X. LFP. Vámpírok - Új kezdet

A jövő útjai / Novellák (575 katt) Norton
  2020.03.14.

A XXI. században az emberiség túlszaporodott, ráadásul esztelen módon pusztította és szennyezte a környezetét, egyre jobban feszegetve bolygójának a tűrőképességét. A források elapadni látszottak és hatalmas népvándorlások vették a kezdetüket a még élhető helyek felé. Ebből persze számos konfliktus adódott, ami végül egy nukleáris háborúban csúcsosodott ki, ami elpusztított több nemzetet, és kiirtotta az emberiség közel hatvan százalékát. A rövid, de annál pusztítóbb háborút követő időszakot a történészek a vandalizmus korának nevezték el. Mindenki úgy élt meg, ahogy tudott, és megszűntek a törvények.

Aztán lassan ugyan, de változni kezdett a helyzet. Az emberek rájöttek arra, hogy új törvényekre van szükségük, ha nem akarnak végleg kipusztulni. Megalakult a Világkormány, aminek Amerikában volt a központja. A még létező nemzetek megtarthatták a saját kultúrájukat, azonban mindegyikük alárendelte magát a központi törvényeknek. A Világkormány elsődleges feladata volt a Föld bolygó ismételt lakhatóvá tétele, mivel jelentős mértékben lecsökkentek a még életre alkalmas helyek. A legjobb tudósok új ötletekkel álltak elő a sugárszennyezés megszüntetésére, és a környezetbarát technológiák kifejlesztésére. Fejlődött a genetika, az orvostudomány és a biológia is. Ellenálló növényeket hoztak létre, melyek sokkal gyorsabban nőttek, és mindent megtettek azért, hogy javítsák az ökoszisztémát. Ez volt az a korszak, amit egyszerűen „aranykornak” neveztek el, és ami elég sokáig elhúzódott. A Világkormány merész fantáziájú vezetői azt az ötletet vették a fejükbe, hogy nem ártana lakhatóvá tenni a Mars bolygót is, hogy még több élőhelye legyen az embereknek, néhány tudós pedig olyan elképesztő találmányokkal állt elő, ami robbanásszerű fejlődést eredményezett. Ez volt a „második ipari forradalom” kora. Az emberek között az a pletyka kezdett terjengeni, hogy nem is a földlakók találták fel az új eszközöket, hanem néhány nemzet kapcsolatba lépett idegen lényekkel, és tőlük kapták a technológiát. Mások ezt egy óriási ostobaságnak tartották.

A vitatkozás sosem állt távol az emberektől, és közel százhúsz évvel a nukleáris háború után, az emberiség nagy része mintha ismét kezdett volna visszaesni a régi hibáiba. Az ellentétek egyre erősebbek lettek, mert sokan úgy vélték, hogy a Világkormány dolgokat titkol el, és sötét üzelmeket folytat a háttérben. Különböző nézetek alakultak ki, és egyre erősödött köztük a feszültség. A Marsot terraformáló kutatók rég letűnt civilizáció nyomaira bukkantak, ez pedig újabb ellentétekre adott okot a Földön. És annak ellenére, hogy egy Holdon lévő kolónián a földönkívüli élet nyomait fedezték fel, számos médiumban egyszerűen szenzációhajhász fantazmagóriának titulálták a dolgot.

A háborúk, válságok és környezeti katasztrófák után az emberekben megnőtt az igény a vallás és a lelki élet megerősítése iránt, ebbe pedig nem mindig fértek bele a tudományos felfedezések, még akkor sem, ha azok olykor igen korszakalkotónak bizonyultak. Százhúsz évvel a Nagy Háború után, néhány média-prédikátor még azt is tagadta, hogy élő baktériumokat, sőt növényi létformákat találtak a Mars felszínén. Hiába számoltak be erről számos csatornán, ők egyszerűen hazugságnak titulálták ezeket a híreket, és az egyetlen élő istenre hivatkozva a legszívesebben betiltottak volna minden forrást, ami az efféle ördögi dolgokról számolt be.

* * *

– Furcsa, hogy még mindig nem hiszik el a dolgot – csóválta a fejét Tamás a senondimenziós tévét bámulva. – Mintha nem is 2201-et írnánk, hanem valahol a sötét középkorban tanyáznánk.
A vallásos műsorban a Holdon létrehozott kolóniákat figurázták ki éppen, mert azok arról számoltak be, hogy már többször is kapcsolatba léptek idegen lényekkel.
– Te könnyen beszélsz, mert már találkoztál földönkívüliekkel – felelte Róbert.
– Na és? – vont vállat Tamás. – Te is hiszel bennük, pedig nem láttál még egyet sem a százkét éved alatt.
– A koromat azért ne nagyon híreszteld! – mosolyodott el a szőke hajú, kék szemű, sápadt bőrű férfi, aki alig negyven évesnek nézett ki.
– Talán nem lenne vele sikered a hölgyeknél? – viccelődött Tamás, aki egy fekete hajú, ötvenes férfi volt.
Róbert felnevetett, kivillantva az átlagosnál hosszabb szemfogait.
– A vámpírok között én kifejezetten fiatalnak számítok, barátom. Nem ezzel van a baj. Sokkal jobban tartok attól, hogy az emberek megrémülnének, ha megtudnák, hogy mi vagyok.
– Az lehet – értett egyet a másik. – Bár amilyen tudálékosak, úgysem hinnék el.

A nukleáris háború a rejtve élő vámpírokat is megtizedelte, olyannyira, hogy majdnem teljesen kipusztultak. Hiába rendelkeztek fantasztikus képességekkel, a tömegpusztító fegyverek őket se kímélték. A krízis után aztán kapcsolatba léptek a Világkormánnyal, mert ők is részt akartak venni a Föld irányításában. Nem szerették volna, ha idővel újabb atomháború tört volna ki. A vezetők kiegyeztek a vámpírokkal, bár azok létezése a legtöbb ember számára továbbra is rejtve maradt.

– Én örülök neki, hogy csak kevesen hisznek bennünk – közölte Róbert tűnődve. – Szerintem már így is többen tudnak rólunk, mint ahogy kellene.
– Pedig kiválóan beilleszkedtetek az emberek közé – felelte Tamás, és belekortyolt a limonádéjába.

