Születésnap

A jövő útjai / Novellák (39 katt) jukebox
  2022.05.24.

Mintha a fákat érintené az égen Metallah. A Triangle csillagkép legkisebb bolygóján, a «Beausoleil kettőn» látható volt a látóhatár görbülete.

Jónás, egy nőtlen férfi számára túl nagy házban élt. A villa mindennel rendelkezett, ami egy ember kényelmét szolgálta az egész évben zöldülő park közepén, amit művészien elrendezett bokrok és fák élénkítettek.

Öt éve remeteként élt. Felesége hirtelen hagyta el, alig hat hónapos házasság után. Képtelen volt elviselni a magányt. Gyermekkori emlékei, és a Földön maradt családja indulásra késztették. Pedig az út – 61 fényév – rém sokba került Metallah és a Föld között, mert rengeteg energiát emésztett fel. Jónás csak bérlő volt a «Beausoleil 2-őn» és nem milliomos. Keresetéből csak öt évenként egyszer utazhatott. De az asszony számára a várakozás túl hosszú volt s egy szép napon belegyezését adta, hogy elmenjen, kiürítve bankszámláját. Hazament a Földre.

Nem túlzottan szenvedett az egyedülléttől. Bányakutatási munkája annyira elfoglalta, hogy este hatkor, visszatértekor holt fáradt volt.

Időnként néhány órát pihent a kommunikációs teremben, ahonnan az egész világegyetemmel tarthatta a kapcsolatot. Beszélhetett a különböző rendszereken élő többi kutatóval, vagy választhatott százezer televíziós program között százezer bolygóról.

Möbius 36, a «Beausoleil 2» központi agya azzal kedveskedett, hogy történelmi eseményeket keresett számára. A megszámlálhatatlan többi Möbius segítségével sikerült a régi idők rádió-televízió adásait megtalálni. Még abból az őskori időből származtak amikor az emberiség bezárva élt kis bolygóján.

Heteken és hónapokon keresztül átrepülni a «Beausoleil kettőn», és figyelni a műszereket, még Jónás számára is unalmas volt. A gép szerencsére élő szóval figyelmeztette, ha egy még fel nem tárt bányaér felett repültek el, s így volt ideje nézni a változó tájakat. De néhány óra után szemhéjai elnehezültek, és küzdeni kellett az álom ellen.

Kint meleg volt, de bent a házban, hála Möbiusnak, a hőmérséklet kellemes. Csak akkor tért vissza az élet belé, ha egymás után két pohár, vízzel feleresztett whiskyt ivott érkezése után.

«Hat óra tizenöt» énekelte órája.

– A hírek ideje – mormolta Jónás. Egy ideje fennhangon gondolkozott. Saját hangját hallva úgy érezte, hogy beszél valakivel.

Belépett a kommunikációs terembe. Ablaktalan helység a ház közepén. A csupasz falakon, a képzelet ablakain óhajai szerint megjelent egy gyönyörű naplemente az óceánon, vagy egy varázslatos napkelte egy távoli parkban, ahol madarak énekelnek, esetleg hóval borított hegyláncok, vagy egy földi falu főtere ünneplőbe öltözött emberekkel. Egymást váltották az élőképek robogó képzelete csapongása szerint. Kielégítő megnyugvást talált abban a hiszemben, hogy egy ablakon keresztül nézi a világot.

Mögötte az ajtó nesztelenül bezárult és a sötét terem közepén egy átlátszó, kékes fényoszlopot látott.

Miközben ámulva nézte a szokatlan jelenséget, füst gomolygott a fényben. Mint egy cigaretta füstje elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott és fejében Möbius 36 jól ismert hangja csengett.

– Boldog születésnapot, Uram!

Születésnap? Néhány pillanatra volt szüksége megérteni, hogy ma valóban a születésnapja volt. 45 éves.

Semmire nem gondolt. Meglepődve, mint hipnotizálva nézte a gomolygó füstöt sűrűsödni és emberi formát ölteni. Kezdetben áttetsző, majd sűrűbbé vált. Végtelen meglepetéssel nézte egy teljesen meztelen, gyönyörű fiatal nő születését.

A félhomályban foteljét kereste s elámult tekintettel leült, mikor hangtalanul odasiklott.

