg elvihetnénk valahova, vagy meghívhatnánk a barátait, képzeld, drágám, a minap olvastam egy kilencvenéves öregasszonyról, aki ejtőernyővel leugrott a Montserratról. Szerinted apád élvezne valami hasonlót?

Jorgénak több mint fél órájába telt meggyőzni az anyját arról, hogy hagyja békén Mr. Cevallost a születésnapján, és nem, nem örülne semmilyen extrém sportnak vagy egzotikus állatnak. Mióta az eszét tudta, az anyja mindig is álmodozó volt. Nyughatatlan, kalandvágyó nőnek ismerte meg, aki mellett nem lehet unatkozni. Az egyetlen baj csak az volt, hogy az apja ennek éppen az ellentéte volt, otthonülő, magába forduló személyiségével. Jorge nem is értette, hogy szerethetett egymásba két ennyire különböző ember, mégis tökéletes volt a házasságuk, néha morogtak kicsit egymásra, de végül mindig felülkerekedett határtalan szerelmük. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy Jorge félt elköteleződni, kerülte a nőket, és elzárkózott a kapcsolatok elől. Talán félt, hogy sosem tudná olyan jól csinálni, sosem érhetne fel ahhoz a tökéletességhez, amit egész életében látott, amit követendő példának tartott.

Elmélkedéséből egy hirtelen, erős lökés zökkentette ki. A tűzforró kávé kiborult, egyenesen szürke pólójára, de ez volt a legkisebb baj, úgyis mosni tervezett estére. Néhány kristálypohár leesett a polcról és csörömpölve tört darabokra a padlón, a férfi megpróbálta elkapni az egyiket, de elvétette és a felcsapó szilánkok egyike mélyen az ujjába fúródott. Jorge káromkodva szopogatta az ujját, miközben egy konyharuhával próbálta felitatni a mellkasát égető folyadékot.

Az utcáról kiáltásokat hallott, az embereket nyilván megrémítette a semmiből jött földrengés. Jorge úgy döntött, jó lesz minél előbb elindulnia, ha oda akar érni az átadásra, bár a háta közepére se kívánta, hogy át kelljen verekednie magát a felbolydult tömegen az utcákon. Tudta, hogy hatalmas lesz a felfordulás, nem egyszer tapasztalt már földrengést, egyszer éppen itt, La Orotava városában, ezért cseppet sem ijesztette meg a hirtelen lökéshullám.

Az utcára kilépve viszont már nem volt ilyen magabiztos. Az emberek arcán halálfélelmet látott, mindenfelől sikítozó emberek vették körül. Nők és férfiak rohangáltak körülötte, szinte tudomást sem véve másokról, rángatták maguk után üvöltő gyerekeiket. Többen is térdre rogyva imádkoztak, a többiek szitkozódva kerülgették őket. Jorge nevetségesnek gondolta a pánikot, egyenesen sajnálta az ilyen embereket, akik egy kis földrengéstől ennyire megijednek, és lökdösődve igyekezett utat törni magának. Már éppen elérte volna a kereszteződést, mikor egy nő hangját hallotta ki a tömegből.

- Kitört a Teide! Mindannyian meg fogunk halni! Ó, uram, kegyelmezz!

Jorge megtorpant. Teljes képtelenségnek tartotta ezt az elképzelést. Hiszen a Teide már több ezer éve szunnyad. Nem törhetett csak ki így a semmiből, ráadásul nem lehet egyetlen nyomorult földrengésből következtetni rá. Biztosra vette, hogy az emberek megőrültek. Valaki bizonyára elterjesztette ezt a baromságot, és senkinek nincs annyi esze, hogy egyáltalán belegondoljon. Csak most vette észre, milyen meleg van. Letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról, a korai időpont ellenére is borzasztó volt a hőség. Elhatározta, hogy nem hagyja magát megijeszteni, nem fog bedőlni ilyen hülyeségeknek. Felvette hát az iménti nagy sietségben és lökdösődésben leejtett hátizsákját és elindult az építkezés felé. Idővel az emberek is kezdtek megnyugodni, a hangulat oldódott kissé, a forgalom újra beindult a pillanatnyi sokk után. Mivel nagyobb kár nem történt a földrengés miatt, és semmilyen jel nem utalt egy következőre, az emberek lassan tudomásul vették a történteket és visszatértek ahhoz, amit az imént félbehagytak. Néhányan még kissé félelemmel tekintgettek a vulkán irányába, de mikor nem láttak semmilyen katasztrófára utaló jelet, ők is megnyugodtak. Senki sem sejthette azt, ami ezután következett.