Róbert teljesen emberi külsővel rendelkezett, és ez tette lehetővé, hogy bátran járkálhatott az utcákon. Ráadásul a Világkormány tudósai kifejlesztettek egy olyan gyógyszert, ami ellenállóvá tette a napfény sugárzásának, amit addig meglehetősen nehezen tudott elviselni. Cserébe ő nem támadott meg embereket, hanem kizárólag konzervált vért fogyasztott, mint ahogy a legtöbb „civilizálódott” vámpír is tette. A két faj együttműködésének számos előnye származott, többek között az űrkutatásban.

– Én szeretem az embereket – szólalt meg Róbert, ám a társa elképedt tekintetét látva kiegészítette a gondolatát. – Nem úgy, ahogy te gondolod.
– Még szerencse.
– Tudod, csodálom a fajod kreativitását – mosolyodott el Róbert. – Rengeteg fantasztikus dolgot találtatok már fel, és szeretnék én is hozzájárulni a tudomány fejlődéséhez… a magam egyszerű módján.
– Éppen azt teszed, amikor a világűrbe mész – felelte a másik.

A Világkormány titkos fejlesztése egy olyan űrhajó volt, ami képessé vált nem csak a Naprendszer felderítésére, hanem megcélozhatta a távolabbi csillagokat is! A hajó működési elvéből Róbert nem sokat értett. Állítólag képes volt arra, hogy „összegyűrje” a teret maga előtt, és így relatíve „kisebb” térugrásokra volt képes. De a számítások alapján még ezzel a szuper képességgel is több mint hatvan évnek kell eltelnie addig, amíg a hajó elér egy viszonylag közeli csillagrendszerig. Ennyi idő alatt az emberek elöregszenek vagy meghalnak. Nem úgy a vámpírok. Nekik aztán rengeteg idő állt a rendelkezésükre. Ezt használták ki a különféle államok, melyek titokban vámpírokat indítottak útnak a távoli csillagrendszerek felé. Űrhajót indított már el Amerika, az oroszok, Kína, Hollandia, Németország, Japán és most végre Magyarország is. Legalábbis ez volt a tervük. A Világkormány titkosszolgálatával együttműködve egy olyan csillagrendszert vettek célba, ahová még senki sem küldött hajót, és ahol nagy valószínűséggel életet fognak majd találni. Róbert örömmel vállalkozott a hosszú útra, bár ő volt az egyetlen vámpír, akit ismertek a magyarok. Amerika egy egész csapatot indított útnak, és a kínaiak se szégyenkeztek. Róbert azonban egyedül volt, de egy cseppet se bánta. Az űrhajóba minden túléléshez fontos dolgot bezsúfoltak, például felszerelték rengeteg gallon vérrel, amit egy új technikának köszönhetően több száz évre konzerválni tudtak. A fiatal vámpír egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett a fellövés határideje, bár meglehet, nem igazán fogta fel, hogy mire vállalkozik. Ráadásul Tamás valósággal az idegeire ment az idegen létformák ismertetésével. Az ő feladata volt ugyanis, hogy felkészítse Róbertet arra az eshetőségre, ha földönkívüliekkel találkozna az útja során.

– Megtanultad a mai leckét? – kérdezte tőle olyan hangsúllyal, mintha egy szigorú tanár bácsi lett volna.
– Igen, már mindent tudok – felelte türelmetlenül a vámpír. – A titkosszolgálati adatok meglehetősen részletesek. Ismerek nyolc idegen fajt, a jellegzetes viselkedésüket, és a velük való kapcsolatfelvétel kliséit.
– Akkor meg kell még tanulnod a többi négy fajt is.
– Mi a fenének? – csóválta a fejét a vámpír. – Hatalmas a világűr, és biztos vagyok benne, hogy egyikükkel sem fogok találkozni.
– Nana, barátom! – emelte fel a mutatóujját Tamás. – Több dolog van Földön és az űrben, mint ahogy azt te el tudnád képzelni. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy lesz módod idegenekkel találkozni! Mert hidd el nekem, barátom, hogy azok éppolyan létezőek, mint te vagy én!

* * *

Dorzok, a gorza férfi széles mosollyal nézett élete párjára, Sersonára. A zöldessárga pikkelyekkel rendelkező nő, égszínkék szemével és óriási, világító, sárga szembogarával csábító pillantást vetett rá.
– Miért érzem úgy, hogy mondani akarsz nekem valamit? – kérdezte évődve, miközben hegyes füleit kíváncsian nyújtotta előre.
Dorzok percegett egyet, miközben ő is megmozgatta a füleit.
– A megérzéseid mindig jók voltak, drágám… de talán látszik is rajtam az izgalom. Tudod, nemrég svadrami rangot kaptam, ezért arra gondoltam, hogy ezt megünnepelhetnénk valamivel. És hogy lásd, mennyire szeretlek, készültem neked egy kis meglepetéssel, mert sokat segítettél a felkészülésemben.
Azzal beleszólt a csuklóján lévő adóvevőbe.
– Robotpilóta, ide ereszkedj le!

A testhez simuló, szürke hőszabályzó ruhát viselő nő erre kíváncsian tekintett fel, és diszkrét sikkantás hagyta el az ajkát, mert egy gigászi térugró ereszkedett le a magasból egyenesen eléjük. A lebegő test miatt a hátuk mögött lévő, kerekded falakkal rendelkező, mészfehér kastélyra sötét árnyék vetült.

– Ezt nem hiszem el, szerelmem, egy xirpot hajó! – örvendezett Sersona, miközben a hegyes mellei majd átszúrták a hőszabályzó ruháját. – Te mindig meg tudsz lepni!

Teljesen izgalomba jött a csúcskategóriás jármű láttán, és szerelme karjaiba omlott. A pár szenvedélyes csókban forrott össze.

– És amit még nem mondtam… – lehelte Dorzok, amikor szóhoz jutott végre. – Ez a hajó a tiéd!
– Micsoda?
– A szerelmem jelképe!

