Takarító gyíkemberek

Külvilág / Közélet (23 katt) Petya
  2019.07.08.

Ha nem látom, nem is létezik...

Van az a mondás, miszerint lakva ismeri meg az ember a másikat. Ugyanakkor az emberről már nem esik szó. Pedig én magamra is rádöbbentem. Annyi minden derült ki saját magamról.

Az albérletben élés legpénzkímélőbb változata úgy néz ki, hogy akár a világ legkülönbözőbb szegletéből is érkezni képes emberek egy házon osztozva saját szobában laknak. Némi magánélethez lehet így jutni, ám életük bizonyos részeit kénytelenek megosztani idegen emberekkel. Számomra ez a fajta életmód először odahaza, Budapest külső részéről, a harmadik kerületből a belvárosba történő költözés után vált személyessé. De akkor is csak kis lépésben. Ketten, egy barátommal költöztünk össze. Annak rendje és módja szerint, mármint nem minden esetben, de az enyémben kódolva volt, ráment a barátságunk. Nem feltétlenül miatta, bár mindig kettőn áll a vásár, sokkal inkább amiatt, hogy türelmetlenek és zárkózottak voltunk egymással. A hiányosságok bosszantóvá és elidegenítővé váltak, míg nem bekövetkezett a teljes elhidegülés, ami egyre növekvő tapintatlansághoz, feszültséghez vezetett.

Egy dolgot megfogadtam, amikor onnan elköltöztem. Csak olyan albérletben leszek hajlandó lakni, ahol olyan emberek laknak, akikkel jó együtt lakni. Már csak az nem volt világos, mit is jelent a „jó”. Próbáltam körülírni, megfogalmazni, mik az elvárásaim. Nem gondoltam volna, de azóta, hogy már a 6. albérletemet fogyasztom, egészen takaros kis lista gyűlt össze.

Ilyenek, mint a tartózkodni a hangoskodástól, kipucolni a WC-t, letakarítani a WC ülőkét, kimosni a kádat magam után, letakarítani a konyhapultot kajakészítés után, felporszívózni, nem dohányozni a lakásban, nem beleenni mások kajájába, konstruktívan hozzáállni egy problémához, nem a másik fejéhez vágni, ha valami nem tetszik, nem leszarni a közösséget, hanem megpróbálni támogatni a kezdeményezéseket, vagy ha nincsenek, akkor élére állni dolgoknak. Ha pedig se híre, se hamva a lelkesedésnek, akkor elfogadni, hogy ez van. A tetejében pedig mindazt, amit magamra érvényesnek tartok, másokkal szemben is megkövetelem. Hirtelen néhány irányadó gondolat, amiket nehéz betartani következetesen, de jó érzés szem előtt tartani. Különösen akkor, ha nem akarok havonta albérletet váltani.

2018. január és 2019. január között 6 alkalommal sikerült, ami azt jelenti, hogy 2 havonta már így is betelt a pohár. Szerencsére a jelenlegi kecó nagyon szolid, visszafogott lakótársakkal ajándékozott meg. Ötödik hónapom telik a társaságukban, és épp a héten fogyatkoztunk meg azzal, hogy egy házaspár kiköltözött. Maradt két másik srác, meg én. Korombeli fiatalok, eddig megtaláltuk a közös hangot mindig. Álom állapotnak tűnik. Mégis, még ebben az állapotban is találni olyan súrlódási felületeket, amik mellett egyre nehezebben tudok elmenni. Ilyen a konyha.

Kezdjük ott, hogy ami számomra rend, az másnak már, lehet, túl van a rend fogalmán. Ezt elfogadom, ha tisztázzuk, kinek pontosan mi. De nem mindig zajlanak ideálisan a mindennapok. A körülmények nem mindig adottak a nézeteltérés tisztázásra. Nyűgje van az egyiknek, fáradt a másik, alszik a harmadik. Elmegyünk amellett, hogy valami nem tetszik. És akkor rakódik a kocka. Egymásra, halomra, tornyosul a szép nagy gecivár, arra várva, mikor ömölhet a nyakamba.

Próbáltam szépen, személyesen, próbáltam lakógyűlés keretei közt, próbáltam passzív jelekkel sugallani, hátha. De az a kurva konyhaasztal csak le volt morzsázva. Mindig ott volt rajta egy el nem mosott evőeszköz, a csurgatóra kirakva a zsíros sütőlap, vagy a mosatlan belehányva a mosogatóba. Mintha a szél lobogtatta volna a számat. Mert mi sem egyszerűbb, ha az ember fáradt és máshoz sincs kedve, csak ahhoz, hogy ledőljön aludni? Hát nemes egyszerűséggel úgy kell hagyni. Jól van az úgy. Legalábbis szerintük. De szerintem nagyon nem ez a helyzet. Úgyhogy megbeszéltük egy reggel, amikor összetalálkoztunk a konyhában, hogy mennyi az annyi.

Szeretek magas lóról beszélni, ha felbosszantanak. Az évek alatt többször rajtakaptam magam, hogy jól esik személyeskedni. Pedig tudom, hogy nem kéne, mégis csinálom. Főleg olyan alkalmakkor, amikor nem partner valamiben az illető, akivel gondom van. Az ilyen alkalmakat továbbra sem tudom kezelni, illetve továbbra sem esik jól, de az olyanokat, amikor tudom, hogy a másik fél is értelmes ember, csak legfeljebb hanyag, azokat már kontrollálni tudom. Akkor is, ha bekapok egy nagy adag személyeskedést. Vagy egy célzást a szemem közé.

Így derült ki számomra az a tény, hogy ha nem lát a lakótársam engem takarítani, akkor én nem is takarítok. Ez egy nagyon bagatell és piti vádnak tűnik, de szerintem állatorvosi ló. Mert totálisan érvénytelen, mégis közkedvelt támadási forma. „Én? Még hogy én nem takarítok? És te? Én még nem láttam sosem, hogy takarítasz! Kérdem én, szoktál-e takarítani, ha már ilyen nagyra vagy magaddal?” Na, ez áll amögött, ha valaki csendben megjegyzi, nem látott még takarítani. Beszéljünk inkább a másikról, legyen szó őróla! Véletlenül sem az a baj, hogy nincs takarítás. Sajnálattal közlöm, ez a játszma nálam már uncsi. A bajom nem veled van, kedves lakótárs, vagy ha igen, hát csak közvetve, de most szépen elsimítjuk ezt a dolgot, mielőtt személyessé fajulna.

Sosem támogattam a takarítási rotát. Inkább annak a híve vagyok, hogy mindenki rakjon rendet maga után. Azonban egyre jobban hajlok afelé, hogy belássam, muszáj egy általános formát követni, különben ahány ember, annyi féle életvitel fog zajlani egymással párhuzamosan, ami még egy ehhez hasonló, idillikus állapotban is ilyen komoly ellentéteket szül.

Tényleg, azt elfelejtettem megkérdezni. Az köztudott tény, hogy gyíkemberek uralják a világot. Mégis, hogy létezhetnek gyíkemberek, ha soha, senki nem látta őket takarítani?

Előző oldal Petya
Vélemények a műről (eddig 2 db)