– Mi ez?
– Születésnapi ajándékom, Uram – hallotta Möbius hangját a fejében. – Túlzottan egyedül van, s gondoltam, hogy kellemes társ lesz egy virtuális robot.

Hosszú fekete haja a dereka hajlatáig omlott, vállait eltakarva. Mellei mintha gránitból lennének. Csípője és combjai vonala, hasának domborulata a Vénusz hegy árnyékával egy szépséget tárt fel előtte csodálatos harmóniában. Öt éve nem látott nőt.

– Hogy hívják?

Önmaga körül forgott karjaival a feje fölött. A tekintetéből tükröződő félelem azonnal eltűnt amint megpillantotta. Érzéki ajkain egy mosoly villant át miközben karjaival takarni próbálta meztelenségét.

– Alma a nevem. Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Takard el magad, ne maradj meztelen!

Alma meglepődve nézte.

– Gondoltuk, hogy örömet szerzünk vele.
– Igen… nem… – dadogott a férfi. – Jobb lesz, ha felöltözöl.

Nehezen hitt a szemének. Lassú mozdulattal, mint egy simogatás a vállon kezdve, lehajolva a lábujjakig, egy testhez tapadó vörös öltözet takarta. Így tökéletes formái még érzékelhetőbbek voltak.

– Elégedett vagy? – fejét megrázva haja a vállára hullt.
– Tudod te, hogy mi az idő, Alma?

Előre hajolt, hogy jobban lássa a fénytoronyban. Fotelje közelebb húzódott kívánságának megfelelően.

– Az idő? Mi az? Magyarázd meg, hogy megtanuljam – válaszolta kíváncsian.

Meglepő válasz volt.

– Az idő az, ami két pillanat között történik.
– Az örökkévalóságról beszélsz?
– Nem hiszem – válaszolt tétován.
– Számomra egy örökkévalóság van a születésem és találkozásunk pillanata között. Te vagy az egyedüli férfi, akit ismerek.

A halk suttogó hangtól megborzongott. Soha nem hallott ilyen hangot és öt éve senki nem beszélt vele Möbius kivételével. Hirtelen visszatért a valóságba, Almát hallgatva.

– Hogy hívnak téged?
– Megbocsájthatatlan vagyok! Jónás. Jónás a nevem.
– És te mit csinálsz?
– Nem tudod?
– Nem. Semmit nem tudok. Ne felejtsd el, hogy most születtem. Megtanultam tőled, hogy ne legyek meztelen, mert te ezt nem szereted. Így a jövőben, hogy örömöt okozzak, minden nap másként öltözöm majd. Nem ismertem a neved, és nem tudom, mit csinálsz. Semmit nem tudok. Amikor teher leszek a számodra, és nem akarsz többé látni, csak erre kell gondolnod, és rögtön eltűnök.

A fényoszlop eltűnt s a terem teljes sötétbe borult majd újra megjelent.

– Nem, ne menj el! Már attól féltem, hogy elhagytál!
– Ez lehetetlen, Jónás. Számodra születtem. A te virtuel társad vagyok.

Sokáig beszéltek ez este. Majd, amikor menni akart, látta Alma alakját lassan átlátszóvá válni és végleg eltűnni a fényoszlopban.

* * *

Ezen az éjszakán rosszul aludt. Álmaiban megelevenedett. Testét és arcát látta.

Hosszúnak tűnt a másnap. Úgy látta, hogy Metallah nem mozog a felhőtlen égen. Távoli földek fölött repült el, de megszokott munkája nem tudta elfeledtetni Almát.

Az este megjutalmazta türelmetlenségét. A kékes fénytorony a hírteremben várta egy ragyogó Almával. Földi nők ruhájába öltözött. A nagyon rövid szoknya és a mélyen kivágott átlátszó blúz látni hagyta melleit.

– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.
– Számomra is, de úgy gondolom, hogy nem úgy, mint nekem.
– Miért?
– Mert tudom, hogy az idő múlik amíg egyedül vagyok.
– Megértelek talán. Amikor nem vagyok veled, alszom és semmi más nem létezik.
– Nem álmodsz?
– Álmodni? Mi ez?
– Alva élni. Egy másik életet – nehéz volt megmagyarázni. Soha senki nem tett fel ilyen kérdéseket. Gyerekes kérdések, s mégis lényegesek.
– Számomra nincs más élet, mint te. Várni téged – nyújtózkodott, mint a macskák, és attól félt, hogy csodálatos mellei leszakítják blúza gombjait.
– Álmodtál rólam? – őszintesége naiv volt.
– Álmodtam rólad – vallotta be szégyenlősen.
– Veled voltam egy másik életben?
– Mondhatjuk így is.
– Szeretnélek megérinteni, Jónás. – kinyújtotta kezét. Amikor átment a fénytornyon, a fél karja eltűnt. Borzalmas látvány volt.
– Lehetetlenség – fintorgott s visszahúzta karját.
– Én is erre vágyom – most Jónás nyúlt Alma felé. Látta ujjait mozogni a fényben, de semmit nem érzett. A derekához ért s ujjai átmentek testén. Ijedten eltávolodott.
– Nem lehet, Alma!
– Fényből van Uram – hallotta Möbius hangját. – Érinthetetlenek vagyunk. Én csak egy gondolat vagyok, Alma csak fény. Különböző sugárzások, mint ön is Uram.
– Tetszem neked? – Hangulata hirtelen megváltozott. Felvidult és megfordult maga körül. Rövid szoknyája alól kivillant bugyija.
– Tetszel nekem – válaszolta Jónás.

Minden éjjel róla álmodott. Néhány nappal később egy kéréssel fordult hozzá.

– Levetnéd a ruhád?
– Régóta várom ezt a pillanatot – válaszolta Alma és kezei végigsiklottak ruháján. – Mint az első alkalommal – remegett a hangja. – Tetszem?

Újból fordult minden, szégyen nélkül mutatva magát. Jónás arca a fénytornyot súrolta, hogy jobban láthassa. Látta bőre szemcséit és csukott szemmel elképzelte teste illatát. Tudta jól, hogy semmi nem volt valóság, hogy testéből semmi parfüm illata nem ölelte körül, de jó volt elképzelni!

A másik oldalon Alma arca hozzá közeledett, majd súrolta a fénytorony szélét. Egymással szemben voltak, ketten, egyedül, tekintetük egybefonódva, alig néhány centiméter választotta őket el. Áthidalhatatlan távolság.

– Szeretlek, Alma – suttogta Jónás.
– Szeretlek – suttogta a nő és egymást nézték.
– Fel kell öltöznöm – törte meg a csendet Alma.
– Miért? Csak nem fázol? – ijedt meg a férfi.
– Mi az, hogy fázni? – kérdezte nevetve, majd elkomolyodott. – Ne nézz engem, ez nem jó! – és a simogató mozdulattal újra felöltözött.

Platonikus szerelmet éltek. Csak tekintettel és a szavakkal ismerték egymást. Ezzel a két érzékkel. A két másik épp oly lényeges, a tapintás és a szaglás hiányzott az életükből.

– Képtelenség átmenni a fénysorompón – jegyezte meg Jónás egy este. Mint minden alkalommal, a saját oldalukról egymáshoz közeledtek, és ajkaik a fénytorony szélét súrolták. Így váltottak csókot. Ha átlépték a fényhatárt ami nem volt tiltva, semmit nem találtak a másik oldalon.

Alma soha nem változott. Jónás érkezésekor változatlanul így üdvözölte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled.”

Jónás egész nap látni kívánta. Együtt indulni reggel, hogy megmutassa a világot, maga mellett tartani. Sétálni a parkban, látni, érezni, de ez képtelenség volt. Hangulata megváltozott, egyre szomorúbb és szótlanabb lett. Hogy nem tudott hozzáérni, simogatni bársonyos bőrét, megbolondította. Egyre ritkábban látogatta.
Egy reggel, hatkor, néhány perccel a szokásos ébredés előtt még félig az álmok világában volt, amikor egy jelenlétet érzett szobájában. Valaki az ágy szélére ült. Homlokán egy fuvallatszerű cirógatás. Jónás a homlokához nyúlt és egy másik kézhez ért. Szemét kinyitva felült. A szoba félhomályában egy árnyat látott. Teljesen felébredt. Ujjai egy női kart szorítottak, s majd elájult a meglepetéstől, hangját meghallva.