Több mint húsz perc telt el az első adag láva felszínre töréséig. Időközben Jorge elérte az épülettömböt, és éppen a legszebb mosolyával fogadta közel ötven főnyi csapatával együtt a polgármester gratulációját. A felszínre törő lávával együtt hatalmas mennyiségű hamu is távozott a tűzhányó kráteréből, és ez volt az, ami felhívta az emberek figyelmét. A meleg szinte elviselhetetlenné fokozódott, a látási viszonyok romlottak, mintha hirtelen több kilométernyi köd ereszkedett volna a városra. Ismét eluralkodott a városon a pánik, az autók dudáltak, az emberek ordítoztak, a kutyák ugattak, La Orotavában véglegesen felborult a nyugalom.

Jorge számára most már világossá vált, hogy a kiáltozó nőnek igaza volt. A Teide valóban kitört, és tisztában volt vele, hogy segítség nélkül nem sok esélyük volt a túlélésre. Körülbelül egy órát saccolt addig, még a láva az egész várost elönti, és ha menekülni akarnak, addigra már messze kell járniuk.

Az első kődarab szinte percre pontosan akkor esett le, mikor a láva elérte a város első házát. Hatalmas volt, fekete és izzott a hőtől. Szerencsére ember nem volt a közelében, mikor becsapódott, de a hangja éppen elég volt ahhoz, hogy mindenkiben tudatosuljon, ez már nem játék többé. Eddig a pillanatig olyan álomszerűnek tűnt az egész, olyan képtelenségnek, hogy mindenki abban bízott, csak a képzelete űz tréfát vele, az a hit, hogy ez velük nem történhet meg, az első kődarab becsapódásakor foszlott köddé. A kő milliónyi kisebb darabra pattant szét leérkezése pillanatában, a darabok szikrázva zuhogtak a városra. Az egyik eltalált egy rohanó gyereket, elterült a földön, de szerencsére nem lett komolyabb baja.

Jorge arcán egy könnycsepp gördült végig. Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet. Térdre rogyott, és arcára szorított kezei között nézte a vulkán oldalán lezúduló lávát. Ő maga sem értette, miért nem menekül. Hiszen tudta, pontosan tudta, hogy az egyetlen esélye a túlélésre az, ha minél gyorsabban kijut a házak közül, de valahogy nem tudott megmozdulni. Mintha minden lelassult volna egy pillanat alatt, szinte nem is hallotta a kiáltásokat. Úgy érezte magát, mintha egy filmben lenne, emberek rohantak, ordítottak mellette, kövek záporoztak körülötte, de mindezt fel sem fogta.

Az első áldozat egy hetven év körüli nő volt. A láva körbevette, ahogy a háza felé menekült. Rossz irányba futott, de nem tehetett mást, mindenfelé zárt ajtókra talált, csak saját magában bízhatott. Senki nem akart kockáztatni, az emberek biztonságban érezték magukat a házukban. Nem tudhatták, hogy otthonuk csak pillanatnyi védelmet nyújt az izzó lávával szemben, a falak sem tudtak sokáig ellenállni a hőnek. A nőt az izzó folyadék ledöntötte a lábáról, mire fájdalmasan felkiáltott, de a következő pillanatban elnémult. Betemette a láva és vitte magával, miközben romba döntött mindent, megölt mindenkit, aki az útjába került.

Fiatal férfi ragadta meg Jorge vállát. Az arca eltorzult a dühtől és a félelemtől, vágásnyomok borították mindkét vállát, az inge cafatokban lógott rajta. Jorge nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna vele, most mégis megnyugtatónak hatott a jelenléte.

- Mit csinál, maga szerencsétlen? - kiáltott a férfi. - Ha a saját élete nem fontos, legalább mentse a másokét! - Hátrafelé mutogatott, arra, amerre az iskolához vezető út kanyargott.

Jorge a felismeréstől azonnal feleszmélt, talpra ugrott, és teljes erejéből futni kezdett a férfi után. Így, hogy már nem csak a saját, de a mások élete is a kezében volt, nem volt értelme tétlenül várni a halált. A hangtompító hirtelen megszűnt az agyában, ismét teljes hangerővel hallotta a zokogást és a fájdalommal teli ordításokat. A láva betört a házak közé, az utcákon végigfolyva iszonyú pusztításokat okozott. Mindenfelé kövek csapódtak a földbe, a házak sorra dőltek össze. A várost szürke, koromból, hamuból és porból kialakult köd vette körül, szinte teljesen elrontva ezzel a látási viszonyokat.

