A bacilusok

Szépirodalom / Novellák (83 katt) jukebox
  2020.01.01.

— Ismeri a bacilusok szentimentális életét?

A biológus Ben Molnar kérdése félelemmel töltötte el Jack Stilwellt, a nyári vakációban ismert barátját. Váratlanul toppant Ben laboratóriumába. Nézte a lombikokat, mikroszkópokat és a számítógép képernyőjén egy meghatározhatatlan valami, lusta és lassú mozgását.

— Persze, hogy nem. Nincsenek érzelmeik, mert nem emberek - volt Jack zavart válasza.
— Tévedés, Jack - mosolygott Ben. - Századokon keresztül kivételesnek tartották az embert, mert gondolataik és érzelmeik vannak. Mert ugye az állatoknak nincs lelke? Tudjuk jól manapság, hogy az állatok gondolkodnak, fontolnak és érzelmeik vannak. Azt is észrevettük, hogy a virágok, a növények, a fák érzik a fájdalmat, idegesek és félnek és bizonyos zenét szeretnek és megérzik, ha nem szeretjük őket. Miért ne érezne semmit a végtelenül kicsi? A bacilusok is növekszenek, fejlődnek, szaporodnak, élnek és halnak, mint mi. Képesek vagyunk megváltoztatni őket, mint az Escherischia colist és különböző fiziológiai társulásokba kondicionálni.
— De szerelem nincs közöttük - mondott ellent Stilwell.
— Mit tud erről? Semmit. Miért nem képzelhetjük el, hogy a végtelenül kicsi körülöttünk és bennünk egy hozzánk hasonló komplikált életet él? Mi gyűlöljük őket és ez természetes, mert rosszak nekünk. Betegséget, szenvedést okoznak. De ismerjük a betegségeket és a fájdalmat, amit mi okozunk nekik?

Ben Molnar jó harmincas, vézna férfi volt. Finom, szőke haja régóta nem látta egy borbély ollóját, és úgy tűnt, mintha mindig résen állna és egy láthatatlan veszélytől menekülne. Jack barátja az ellenkezője volt. Egy herkules, karjain és szőrös mellén dagadtak az izmok, és rendíthetetlen önbizalom sugárzott arcáról.

— Az ékológisták gondolatmenetét követi.
Jack leült a képernyő elé, hogy jobban lássa az elmosódott képet.
— Az ékológisták nem érdekesek - legyintett Ben. - Kezdettől fogva ez egy felületes reakció minden ellen, ami új. Egyik következménye társadalmunk zűrzavaros változásának. A 11. és 15. századok között senki nem protestált, amikor férgek gyötörtek mindenkit higiénia hiányában, úgy a királyokat, mint a nincsteleneket, amikor a polgárok az utcára öntötték az éjjeli edényt és a szemetet a patkányoknak. A szennyezés sokkal kínosabb volt, mint napjainkban, de mindenki elfogadta, mert természetesnek tűnt. Most technikai a szennyezés. Mechanikai, kémiai, kevésbé elfogadható a gyenge szellemeknek. Nem, nem róluk beszélek.
— Mire gondol?
— A világegyetemre. A mi kapcsolatunkra a világegyetemmel.
— Ezt magyarázza meg, mert semmit nem értek - válaszolt automatikusan Stilwell tekintetét a képernyőre szegezve, ahol az egyik lassan mozgó forma kettévált.
— A kérdés, amit fel kell tenni az, hogy mi vagyunk mi a bacilusoknak? Ismerik a létezésünket? Biztos vagyok abban, hogy nem. Például, nézzen egy picike hangyát! Egy milliméteres hangyát. Hogyan képzelheti el, hogy egy 1900 milliméter nagyságú ember létezik? Mondjuk, mint maga. Ha nem tévedek, 190 centi magas. Egy hangya tapintó képessége alkalmatlan arra, hogy „lásson” egy 1900-szor nagyobb lényt vagy dolgot. Hogy jobban megértsen, Jack, ha bekötött szemmel egy ház falához vezetem, amikor leveszem a szemkötőt, képes lenne megmondani, hogy a ház földszintes, egy, három vagy ötven emeletes felhőkarcoló? Ez lehetetlen. Képtelen erre. Pontosan ez a helyzet egy hangyával vagy léggyel. Ha egy légy az orrára ül, sok prizmás szeme ellenére képtelen megítélni és elképzelni a nagyságát!
— Jó, ezt értem, és talán igaza van, idegeskedett Jack. De hová akar kilyukadni? Mi a kapcsolat a világegyetemmel?
— Nyugi. Ha a méretkülönbség a hangya és az ember között ennyire óriási, képzelje el a különbséget egy ember és egy bacilus között! A bacilusok nem tudhatják, hogy mi emberek vagyunk és még kevésbé, hogy beteggé tesznek bennünket. Pontosan ez a helyzet velünk emberekkel is. Bacilusok vagyunk egy a számunkra érthetetlen és elképelhetetlenül nagy testben.
— Vagyis magának a világegyetem egy test?
Jack tekintete elhagyta a képernyőt, hogy az izgatott Benre nézzen.
— Pontosan.
— De a csillagok, a galaxisok…
— Valóban azt hiszi, hogy egy bacilusnak a szív az egy szív vagy egy gyomor egy gyomor? Tudhatjuk, hogy minek tekintik testünk azt a kis darabkáját, ahol élnek? Nem érti? Mi is bacilusok vagyunk és fogalmunk sincs arról, hogy milyen szenvedéseket okozunk. A betegségek, amit előidézünk egy testben, amit mi világegyetemnek nevezünk. Megfertőzzük a földet, ami a valóságban egy gigászi lény s egyben mikroszkopikus része a világegyetemnek. Orvosságaink megsemmisítik a testünkben élő bacilusokat, mint ahogyan más „orvosságok” bennünket támadnak meg orkánok, földrengések, tűzhányók vagy tsunami formájában.
— Szavamra, maga megbolondult, Ben! A világegyetemet embernek tekinti?
— Nem, Jack, nem ért engem! Nem mondom én, hogy a világegyetem egy kézzel-lábbal rendelkező ember. Ez egy ismeretlen formájú lény, de él! Ez a lényeges. Élő! Képtelen elfogadni a gondolatot, hogy csak bacilusok vagyunk egy testben, amit világegyetemnek hívunk?
— Hallani sem akarok erről, Ben. Ez egy elviselhetetlen gondolat. Attól félek, hogy megbolondult, mert a bacilusokkal és vírusokkal dolgozik. Csak abban reménykedem, hogy nem közveszélyes.

Felállt és az ajtó felé hátrált. Tekintete csak akkor hagyta el az elképedt kis embert, mikor becsukta maga mögött az ajtót.

— Nem hisz nekem. Senki nem hisz… bolond talán - motyogta Ben, és a képernyőn háromszázezres nagyításban nézte egy bacilus megoszlását. - Azért bacilusok vagyunk. Bacilusok…

Előző oldal jukebox