Örömhír a nyugdíjról
Titokban mindig örömmel tölt el, ha valahányszor arról olvasok, vagy hallok, hogy emelik a nyugdíjkorhatárt valahol. Lehet, hogy furcsán hangzik, mert általában ezek a bejelentések felháborodást keltenek a leendő nyugdíjasok körében, pedig ha meggondoljuk, inkább ujjongani kellene nekik.
Elsősorban, ennek az emelésnek a direkt következménye az, hogy emelkedik az átlagéletkor szintje, csak ezt nem árulják el, de biztos, mert melyik állam foglalkozna a nyugdíjalap gyűjtésével, ha nem lenne biztos, hogy lesz majd, aki felhasználja. Mi értelme lenne például annak, hogy 70 évre emeljék, mikor ma a legtöbben a 65 évet se érik el (hála a modern stresszes életvitelnek), ha ne tudnák biztosra, hogy ezután többet fogunk élni. Kár lenne annyit vesződni a sok törvénymódosítással, meg egyéb rendeletekkel, ha ne lenne kiszámítva előre, hogy az új határt az emberek legalább kilencven százaléka eléri.
Innen az örömöm egyik forrása, mert várom, hogy egyszer csak bejelentik az új élethosszabbító találmányt, remélve, hogy még életben kap. Egy nagy gondot is levesz a nyakamból, mert ha csúsztatják a nyugdíjkorhatárt, akkor egyelőre nem aggasztanak azok a hírek, melyek szerint összeomolhat a nyugdíjrendszer, mert ugye, ha nem érem meg azt a kort, akkor tőlem omolhat, ha meg majd megérem, akkor azt jelenti, hogy már fiatalítószerrel vagyok belőve, úgy a rendszer nem omolhat össze.
Ez egy biztos következmény, mivel minden nyugdíjrenszer az utánpótló fiatalokra épül, egy örökifjú társadalomban pedig ez nem történhet meg, sőt inkább megszilárdul annyira, hogy nemsokára új rendszert lehet felépíteni. Ez szerintem egy flexibilis rendszer lesz, és teljességgel megoldja a munkanélküliséget is, mert aki fiatalon nem kap munkahelyet, azt egyszer nyugdíjazzák, mondjuk úgy negyven éves korig, mert majd lesz ideje utána dolgozni 30-40 évet. Ennek mindenki kellene örüljön, mert ugyebár ezután senkire nem mondhatják, hogy azért nyugdíjas, mert öreg, és senki, aki nyugdíjas, nem kell öregnek érezze magát, hisz senki nem tudhatja róla, hogy előzetes vagy utólagos nyugdíjban van.
Örömömnek másik forrása egy ezzel teljesen ellenkező elgondolásból ered, éspedig abból, hogy a nyugdíjkort csakis azért emelik, mert ezzel szeretnék késleltetni a mai nyugdíjrendszer összeomlását, és legyen idő felállítani egy másikat. Ennek felépítéséhez nem kellene sok idő, és nagyon hamar működőképes lehetne, ha a sok szakember nem a túlkomplikált módszereket keresné, hanem egyszerűen kijelentené, hogy fektessük nyugdíjalapunkat gyerekeinkbe, akik majd alkalomadtán ezért egy boldog öregkort kell biztosítsanak nekünk. Természetesen ez nem zárná ki egy kis magánalap gyűjtését, amit a gyermekeink örökölhetnének. Évszázadokon keresztül működőképes volt ez a rendszer, és ma is az lehetne, együtt maradnának a családok, és így egymást kisegítve senkit nem érdekelne, hogy a világ melyik részén bukik meg valamilyen rendszer, vagy hol mennyi a nyugdíjkor. Mondja azt valaki, hogy nem örömmel tölti el az a tudat, hogy családja körében éli majd nyugdíjas éveit, unokák szaladgálnak körülötte, akiket mindennap lát, és nem csak évente vagy ennél is ritkábban, attól függ, milyen messzire szóródott szét a család.
Ezzel egy kalap alatt a népszaporulat is normális kerékvágásba lépne, mert mindenki igyekezne egy biztos nyugdíjalapot teremteni, összeházasodnának a fiatalok, nem futkosnának szerte a nagyvilágba, itthagyva szülőföldjüket idős szüleikkel együtt, akik magányosan csak a postást várják, hogy hátha még egyszer érkezik a nyugdíj. Ezen elgondolásokból örülök tehát a nyugdíjkorhatár emeléseknek, mert a jelek arra mutatnak, hogy előbb vagy utóbb az egyik bekövetkezik.