Sersona örömében ujjongani kezdett, majd olyan erővel szorította meg a párját, hogy az alig kapott levegőt.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
– És ez még nem minden! – nevetett az újdonsült svadram.
– Hogy érted ezt? – kerekedett el még jobban Sersona amúgy is kerek, vadító szépségű szeme.
– Nem csak dísznek vettem ezt a bárkát. Szerintem próbáljuk ki, mit tud!
A nő kíváncsi pillantást vetett rá.
– Száguldozni akarsz?
– Nem, szívem – lehelt csókot az ajkára a férfi. – Elmegyünk vele egy távoli, egzotikus helyre.
– Egy egzotikus helyre?
– Igen, ahol rég jártunk már. Vár minket egy romantikus kiruccanás!

* * *

Edina álomittasan nézte a tévét. A senondimenziós képernyő elképesztően élethű adása elálmosította kissé. Egy vitaműsor zajlott éppen, ami valahogy sosem akart kimenni a divatból. A médiaszemélyiségek a huszonharmadik században is jól kerestek, ráadásul egyeseknek még csak be sem kellett fáradniuk a stúdióba, hanem elég volt pusztán az avatárjukat elküldeniük otthonról, és a számítógép máris a „stúdióba” sugározta az alakjukat. Az avatárok külseje persze mindig jobban nézett ki, mint a sztárok valódi külseje. Sokkal sportosabbak, elegánsabbak és kisimultabbak voltak. Edina úgy érezte, hogy az a mesevilág, amit napról napra a szeme elé varázsoltak, eltompítja az agyát, de már senondimenzió függővé vált, és nem tehetett ellene semmit. Valósággal falta a műsorokat.

Ezúttal két lezser viselkedésű férfi avatár vitatkozott azon, hogy vajon tényleg léteznek-e idegen lények, mint ahogy azt a „fermó hívők” állították. A zöld öltönyös férfi a szokásos érvként azt a kérdést tette fel, hogy ha léteznek, akkor miért nem léptek még kapcsolatba az emberiséggel. A bőrkabátos avatár erre azt válaszolta, hogy egyes nemzetekkel már igenis kapcsolatot létesítettek, és már rég nem az a kérdés, hogy léteznek-e, hanem sokkal inkább az, hogy veszélyesek-e az emberiségre nézve. A másik csak mosolygott ezen, és összeesküvés-elméletnek titulálta a dolgot. Aztán kifejtette azt a nézetét, hogy ha valóban léteznének idegenek, akkor minden bizonnyal veszélyesek lennének az emberekre nézve. A bőrkabátos avatár erre úgy érvelt, hogy a fejlett intelligencia fejlett érzelmi világot is feltételez, ezért az űrlények nyilván szelídebb létformák, mint az emberek, máskülönben a modern fegyvereikkel valószínűleg kipusztították volna magukat, mielőtt eljutottak volna odáig, hogy fényévnyi távolságokat tehessenek meg. Mint ahogy az emberek is már több alkalommal majdnem kipusztultak alig két évszázad alatt. Az űrlények ezen már feltehetően jócskán túlfejlődtek.

Edina az utóbbi véleménnyel értett egyet, nem mintha túlságosan lekötötte volna ez a téma. Oldalra nézett, és örömmel tapasztalta, hogy Zolika végre nem ficánkolt a kiságyban. A nyugtató, lágy fényt árasztó „inkub” kiságy tartotta a megfelelő hőmérsékletet, miközben folyamatosan szkennelte a baba élettani funkcióit. De hiába volt a fénysugár, és a halk rezgés „altató funkcióra” állítva, a kisfiú nagyon izgága fajta volt, és mindig nehezen tudott elszenderedni. De legalább csendben maradt egy ideje, ami meglehetősen ritka eset volt nála. Edina nem tudta, hogy meddig fog tartani ez az ideális állapot, ezért kikapcsolta a tévét és pihenni próbált egy kicsit. Az utolsó éber gondolata a férje volt, aki éppen éjszakás műszakban dolgozott.

* * *

Edina gyereksírást hallott, és fehér fényjelenségre riadt fel, de amikor kinyitotta a szemét, a fény már szertefoszlott. Rájött, hogy álmodott valamit. Zolika viszont valóban sírt. Kiemelte az inkub ágyból, és lágyan ringatni kezdte.
– Sssss! Nyugodj meg, édesem!
A baba elcsendesedett.
– Jól van, te drága.
Megpuszilta a bébit. Hirtelen egy fehér fény pásztázta őt végig, ami egy másodperc alatt eltűnt.
– Mi ez?

A fény az ablakból érkezett. A nő kiment a teraszra a gyermekkel a kezében. A férjével egy kertes házban laktak. Azért költöztek ide, mert itt viszonylag távol voltak a szomszédoktól, és szerették a nyugalmat. A levegő friss volt, az ég pedig csillagos. Ám az egyik csillag mintha megmozdult volna.

– Mi lehet az? – kérdezte Edina a babától. – Nézd csak, édesem! Talán egy repülő autó?

A fénypont egyre nagyobb lett, ahogy közeledett felé, aztán egy éles, fehér sugár vetült rá. Edina úgy érezte, hogy elzsibbadnak a végtagjai, aztán elvesztette az eszméletét.

* * *

Egy hideg, sima fémágyon tért magához. Szürke falak vették körül. A plafonból tompa fény áradt. Úgy tűnt, mintha minden fémből készült volna.
– Hol vagyok? Mi történik velem? Hol van Zolika?
A pánik lassan kúszott fel a hátgerincén.
– Sehol egy ajtó!

Leszállt az ágyról és tapogatni kezdte a falakat körbe. Ahogy rátenyerelt az egyikre, az egyszer csak elhalványodott, és áttetszővé vált, akár az üveg. A nő úgy érezte, hogy nem is egy falat tapint, hanem sokkal inkább egy langyos erőteret, ami mögött egy körülbelül két méteres, pikkelyes arcú, humanoid lényt látott, ami mindenféle áttetsző üvegek között állt. A legsokkolóbb pedig az volt, hogy a sárgászöld színű, groteszk alak a magasba emelte Zolikát.