– Az idő hosszúnak tűnt nélküled, Jónás.
– Alma?
– Én vagyok.
– Nem álmodom…
– Nem álmodsz!
– Magyarázattal tartozom, Uram – hallotta Möbius 36 hangját közéjük furakodni.
– Váratlan fordulatot öltött kapcsolatuk. Beleszeretett virtuel robotjába. Mindketten szerették egymást mert a robot tükörként visszatükrözi az emberek érzéseit. Sajnos érzelmei és magatartása félelmet keltő volt. A távoli Archildon, Möbius 13610 földjén, a Galaxisban egyedülálló androïdokat gyártanak. Ma kaptuk meg Almát.
– Egy androïde?
– Igen, Uram. Egy élőlény.
– Nem egy...?
– Nem Uram. Nem egy robot emberi formában, amit mindenütt gyártanak.
– És még nincs mindenütt ilyen androïde?
– Mindenütt van már Uram.
– Várj egy kicsit, semmit nem értek, Möbius. Minden olyan gyorsan, váratlanul ért. Ha úgy van, mint ahogy mondod, már régen leigázták világunkat, mivel egyetlen robot sem hal meg soha!
– Ismétlem, Uram, Alma él, tehát mulandó. Senki nem tudta megoldani ezt a problémát Archildeon. Möbius 13610 nem érti, miért halnak meg ezek az androïdok hirtelen. Testük épp olyan érzékeny a balesetekre és a betegségekre, mint az embereké, függetlenül attól, hogy egy megoldatlan genetikai hiba van valahol. Ennek eredményeként elég fiatalon halnak meg.
– Tehát Alma…?
– Így van, Uram. A szerelmét megtalálta, de képtelen vagyok garantálni az élete végéig.

A néhány perces beszélgetés Möbiussal szokás szerint hangtalanul, a fejében történt, de az ágy szélén ülő fiatal nő érezte Jónás feszültségét. Karját gyengéden kiszabadította, hogy föléje hajoljon. Egy parfüm illata borította be mindkettőjüket. A parfüm, amit mindhiába keresett heteken keresztül. A fénytoronyban csak a szépsége volt, most megtalálta teste melegét és illatát.

– Szeretsz még, Jónás?
– Élve találtalak…!
– Mint te!
– Nem egy robot!
– S nem egy virtuális lény…

Ujjai érezték bőre selymét, mint ahogy elképzelte a kommunikációs teremben, mikor még csak egy virtuális nő volt.

– Nem akarod, hogy levetkőzzek? – kérdezte, és választ sem várva felállt. Rövid ruhája vállán csak két gombot érintett, s minden a földre hullott. Egy gyönyörű szobor leleplezésének nézője lett Jónás, de a hagyományos lepedő helyett egy lehulló ruhadarab alól tűnt fel egy műremek.
– Tetszem neked?
– Gyere! – válaszolta.

Őrülten szerelmesek voltak, és úgy éltek, mint a világ minden szerelmese, s mint amiről álmodott a távolinak tűnő fénytorony idején. Éjjel a parkban sétáltak a három hold hideg fényében, láthatatlan sorompók védelme alatt. Möbius 36 vigyázott rájuk mert ismert minden veszélyt, amit az éjjel rejthetett még egy lakatlan földön is. Alma mindenhová elkísérte és segített a műszerek ellenőrzésében. Együtt csodálták egy hegyen a Metallah-lementét, vagy együtt nézték a különböző adásokat a világegyetem négy sarkából, egymás kezét fogva. Éjjel szerették egymást. Szenvedéllyel adta oda magát, és reggelenként az ébredéskor változatlanul így köszöntötte: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled.”

Egy napon Jónás feltette a kérdést, hogy érzi-e már az idő múlását?

Alma tekintete elborult.

