A szél

Szépirodalom / Novellák (462 katt) Ariela Grandi
  2019.10.15.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2020/1 számában.

Ágika a szomszéd házba született. Kis dedre, pajkos kislány volt, aki szeretet a kitalált fantázia világában élni. Abban a korban talán még ez aranyos is volt, de később úgy érezték a szülei és az utcabeliek is, hogy valami nincs rendben a kislánnyal. Kati sem szívesen engedte a majd egykorú fiát játszani vele.

- Ne mássz olyan magasra, Ágika – szólt rá egyik nap a kertben –, leesel.
- A fa tetején laknak a tündérek - szólt vissza boldogan és mászott feljebb. Úgy kellett lehozatni a fáról és a legszomorúbb az volt, hogy már nem először.

Ahogy nőtt, úgy húzódtak el tőle a gyerekek sorra. Néha Kati kisfia, Áron szokott beszélgetni vele a kertben, mert sajnálta Őt, de az utcán nem mutatkozott volna a hibbanttal. Legalább is úgy becézték a többiek a háta mögött. Kati egyszer a műhely mögé sompolygott, hogy kihallgassa, miről beszélgetnek ezek ketten.

- Miért mentél el múltkor a mocsárba? Tudod, hogy nem szabad. Bármikor belefulladhattál volna. Az egész utca téged keresett.
- A szél súgta nekem – felelte természetes mosollyal. - Azt mondta, menjek a kanyar után a harmadik bokorhoz, mert valakinek szüksége van rám.
- Tudom. Az egész utca erről beszél – nem akarta azt mondani, hogy ezen nevet. – Valami állat volt beszorulva vagy mi.
- Egy kis róka fuldoklott a mocsárban. Kimentettem – hajtotta le a fejét szomorúan –, csak amikor ki húztam onnan, annyira meg volt rémülve, hogy azonnal elszaladt, és nem hisz nekem senki.

Kati azonnal átment a lány anyjához és megkérte a szüleit, hogy többet ne engedjék a fia közelébe.

Áron kicsit meg is sajnálta szegényt, mennyire beteg, ami az évek során csak fokozódott. Az iskolában is többször figyelmeztette osztálytársait a közeledő bajról, de a faluban volt elemében igazán. Nem egyszer becsengetett házakba, hogy elmondja megérzéseit. Persze nem hitt neki senki, és ha valami mégis bekövetkezett, őt gyanúsították meg, hogy köze van hozzá, csak bebizonyítsa igazát.

Egyszer lehettek vagy tizenöt évesek, mikor Áron a barátaival a tóra ment sátorozni pár napra. Másnap éjjel Kati éktelen dörömbölésre riadt fel.

- Ágika, te vagy az? – nyitotta ki az ajtót álmosan. – Menj haza aludni! Már nagyon késő van – próbált összerakni egy értelmes mondatot a sötétben.
- Kati néni, a fia nagy bajban van – kiáltott rá akkorát, hogy a kutya mérgében elkezdett csaholni rá.
- Hallgass, Buksi! – szólt az ebre. – A fiam – fordult a lány felé – a barátaival van. Vigyáznak egymásra - nem mintha nem féltené a gyerekét, de nem koslathat utána éjnek idején szégyent hozni a fejére a barátai előtt. – Nagyon jó úszó, nem fog belefulladni a tóba - csukta be az ajtót. Nem volt kedve tovább magyarázni neki, majd összeesett a fáradtságtól. Bezárta és visszafeküdt. Ágika állt ott tovább ártatlanul.
- De nem is fullad a vízbe – mondta már halkan, talán saját magának. Más úgy sem volt ott.

Azt gondolta, hogy ha senki nem hisz neki, nem baj, de a legjobb barátját megmenti, ha meg is haragudna rá. A tó el volt vagy 6 kilométert a háztól, de végig futott, mert barátja élete függ tőle, vélte. Amikor odaért, teljes sötétség uralkodott. Mind a négy sátorban aludtak a fiatalok. Odalépett az elsőhöz és szólogatni kezdte barátját halkan.
- Áron, Áron – de nem felelt senki. – Áron itt vagy? – kérdezte a másikhoz érve. Onnan egy álmos leány hang szólt vissza.
- Nem. A fa melletti – nyögte ki magából és nem törődve, ki szólogatta barátját, aludt tovább.

Ágika a fához settenkedett és onnan leste a közeledő veszélyt. Fogalma sem volt róla, mi lehet az, csak érezte. Azért felkelteni nem merte volna, mert tudta, hogy nagyon megharagudna rá. Egyszer csak valami mozgást vett észre a sátor kicsinyke ablakánál, de a hold nagyon kevés fényben fürösztötte a tópartot aznap éjjel, így nem látott majdnem semmit. Közelebbre hajolt és akkor vette észre, hogy a kiszakadt sátorablak hálójában csúszik be egy kígyó. Azonnal elkapta, kirántotta és akkorát esett hátrafelé, hogy visszhangzott az egész part. Persze felriadtak a zajra mindnyájan. A kígyó sem hagyta magát, és megmarta az első személyt, akit ért, vagyis Ágikát. Ezt a szörnyű pillanatot látta meg a sátorból éppen ki mászó Áron.

- Mi történt?
- Ki az? – kérdezték a többiek egymástól.
- Ágikát megmarta egy kígyó! – térdelt le hozzá. – Hívjatok mentőt! – emelte fel a fejét. – Mit keresel itt? – pedig ez most egyáltalán nem érdekelte.
- Meg akartalak menteni. A szél azt súgta, bajban vagy – mozdította meg a fejét.
- Feküdj nyugodtan! – nyomta vissza a földre tenyerével.
- Itt nincs térerő - szólt a beszélgetésbe a magas fiú –, kiszaladok az útra - mondta és már el is tűnt. Áron pofozgatta Ágikát, aki elvesztette közben az eszméletét, és mire visszatért a fiú a jó hírrel, hogy sikerült telefonálnia, Ágika meghalt.

A fiatalok napokig próbálták feldolgozni a szörnyűséget. Most már az egész falu hitt neki.

- Anya! Megmentett engem – mondta szomorúan az asztalnál ülve Áron.
- Tudom, kisfiam – sóhajtott a levegőbe Kati. – Ha hiszek neki és vele megyek, talán másként végződik – nem bírta elrejteni lelkifurdalását.

Hónapok múltán a történet kissé kifakult és már nem fájt annyira. Kati kimondhatatlan hálát érzett a kislány iránt, hiszen az életét adta azért, hogy a fiát megmentse.

Mint minden vasárnap délután, most is kiment a temetőbe friss virágot vinni. Leguggolt a sír elé, felnézett az égre, elmosolyodott a nyugalomban vonuló bárányfelhőcskéken. Aztán behunyta a szemét és hagyta, hogy simogassa az arcát a langyos szellő, és hallgatta, mit mesél a szél.

Előző oldal Ariela Grandi