– A gyermekem! – kiáltott fel Edina rémülten. – Mit művel vele?!
A termetes idegen a levegőbe dobálta és elkapdosta a bömbölő csecsemőt, mintha csak valami játék baba lett volna.
– Tegye le!
Az űrlény mintha meg se hallotta volna a könyörgő szavakat. A karjainál fogva felemelte a bébit és egy jókora üvegfazék fölé tartotta, amiben kék színű, áttetsző folyadék forrt.
– Mit csinál?
A lény belelógatta a folyadékba Zolikát, aki már valósággal ordított a fájdalomtól.
– Ne tegye, kérem! – sikította Edina, és sokkos állapotban püfölni kezdte az erőteret.

A gorza visszahúzta Zolikát, akinek teljesen vörös és hólyagos lett a lába. A csecsemő fülrepesztően visított a kíntól. Az idegen újra a folyadékba mártotta, mire a visítás eltorzult, majd hirtelen csend lett.
– Te rohadt, mocskos állat! – ordított a nő, miközben véresre püfölte a kezét az erőtéren.
Aztán a földre roskadva zokogni kezdett. A lény egy fémeszközzel lenyomva tartotta a csecsemőt, miközben mindenféle fura növényt dobált a folyadékba.

* * *

Két gorza ült egymással szemben az ezüstszínű, kerek fémasztal mögött, a xirpot típusú űrhajó étkezőtermében. Az asztalon, olyan középtájt egy díszes tálcára téve egy emberi csecsemő feje pihent, ami egyenesen Dorzokra bámult.

– Kéred az egyik szemgolyóját? – kérdezte a szerelmes férfi a vele szemben helyet foglaló párjától.
– Nem – felelte az mosolyogva. – Tudom, hogy neked az a kedvenced, szívem. Edd csak meg nyugodtan!
Azzal a szájához emelt egy zsenge csecsemőalkart és beleharapott.
– Ez nagyon ízletes! – áradozott. – A szakács ma tényleg kitett magáért.
Dorzok vidámnak tűnt.
– Hidd el, drágám, én vagyok a legboldogabb!
Azzal az étel felé fordult.
– Tudtad, hogy az emberi szem mozgatását hat pár izom végzi? – nézett a párjára, ám a kérdést feltehetően költőinek szánta, mivel nem várt rá választ. Ehelyett egy vékony, hajlított szikével óvatosan elvagdosta az izmokat, aztán egy ovális eszközzel eltávolította Zolika bal oldali szemgolyóját a helyéről, és megemelte a kanálon lévő csemegét.
– Egészségünkre! – Fogai között roppant a szemgolyó, és kellemes, lágy íz öntötte el a száját. – Ez igazán finom – közölte, amikor szóhoz jutott végre.
– És te tudtad, hogy ez egy védett faj? – kérdezte Sersona incselkedő hangsúllyal.
– Persze, hogy tudtam, szívem – felelte Dorzok mosolyogva. – De azzal is tisztában vagyok, hogy te az emberállatok csecsemőinek a zsenge húsát szereted a legjobban, és nekem a szerelmünk mindennél fontosabb.
– Olyan romantikus vagy, drágám!
– Mit számít nekem bármiféle csillagközi törvény! – áradozott a férfi, miközben rajongó pillantást vetett a párjára.
– Köszönöm – villantotta ki hegyes fogait a nő is, majd egy bébialkarcsontot helyezett el az oldalt lévő kis tányérkába.
– Az emberasszonnyal mi legyen? – kérdezte végül, miközben megtörölgette a száját egy hatszögletű szalvétával. – Őt is megesszük? Neki már kevésbé zsenge a húsa.
– Szerintem inkább hazavisszük, és összepároztatjuk a kastélyunkban raboskodó bolond férfival. Ő az egyik legtermékenyebb földi hím, akit volt szerencsém befogni.
– Szerinted az embernő még szülhet nekünk egyszer?
– Talán még kétszer is.
– Olyan aranyos vagy!
– Tudom, kedvesem, hogy ritkán juthatsz efféle egzotikus ételhez, de én mindent megteszek a boldogságodért.
– Erre igyunk! – nevetett Sersona, majd megemelte a kezében lévő, fűszerezett csecsemővérrel teli kristálypoharat, és összeütötte a párjánál lévővel.
Dorzok hálásan mosolygott. Már nagyon kinézett neki egy kellemes szerelmeskedés.
– Remek volt ez a kis kirándulás – közölte boldogan. – De vár minket a hálófülke!
Azzal beleszólt a csuklóján lévő, gomb alakú adóvevőbe.
– Robotpilóta jelentkezz!
– Várom az utasítást! – felelte a géphang.
– Lassan navigálj bennünket haza… és ha lehet, akkor ne zavarj egy darabig!
– Értettem! – érkezett a válasz, és az űrhajó magasabb fokozatba kapcsolt. Előbb egy éles fény tört elő az aljából, aztán megindult az előtte lévő csillagtenger felé.

* * *

„Furcsa dolog a végtelen” – gondolta Róbert az űrhajó ablakán kifelé bámulva. Lenyűgöző hatással volt rá az a rengeteg fénylő csillag, és az a felfoghatatlan mélység. Szinte még most se tudta elhinni, hogy a világűrben tartózkodik. Az a hatalmas tér… mintha egy gigászi illúzió lett volna csupán, egy hatalmas makett. Néha úgy érezte, hogy a saját teste is egy illúzió. A fény életet adott, de mégis kellemetlen volt a vámpírok számára. Ezt a problémáját azonban már megoldották a speciális gyógyszerei. Róbert váratlanul furcsa dolgot vett észre: az egyik csillag mintha megmozdult volna. Előbb azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de aztán a fénypont hirtelen cikázni kezdett, és egyszer csak közel ugrott hozzá.

– Mi ez?

A fény váltogatni kezdte a színét, majd elhalványult, és egy fémes géptest jelent meg a helyén, aminek az alja továbbra is villogott. Piros, kék és zöld színeket bocsátott ki magából. Aztán újra odébb szökkent elképesztő sebességgel, mintha csak neki parádézott volna.

– Ez nem lehet földi jármű, ilyen manőverekre azok képtelenek – motyogta döbbenten a vámpír.