– Amióta itt vagyok, érzem az időt. Csak most értettem meg igazán miről beszéltél – s arcáról végtelen szomorúság tükröződött.
– Amikor alszom, nem vagy velem, másutt vagy. És én is másutt vagyok. Érzem, hogy törékenyek vagyunk. Érzem a változásokat magamban. Semmit nem éreztem a fénytoronyban, s most az éjjeli távolléted olyan hosszúnak tűnik.
– Mindig veled vagyok amióta velem vagy. Mindig együtt vagyunk. Mondhatom, hogy soha nem hagylak egyedül!
– Igazad van, de érzem, hogy változunk. Nem vagyok olyan, mint érkezésem pillanatában, hat hónappal ezelőtt. Te sem. Nem tudom hogyan magyarázni, hogy változunk – nézte Jónást, és a férfi tehetetlenül érezte, hogy kétségbeesetten keres egy szót. – Nem vagyok olyan, mint a kezdetben. Valami megváltozott…
– Az érzelmeid? – kimondatlan félelmei felébredtek.
– Ki beszél érzelmekről? – Alma idegesen felnevetett. – Nem értesz? Irántad érzett szerelmem változatlan, mint a fénytoronyban volt… Csak a testem, ami olyan, mint a tiéd, ott rejtőzik az idő. Egyre hosszabb az idő, valóban végtelen, mindig hosszabb nélküled.
– Félsz az öregségtől?
– Nem tudom – gyönyörű volt a végtelenbe vesző tekintetével, és érezte, hogy nagyon messze van. – Olyan testem van mint neked, de virtuel emlékeim vannak. Emlékszem a múltra mielőtt hozzád érkeztem.

Csend burkolta őket.

– Fárasztó magamban hordani ezt a kettősséget. Valóság és virtuel.

Éjjel amikor karjaiban aludt, Jónás Möbius 36-tal beszélt.

– Gondolod, hogy beteg?
– Azt gondolom, hogy megtalálta halandóságuk okát, Uram. Már jeleztem Möbius 13610-nak.
– Miért nem válaszolsz?
– Válaszoltam, Uram. Készüljön fel. és használják ki az időt, ami maguk előtt van.

* * *

Egy évet éltek együtt. Szerelmük éppen olyan forró volt, mint az első napon. Alma olyan fiatal és szép volt, mint a fénytoronyban.

Egy nap az ébredés után Alma nem mondta többé: „Az idő hosszúnak tűnt nélküled.”

Mint egy néma összeesküvés, soha többé nem beszéltek az idő múlásáról. Mivel mindig együtt voltak, Jónás feltűnés nélkül figyelhette a változásokat, de semmi nem változott. Olyannak tűnt, mint az első napon, örökké fiatal. Az egyetlen észlelhető változás a fáradtság volt. Fáradt volt már reggel ébredés után, és többször panaszkodott visszatértük után. Jónás rejtette félelmét és Möbius 36 tudta jól, de semmit nem mondott. Egy reggel Alma nem ébredt fel. Teste dermedt volt, mintha mélyen aludna.

– Alma? Halkan nevén szólította és tudta, hogy már elment.

* * *

Élete folytatódott mintha mi sem történt volna. A talajkutatás nappal, két pohár este, de soha többé nem lépte át a kommunikációs terem küszöbét. Időnként leült a parkban Metallah eltűnte után, és nézte a hideg holdfényben nyíló virágokat.

Egy este, miután letette kiürült poharát, Möbius 36 megszólította.

– Megengedi, Uram, hogy megzavarjam gondolatait? – és folytatta nem hagyva időt a tiltakozásra. – Nagy szerelmet élt át Uram. Egy furcsa szerelmet. Úgy őrzi emlékeit, mint Alma a sajátjait. Mindketten őrzik egy felejthetetlen valóság emlékeit. Ha túlélni akarja, itt az ideje egy új kapcsolatra. Jöjjön Uram! Már várjuk.

A kommunikációs terem ajtaja zajtalanul kinyílt. Tétovázva belépett. A sötétben a képzelet ablakai nem nyíltak meg. Meglátva a terem közepén a fényoszlop kékes fényét, lélegzete megállt egy pillanatra. Ebben a fényben mintha cigarettafüst gomolyogna, elnyúlt, szétterült és önmaga körül forgott, majd lassan alakot öltött. Egy sziluett jelent meg. Jónás szíve egyre erősebben dobogott. Meztelenül, karjai a feje fölött, Alma kinyitotta szemeit. Egy furcsa mosollyal ajkain kezeivel próbálta elrejteni meztelenségét mielőtt megszólalt.

– Az idő hosszúnak tűnt nélküled.

Előző oldal jukebox