Az iskola egy kétemeletes, meglehetősen elhanyagoltnak kinéző épület volt, az ajtóban rémült gyerekek tömörültek sírva, segítségért kiáltozva. Néhányan az ablakon keresztül figyelték a történteket, egy kisfiú pedig annyira kihajolt a közeledő két férfit látva, hogy a háta mögött zajló lökdösődés miatt megbillent, és kizuhant a második emelet ablakából. Jorge a helyszínre érve ellenőrizte a kisfiú pulzusát, és nagyot nyelve állapította meg, hogy nincs mit tenni.

- Meghalt - nyögte, mire a másik férfi kikerekedett szemmel nézett rá, és hitetlenkedve fogta meg a gyerek csuklóját.

Jorge abban a pillanatban mozdulni sem bírt. Csak állt ott, hosszú percekig a gyereket nézve, a vállig érő, vértől csatakos szőke haját, a barna szemeit, és nem tudott másra gondolni. Nem tudta elhinni, hogy ilyen könnyen vége lehet egy életnek, ennyi, még csak ideje sem volt elköszönni.

Gondolataiból a másik férfi rázta fel, ahogy Jorge ránézett, látta, hogy az ő szemei is könnytől nedvesek, de ez csak megrázta a fejét és a többi gyerek felé mutatott.

- Nincs mit tenni. Biztonságba kell helyeznünk a többieket.

Mindketten kiabálni kezdtek, mindenkit megkértek, hogy azonnal hagyja el az épületet. Látták, mire képes a láva, mekkora ereje van, és nem hitték, hogy az épület hosszabb ideig ellen tudna állni. A másik férfira nézett, torkában dobogó szívvel tette fel a néma kérdést: most mi legyen?

Az egyetlen ésszerű megoldásnak az tűnt, ha felfelé menekülnek, így ha az életben maradásuk nem is volt teljesen biztos, legalább időt nyerhettek, még a segítség megérkezik. Jorge nagy erőfeszítések árán megnyugtató mosolyt erőltetett az arcára, és hadarva elmagyarázta a gyerekeknek, hogy fussanak a férfi után, és csak akkor álljanak meg, ha ő is. A gyerekek rémült arccal engedelmeskedtek, sokan sírtak, rettegtek a félelemtől, de nem volt idő megnyugtatni őket.

A férfi felfelé vezette őket, el a várostól, de lehetetlen volt ennyi embert együtt tartani. Nem menthetett meg mindenkit. Nem volt tökéletes, de ez volt az egyetlen terve a menekülésre. Több száz gyerek rohant sírva felfelé a hegyen aznap délben, a nap forró sugarai megcsillantak a karkötőkön és nyakláncokon, azokon, amelyeknek a nagy része estére már elszenesedve pihent a lávatenger alatt, örökre eltemetve.

Jorge mereven állt az immár üres iskola kapuja előtt és a várost bámulta. Muszáj volt megvárnia, még az utolsó gyerek is elhagyja az épületet, de addigra a láva körülvette, nem tudott hova menekülni, a levegőbe került anyagok csípték a szemét, alig kapott már levegőt. Köhögve bebotorkált az épületbe, és felment a második emeletre. Tisztában volt vele, hogy ezzel csak késlelteti a halálát, de ez volt az egyetlen lehetősége. Leült az egyik sarokba és várt. A szíve hevesen kalapált, rettenetesen félt. Befogta a fülét, hogy kizárja a város iszonyú hangjait, bár ez a zaj egyre halkult, ahogy fogytak az emberek.

Sírni kezdett. Vége van. Mindennek vége. Visszagondolt az eddigi életére, és úgy érezte, még nem élt eleget. Milliónyi megvalósítatlan álom maradt csupán utána, amik sosem teljesültek. De a legjobban mégis az zavarta, hogy a világon senki nem fog emlékezni a nevére. Névtelenül fog meghalni, csak egy lesz a Teide kitörésének névtelen áldozatai közül, akiket mindenki sajnál, de csak a látszat kedvéért, csak úgy felszínesen, csak néhány percig, mikor az esti híradóban beszámolnak az esetről.

A 965-ös számú mentőhelikopter piros egyenruhás utasai komor arccal bámulták az alattuk elterülő várost. A hajdan zölden virágzó kertek, csinos házak, templomok, utcák helyén most csak megfeketedett, hideg, kőkemény lávát láttak. Emberi holttestek, leomlott épületek romjainak körvonalai rajzolódtak ki halványan a szürke ködből. Megreccsent egy hangszóró a helikopter belsejében, mire mind a négy mentőtiszt a hang irányába fordította a fejét. Egy idős férfi komoly, elkeseredett hangja töltötte be a teret, halk volt, esetlen, mégis rengeteg ember életét változtatta meg azon a délutánon.

- Nem találtunk túlélőket.

Előző oldal Anna
Vélemények a műről (eddig 1 db)