Az elméjében ekkor egy rusnya képű, pikkelyes lény szuggesztív tekintete villant be.

„Beszéled a közös nyelvet?” – kérdezte az idegen telepatikusan, miközben a sárgászöld pikkelyekkel borított arcán szadista vigyor áradt szét, és a vérvörös szemei mintha felizzottak volna. Róbert egyből felismerte a gorza nevű faj egyik díszpéldányát. Ezeket a lényeket még Tamás mutatta meg neki az adatbázisban nem is olyan régen. A tizenkét lépcsős veszélyességi rangsorban a gorzák a nyolcadik fokon tartózkodtak, közvetlenül a vorzonok és a kárhozottak után. A nyolcadik fok nem volt ugyan a legmagasabb, de mégis kiemelten veszélyes fajnak számítottak, főképpen, ha figyelembe vesszük, hogy az emberiség csak a legelső fokon állt. A gorzák igen komoly technikai fejlettséggel és kimagasló intelligenciával rendelkeztek. Emellett agresszívek voltak, és ez tette őket igazán veszélyessé. Voltak náluk fejlettebb fajok, melyek szelídek voltak, ezért alacsonyabb besorolásba kerültek. Ám a gorzák egyes példányai állítólag emberhúst ettek, ami Róbert számára egy ostoba legendának tűnt csupán. Persze némelyek számára a vámpírok létezése is csupán a mítoszok kategóriájába tartozott. Mindenesetre nem ártott az óvatosság. Hirtelen éles fájdalom hasított Róbert fejébe, és rájött, hogy az idegen egy mentális támadást indított ellene. A földi férfi harsányan felkiáltott, és úgy esett össze, mint akit egy villám sújtott agyon.

* * *

– Elkábult? – kérdezte a gorza szakács a holoképet bámulva.
– Csak időlegesen – felelte Dorzok svadram, aztán csodálkozva ráncolta a homlokát. – Nézd, már éledezik is!
– Szívós kis földi – mosolygott Sersona.
– Az űrhajósokat nyilván a keményebb egyedek közül válogatják ki.
– Megehetnénk őt is – ajánlotta a gorza nő, aki meglehetősen csalódott volt, ugyanis az Edina nevű földi asszony rátámadt nemrég, amikor ételt vitt neki, és ő kénytelen volt kitörni a nyakát, így már nem maradt rá lehetőségük, hogy odahaza összepároztassák a kastélyukban fogvatartott bolond férfival. A kellemetlen eset után a csinos gorza nő rávette a párját arra, hogy térjenek vissza a Földre, és fogjanak be egy másik embernőstényt, hogy legyen odahaza tartalékuk a csecsemőhúsból, a szerelmes férfi pedig simán beleegyezett a javaslatba. A Föld felé tartva aztán megláttak egy érdekes űrhajót, amit feltehetően az emberek építettek. Elindítottak néhány kémszkennert, és megállapították, hogy a hajón egyetlen férfi tartózkodott csupán. A fura jármű és a pilótája kíváncsisággal töltötte el őket, és mivel láthatóan primitív technológiáról volt szó, nem rejtették el magukat, hanem teljesen nyíltan közelítették meg az objektumot, hadd rémüljön csak halálra a pilóta.

– Elszórakozunk vele egy kicsit – mosolygott Dorzok a kémszkennerek által átsugárzott holoképet tanulmányozva.
– Hadd menjek át érte! – csillant fel a szeme Grakvannak, a szakácsnak.
– Te akarod idehozni? – csodálkozott Sersona.
– Olyan rég bunyóztam már egy jót.
– Rendben, ott a portál! – nevetett fel a svadram, és a szakács máris ráállt a fehéren világító, kör alakú erőtérre.
– Küldhet, főnök!

A nagydarab gorzát éles fény takarta el, aztán, mikor megszűnt a sugárzás, a vállalkozó kedvű szakács már nem volt a helyén.

– Át is ment – közölte izgatottan Sersona.

Dorzok svadram kíváncsian szemlélte a holoképet, ami egy pillanatra sisteregve elhomályosult, de aztán újra kitisztult. A gorza férfi nem szerette a disszonanciákat még rövid ideig sem, ám ez csak pillanatnyi bosszúságot okozott neki, mert a figyelmét a nem mindennapi események kötötték le. Az emberlény összeroskadt ugyan a telepatikus támadás hatására, de néhány pillanatnyi kábulat után már magához is tért, és ügyetlenül feltápászkodott a padlóról. Grakvan, a szakács csak pár méternyire állt tőle, és szadista tekintettel figyelte.

„Kérek némi időt, főnök!” – üzente telepatikusan. – „Elszórakozom vele egy kicsit!”

Dorzok arcán csibészes mosoly áradt szét. Ekkor a kép újra csak elhalványult. Mintha a szkennerek nehezen láttak volna át a földi hajó burkolatán.

– Ennyi kravtárért már kaphattunk volna egy hibátlan minőségű külső szkennert – motyogta szórakozottan, miközben állított a képélességen az előtte lévő műszerfalon.
– Pont a legjobb résznél akadozik! – morogta Sersona elégedetlenül.
– Nyugalom, szívem! – csitította a svadram, amikor újra kitisztult a kép. – Szerintem ez nem tart majd sokáig. Az emberállat teljesen esélytelen.

A gorzák technikai fejlettsége messze felülmúlta az emberlényekét, de fizikailag is legalább háromszor erősebbek voltak náluk. Grakvan ráadásul közelharc kiképző volt, mielőtt szakács lett belőle. Az ember, ahogy meglátta az idegen lényt, rémülten hőkölt hátra, aztán meglepő módon nekirontott a szakácsnak, aki oldalt lépett és gáncsot vetett neki. A primitív földi összegörnyedve továbbszaladt, majd a fejét a flexibilis tolóajtóba verve hatalmasat esett. A gorza pár harsányan nevetett a komikus jelenet láttán. Az emberlény azonban menekülés helyet újra megrohamozta Grakvant, és bele akart rúgni egyet. A szakács játszi könnyedséggel kapta el a lábát, aztán a másik kezével is megragadva elfordult és messze hajította. A földi űrhajós majdnem a szemközti falig csúszott. Ám felkelt és ismét nekirontott Grakvannak.

