Szakítás

Neoprimitív / Írások (1491 katt) juditti
  2010.08.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/2 számában.

Tudósítónk egy sokakat foglalkoztató, régi-régi rejtély nyomában járt éppen, amikor egy falusi porta mogyoróbokrai között megbújva fül- és szemtanúja volt a következő párbeszédnek:

- Nagyon morcosnak és gyűröttnek tűnsz. Mi a baj?
- Rosszul aludtam, rosszul keltem, teljesen ki vagyok facsarva... Elegem van.
- Eleged van? Miből?
- Leginkább belőled.
- Nem értem. Valami rosszat tettem?
- Nem. Csak unlak.
- De hát... Hogyhogy? Hirtelen rám untál?
- Nem hirtelen történt ez, hanem szép lassan, napról-napra, de akár azt is mondhatnám, hogy lépésről-lépésre.
- Sosem mondtad.
- Most mondom. Unlak.
- Nem értem.
- Mit nem értesz?
- Azt, hogy hogyan történhetett ez velünk.
- Nem velünk történt, hanem velem.
- De hiszen egy pár vagyunk...
- Látod, ezt unom leginkább. Szabadságra és önállóságra vágyom.
- Nem vagyunk összekötve...
- Nem, és még sincs a létemnek értelme nélküled.
- Egy pár vagyunk...
- Ne hajtogasd ezt folyton! Én is tudom. Hát nem érted, hogy éppen ez a bajom?! Sosem lehettem egyedül, sosem volt olyan, hogy csak én, mert mindig együtt, mindig ketten, mindig párban... De most már elég!
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom. Talán lelépek.
- Egyedül?
- Szerinted mégis miről beszélek?
- Értem, értem, csak föl nem foghatom, hogy hogyan gondolod.
- Talán világgá megyek...
- És velem mi lesz?
- Te itt maradsz.
- De nélküled én semmit sem érek.
- Nélkülem te is önmagad lehetsz.
- De én nem szeretném... mi egy pár vagyunk...
- Hagyd abba! Nem akarok többé a párod lenni. Elválok tőled, és a magam útját járom ezután.
- És mihez kezdesz majd egyedül?
- Még nem tudom. Lehet, hogy keresek egy féllábú embert...
- Te megőrültél!
- Még az is lehet, de akkor sem bírom tovább.
- És én? Én maradni szeretnék...
- Lehet, hogy új párod lesz majd...
- Felemás pár lennénk.
- Szép pár lesztek. Ne aggódj!
- Félek.
- Tudom. Egy kicsit én is félek.
- Akkor maradj!
- Nem. Már döntöttem: elmegyek.
- Máris?
- Igen. Minél hamarabb, annál jobb. Legyen boldog, szép életed!
- Ne menj! Még nem is mondtam: szeretlek...

Az utolsó szót már csak suttogta a rémült zokni, s elkésett vele, mert párja, kiszakítva magát a csipesz alól, elrugaszkodott a szárítókötélről, és a szélbe csimpaszkodva elrepült.

A rejtély továbbra is megoldatlan, azaz mindeddig nem sikerült kiderítenünk, hogy hová tűnnek az elkallódott zoknik, de a páratlanul megmaradt ruhadarabok helyzetével ezentúl sokkal empatikusabbak leszünk. Következő cikkünket máris a fél pár zoknik lelkivilágának szenteljük, majd egy megcsalt kesztyű kézzelfogható magányáról számolunk be részletesen.
Lapunk a jövő héttől új rovattal jelentkezik: "Felemás" címmel, és egy társkereső rovatot is elindítunk az egyedül maradt ruhadarabok számára.

Előző oldal juditti
Vélemények a műről (eddig 3 db)