– Még egy ilyen harcias kis embert nem láttam – vigyorgott Sersona elégedetten, ám a szakácsuk megunhatta a szórakozást, mert előbb hasba rúgta, majd a feje fölé emelte a földlakót, és rácsapta a térdére. Ezt a mozdulatot még kétszer ismételte meg, eltörve az áldozata gerincét, aztán az élettelen testet egyszerűen lehajította.
– Mért ölte meg ilyen gyorsan? – méltatlankodott a gorza nő. – Ezt még szívesen néztem volna.
– Hozd át a testét! – üzente Dorzok a másik férfinak ezúttal a drakbón adóvevőt használva. – Sütve akarjuk elfogyasztani.
Aztán a párjára nézett.
– Úgy jó lesz, drágám?
– Wraklusz mártással megfelel.
– Rendben, legyen úgy!
– Vigyem át a testet? – kérdezte a szakács csodálkozva.
– Persze, hogy hozd át, ne pocsékoljuk el!
– Most… mit tegyek?
– Mi van veled, berúgtál? – kérdezte vigyorogva Dorzok. – A saxból elég lenne egy kis pohárral innod a rám fázisok idején!
– Tud róla, főnök?
A gorzák harsányan felnevettek.
– Én mindenről tudok, barátom! Állj rá az ugróra!
– Hol van?
– Még most küldöm, te rahbár!
Grakvan előtt egy fehéren fénylő korong jelent meg a semmiből. A szakács a vállára vette az emberlényt, mint valami zsákot, és ráállt a korongra. Diszkrét zümmögés hallatszott, és a következő pillanatban máris a társai mellett jelent meg.
– Vidd a konyhába! – adta ki az utasítást Dorzok.
A szakács bólintott, és megindult a testtel.
– A hajón láttál valami érdemlegeset?
– Primitív technika. Figyelemre se méltó.
– Rendben. Készítsd el nekünk az emberállatot wraklusz mártással!
– Azt én is megnézem! – élénkült fel Sersona. – Szívesen segítek a sütésben.
– Te kis háziasszony – nézett rá a párja szerelmesen.
– Majd meglátod, hogy miket tudok még!

Előresietett, egyenest a konyhafülke felé. Grakvan fejcsóválva követte, miközben magával vonszolta a földi lény élettelen testét.

* * *

Két kvadrol elteltével Dorzok elégedetten ült az étkezőasztal mögött. Előtte az ínycsiklandó emberhús hevert, ami nagyon szépen átsült.

– Én már nem bírok várni Sersonára! – szólalt meg türelmetlenül. – Nekilátok, ha megengeded.
Grakvan biztatóan bólintott.
– Nem fog benne csalódni!
– Rád mindig lehet számítani.
– Csak a dolgomat teszem.
Dorzok hálásan biccentett felé, majd beleharapott az emberállat alkarjába és elégedetten bólogatott.
– Remek az íze. Ez a wraklusz mártás igazán finom.
Az ember levágott fejét bámulta, ami az asztal közepén pompázott.
– Kéred az egyik szemgolyóját?
– Köszönöm, nem élek vele.
– Mi az, hogy nem élsz vele? – lepődött meg a kapitány. – Úgy tudtam, hogy hozzám hasonlóan igazi csemegének tartod.
– Ebben tévedsz. Az pedig nagyon érdekelne, hogy miért kell megenned egy értelmes lényt.
Dorzok erre harsányan felröhögött.
– Bírom a humorodat, barátom! Még hogy értelmes lényt!
– Miért, ő nem az? – kérdezte a szakács, és incselkedve az asztalon pihenő fejre mutatott.
A levegő hullámzani kezdett, és a gorza svadram szeme előtt a rusnya földlakó feje átváltozott nem mássá, mint Sersona gyönyörű fejévé.
– Ez… mi ez?
Megdörzsölte a szemét.
– Nem hiszed el, amit látsz? – vigyorgott Grakvan… aki szintén hullámzani kezdett, és a sápadt bőrű emberlény jelent meg a helyén.
– Mi történik itt?! – kiáltotta Dorzok. – Mi ez a tréfa?!
– Tréfának ez már durva lenne szerintem – felelte nyugodtan Róbert.

A gorza még csak most fogta fel, hogy a saját párját eszi. Kiköpte a szájában lévő falatot, és undorodva pattant fel. Az asztalon lévő fejet figyelte. Sersona csodaszép szemei üvegesen meredtek a semmibe.

– Ez nem lehet! Ez nem igaz! Sersona, szerelmem!
– Remélem, hogy ez jó lecke volt.
– De hát te halott vagy! Grakvan végzett veled!
– Éppenséggel fordítva történt a dolog. Azt láttatok veled, amit csak akarok.
– Egy egyszerű elme trükk? Az lehetetlen!

A gorza az energiapisztolyát keresgélte, de az nem volt az övén. Miért is lett volna, amikor a biztonságos luxushajóján tartózkodott?

– Mit tettél velünk, te aljas?! – kiáltotta harsányan. – Szerelmem, bocsáss meg nekem!
Zokogásban tört ki, és valósággal összeroskadt.
– Ezért még megfizetsz! – sziszegte végül gyűlöletteli hangon.
A hányingerrel küzdött, de máris egy támadáson törte a fejét.
– Ne erőlködj! – ajánlotta Róbert, és egy könnyed kézmozdulatot tett, aminek hatására a gorza a szemközti falig csúszott, majd feltapadt rá, és összeszorult a légcsöve. Teljesen olyan érzése volt, mintha odaszögezték volna a falhoz. Ellenfele talán valami erőteljes telekinézist használhatott, bár nem látott nála semmiféle technikai eszközt, amivel ezt megtehette volna. Kiáltani akart, de még jobban elszorult a légcsöve. Egyre nehezebben tudott levegőt venni, mintha elfogyott volna körülötte az oxigén.
– Engedj el! – parancsolta az utolsó erejével, és minden akaratát belevitte a támadásba.
– Egy vámpírt akarsz ráhatással megtörni? – csodálkozott Róbert. – Én már akkor ezt gyakoroltam, amikor te még meg sem születtél.

A szavai egy emberi nyelven, magyarul hangzottak el, de fura módon Dorzok is megértette őket, aki örömmel konstatálta, hogy egy kicsit enyhült rajta a nyomás.

– Vámpír? – kérdezte csodálkozva és a tekintete elrévedővé vált. – Semmi sincs róla az adatbázisban.
– Milyen adatbázisban?
Róbert kérdésére nem érkezett felelet. Ehelyett egy körülbelül focilabda méretű, világító gömb emelkedett fel a háta mögött a levegőbe.

– Harci riadó – suttogta Dorzok. – Bénítsd meg gyorsan!

A robot csipogott egyet, és lila sugarat lőtt Róbert felé, ám a földlakó egész egyszerűen eltűnt, és a sugár Dorzok mellett csapódott a falba, majd halk zümmögéssel szertefoszlott. Róbert aztán újra megjelent a harci robottól néhány méternyire.

– Nincs veszély! – kiáltotta határozottan. – Állj le!

A gömb a padlóra ereszkedett, és pihenő állásba helyezte magát. A fénye kihunyt, és egy élettelen, fémes tárgynak látszott már csupán.

– Érdekes szerkezet – szólalt meg a vámpír, de egy pillanat múlva már ismét a gorzát kellett szuggerálnia, mert úgy érezte, hogy az megpróbált segítséget hívni egy még ismeretlen, mentális eszközön keresztül. Még jó, hogy ráállt az agyhullámaira, és kiszúrta a szándékát. Egy erőteljes „sugallattal” hamar megtörte az akaratát.

– Mi vagy te? – kérdezte az újdonsült svadram döbbenten, miközben egyre jobban elgyengült a vámpír delejes tekintete láttán.

A végtagjai már erőtlenek voltak, és pár pillanat múlva rémülten tapasztalta, hogy Róbert bármit megtehet vele. Ilyen szintű kiszolgáltatottságot még sohasem érzett. A pánik lassan elárasztotta a sejtjeit.

– Ha nem ismered a vámpírokat, akkor feleslegesen magyarázom neked, hogy mi vagyok – válaszolt a földlakó, mintha mi sem történt volna a kérdés elhangzásakor. Közben pedig egyre közelebb ment az áldozatához, aki érezte, hogy itt a vég, és megpróbálta valamivel elterelni a figyelmet.
– Hogy… hogy érted meg a szavaimat?
A vámpír elmosolyodott.
– Én beszélem a közös nyelvet. Csodálkozol rajta?

Róbert már régen tudta, hogy erőteljesebb mentális kapcsolatok esetében teljesen mindegy, hogy ki milyen nyelven beszél, ugyanis nem a szavak nyernek értelmet, hanem maga a gondolat lényege az, amit mindkét fél megért, és lefordít aztán a saját nyelvére. Ráadásul ezzel a módszerrel képeket, illatokat, ízeket, vagy akár érzelmeket is át lehet vinni másokra, így beszélhet egymással a busman és az eszkimó, vagy akár két teljesen idegen, értelmes faj. Ezt a különleges képességet hívták a gorzák találóan „közös nyelvnek”. Dorzok kapitány persze tisztában volt ezzel, de csodálkozott rajta, hogy egy primitív emberi lény is képes lehet ilyesmire. Ám hamar ráébredt arra, hogy Róbert nem egészen ember.

– Engedj el… engedj el és gazdaggá teszlek – nyögte rémülten.
A vámpír már egészen közel lépett hozzá.
– Nekem valami más kell – felelte és tűhegyes fogait a nyakába mélyesztette.

A kapitány teste megremegett és elernyedt, Róbertet pedig energia járta át. Ez egyáltalán nem olyan volt, mint a konzervált vér fogyasztása. Érezte, hogy feléled benne egy addig elnyomott, ősi ösztön. Egyszerűen nem bírta abbahagyni a vérszívást, már csak akkor, amikor a gorzában egy szikrányi élet sem maradt.

– Sajnálom, de ti se vagytok különbek nálam – dünnyögte a vámpír, miközben megtörölte a véres száját.
Dorzok szeme üvegessé vált, és a homlokán egy apró, fekete pötty jelent meg.
– Ez meg micsoda?

Róbert hozzáért a pöttyhöz, mire az a mutatóujjára tapadt. Furcsa, csiklandozó hőt érzett áramlani belőle. Olyan volt, mintha az a valami kapcsolatot akart volna teremteni vele.

– Ez felettébb érdekes.

Bár tudta, hogy veszélyes dolgot művel, mégse volt képes ellenállni a kíváncsiságának, és a saját homlokához érintette az apró szerkezetet, ami rögvest a bőréhez tapadt, és pár pillanat elteltével eltűnt, mintha beolvadt volna a homloklebenyébe.

– Mi történik itt?

Hirtelen képek kezdtek áramlani a fejében, és egy fehéren fénylő hegycsúcson találta magát. Olyan érzete volt, mintha odalebegett volna. Persze nem volt ott fizikailag, csak az elméjében, de az élmény mégis nagyon valósághűnek bizonyult. Eleinte fura volt a számára ez a kettősség, mintha szétvált volna az öntudata. A vakítóan fehér fényből egy fémes öltözetű gorza lépett elő.

– Üdvözlöm önt, Dorzok svadram! Maga az?
– Én vagyok! – felelte Róbert, miközben egy erőteljes „ráhatást” alkalmazott, hogy elhitesse a fura lénnyel, hogy igazat beszél.
– Kérem a jelszavát!
– Megkaptad a jelszót! – felelte Róbert erősen szuggerálva a dolgot.
Hirtelen furcsa jelek jelentek meg előtte a semmiből.
– A jelszó helyes – felelte az ismeretlen.

A vámpír ekkor rájött, hogy ez csak egy gép. Valami adatbázisba került az elméje. A „fekete pötty”, amit a homlokához érintett, egy fajta „mikrochip” lehetett, ami rákapcsolta egy külső bázisra.

– Jövetele célja? – kérdezte a fémes alak.
Róbert egy pillanatra eltűnődött.
– Információkat szeretnék lehívni.
– Erre való a Srandom – bólintott a „gépember”. – Mielőtt belép, óhajt végigfuttatni egy egészségügyi vizsgálatot a testén?
„Még csak az kéne! Egyből rájönnének, hogy nem tartozom közéjük” – gondolta Róbert.
– Nem óhajtok!
– Óhajtja közölni a fizikai pozícióját?
– Azt még kevésbé óhajtom!
– Rendben, akkor beléphet!

A „gépember” eltűnt, Róbert pedig belebegett a fehér színű fényfüggöny mögé, ahol egy gorza nőt pillantott meg, aki egy irodaszerű helyiségben ült.

– Mit akar megtudni? – tette fel a tárgyilagos kérdést, miközben végighúzta az ujját az előtte lévő, vízként hullámzó üveglapon.
Ez is csak egy program volt. A vámpír teljesen el volt ragadtatva a felismerés hatására.
„Ezeknek az internet az elméjükben van! Bármelyik egyedük megtudhat bármit, amit a többi is tud. Ez aztán a tudat kiterjesztése!”
– Az űrhajóm működési elvét szeretném lekérdezni.
– Melyik típusra kíváncsi?
– Erre a fajtára! – felelte, és kiszuggerálta a képet, ahogy ő látta a saját űrhajója ablakából az idegenek járművét.
– Ez egy xirpot luxushajó. A működési elve a következő…
A géphang egy szakkifejezésekkel teli, halandzsa szöveget adott elő, miközben villámgyorsan képeket pergetett Róbert orra előtt.

– Lassíts, ebből semmit sem értek!
– Óhajtja, hogy alacsonyabb fokozatban fojtassam tovább?
– Igen, az jó lenne.
– Melyik fokozatra menjünk?
– A legelsőre.
– Tartok tőle, hogy úgy meglehetősen hosszadalmas lesz.
– Akkor csak azt mondd el, hogy hogyan tudom irányítani a hajót! És ezt is a legelső fokozattól kérem…

A gép nem kérdezett vissza, hogy miért, hiszen neki csak az információátadás volt a programjában, nem pedig a gáncsoskodás. Lassan elmagyarázta a robotpilóta mentális és manuális bekapcsolását, üzembe helyezését és irányítását. Róbert közben egyre jobban ráhangolódott erre a furcsa „kollektív tudatra”, és igyekezett úgy tenni, mintha ő is egy gorza lett volna. A tévésztárok avatárjait már jól ismerte, így önmaga is felvett egy mentális „avatár maszkot”. Órákig bolyongott ebben a fura, telepatikus „internetvilágban”, és sok mindent megtudott, amire kíváncsi volt. Közben a chipje is egyre olajozottabban működött, mert pillanatok alatt ráhangolódott az értelmi képességeire, és elképesztő gondolatátvivő trükkökkel magyarázta el neki a dolgokat úgy, hogy ő is képes volt felfogni a lényeget. Mintha minden témának a legavatottabb mesterétől tanult volna. Földi módszerekkel talán egy évig tartott volna megismerni azt a rengeteg újdonságot, de így csak néhány órát vett igénybe. Egy idő múlva pedig a mentális chip irányítása ugyanolyan természetessé vált a számára, mintha csak az egyik végtagja lett volna.

A Világkormány titkosszolgálata tizenkét idegen fajt azonosított, most pedig megismert még harmincnégyet. Az addig oly kietlennek tűnő világűr egy élettől nyüzsgő hangyabollyá változott a számára; és az addig meglehetősen fejlettnek tűnő emberiség igen primitívnek kezdett látszani. És rengeteg dolgot megtudott a gorzákról is. Például, hogy egyfajta katonai rendben éltek, ahol minden egyedet besoroltak valamilyen rangba. Szerencsére Dorzok igen magas pozíciót töltött be, ezért rengeteg dologhoz volt hozzáférése. Ám Róbertet nem csak az idegenek társadalma érdekelte, hanem az elképesztő építészetük, a szakmáik és a fegyvereik is.

Néhány óra múltán annyi értékes információ nyüzsgött a fejében, hogy szinte megszédült tőle. Biztosra vette, hogy az ölébe hullott ismeretek segítségével forradalmasíthatja az emberiség fejlődését. De mint minden korszakalkotó felfedezés, ez is egy kétélű fegyver volt. Róbert úgy döntött, hogy nem fogja nyilvánosságra hozni az új képességét. Elég, ha néhány megbízható ember tud majd róla, mint ahogy a földönkívüli technológiák felfedezését sem kell majd agyonreklámozni. Az emberek nem biztos, hogy megérettek egy ilyen szintű kollektív fejlődésre, hiszen még az internetet is szexre, egymás bosszantására, meg mindenféle hülyeségre használták fel. A gorzák, bár agresszív fajnak számítottak, egymásnak sosem ártottak, és mindannyian betartották a szigorú hierarchikus szabályaikat. A bennük levő agressziót pedig az alacsonyabb rendű fajokon vezették le.

Róbert óvatosan akarta felhasználni a fejében lévő újsütetű ismereteket, de biztosra vette, hogy ha okosan cselekszik, akkor a Föld lakóinak a számára hamarosan egy tudományos kvantumugrás veszi majd a kezdetét, amihez képest a „második ipari forradalom” korszaka teljesen elhalványul majd. A vámpír úgy döntött, hogy felesleges tovább az eredeti tervhez ragaszkodnia, mert már így is jó sok értékes ismeretet szerzett meg. A Föld felé irányította a xirpot hajót, és bekapcsolta az álcavédelmét, mivel nem akarta, hogy pont a saját bolygójának a lakói lássanak benne veszélyt. Az úti célja Magyarország volt, és biztosra vette, hogy Tamás barátja igencsak meg fog lepődni a jövetelén. A szőke hajú vámpír jókedvűen mosolyodott el. Biztosra vette, hogy forradalmasítani fogják az űrutazást! Úgy érezte, hogy történelmet ír minden mozdulata. A Föld népe számára ismét egy új kor kezdődik el!

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 7 db)