Gyilkosok kora V/19.

Fantasy / Novellák (43 katt) anonim88
  2019.07.20.

A pázsit még sohasem tűnt ennyire hívogatónak, mint most. Lívia, ahogy letette a fejét, máris álomba szenderült. A többiek egy rövid ideig némán ültek, fáradt szemeik a lángokba meredtek. Szellő se fújdogált, a tiszta égen fáklyaként ragyogtak a csillagok. A tücsökciripelést hallgatva azon tűnődtek, enni kéne-e előbb, vagy aludni? Fáradtan nem jó enni, ám éhesen aludni még kellemetlenebb.

Victor az evés mellett döntött, ám rágás közben feje egyszer csak előre bukott, s hangos horkolásban tört ki. Mégis ő bírta a legtovább ébren.

*

Castiel ébredt először, a hajnali harmat még a leveleken ragyogott, mikor hatalmasat ásítva dörzsölte ki az álmot szemeiből. Mivel a többiek aludtak, volt ideje átgondolni, amit négyszemközt Carota mondott neki, mielőtt ismételten elváltak útjaik.

- Nem gondoltad meg magad az áruló és a szökött mágus ügyében, jól sejtem?
- Ezt már egyszer megbeszéltük – felelte kissé indulatosan. - Csak ezért hívtál félre?
- Figyelmeztetni szeretnélek. Szerencsésnek mondhatjátok magatokat, amiért a holdlovagok felbukkanása elhalványította a szerepeteket. A jövőben viszont jóval óvatosabbnak kell lennetek! Ha túl sokat harcoltok kíváncsi szemek előtt, előbb-utóbb fény derül annak a kettőnek a kilétére – szigorú pillantása mögött őszinte aggodalom rejlett.
„Tényleg nehezedre esik kimutatni a valódi érzelmeidet, mi?” – gondolta szórakozottan Castiel. – „Aggódsz értünk, nem igaz?”

- Az egyháztól a királyod se védhet meg – folytatta. - Tényleg megér neked ennyit ez a kettő?
- Minden egyes nap kockára tesszük az életünket, vállvetve harcolunk egymás mellett az ügyért, amiben hiszünk. Bajtársak vagyunk, és én soha nem fogom elárulni egyetlen bajtársamat se.
- Még ha ez az életedbe is kerül?
- Még ha ez az életembe is kerül – néhány szívdobbanás erejéig némán nézték egymást. Elsőként Castiel szólalt meg. Jóval enyhébb hangon, mint korábban. Szinte már megértően.
- Értékelem az aggodalmad, tényleg. De ez semmin sem változtat.
- Én nem aggódom érted… csak szeretném… hogy tisztában legyél, mire is vállalkozol.

Carota felsóhajtott.
- Menthetetlen vagy.
- Tudom – felelte egy vigyorral. – Ezért is szeretnek annyira.
- Becsüld meg minden napodat, Castiel – mondta búcsúzóul Carota -, mert ha így folytatod, nem sok van már belőlük.

Visszatérve a többiekhez Numéral fürkésző pillantást vetett rájuk.

- Megint a hátunk mögött sugdolóztok? Cass, még a végén féltékeny leszek.
- Tán nem bízol a hűségemben? – Carota csípőre tett kezekkel megállt férje előtt olyan kifejezőn, hogy a fiatal templáris menten meghátrált.
- Drágám, tudod, hogy csak viccelek! – felelte kezeit maga elé tartva.
A semmiből előbukkant Sandor is, így minden készen állt az indulásra.
- A mágusok nem jönnek? – mutatott rá Sandor.
- Nem – felelte Carota. – Nekik más feladatuk van.
- Ez…
- Ez jogomban áll! – zárta le a vitát ingerülten. Ma már eleget finomkodott. Elfogyott a türelme.
- A templáris kapitánynak igaza van – bólintott Zeon.

Sandor elhúzta a száját. Mostanában kifejezetten nem tetszett neki alárendeltje viselkedése.

Mint mondtam, minden készen állt az indulásra. Kivéve egy dolgot.

Összegyűltek a máglya előtt, amit Heinnek raktak, aki életét vesztette a prófétával való összecsapás során. Castiel és Adam komoran álltak, magukban megköszönték a fiatal templáris áldozatát. „Lovagként halt meg. Bátran helytállva.”

Carota és Numéral fegyvertársként tekintettek a fiúra. Elvesztettek egyet maguk közül.

Lívia szomorúan hajtott fejet. Egy újabb értékes élet veszett oda. Devera ölében összekulcsolt kezekkel, egyenes háttal, tisztelettel adózott az elhunyt iránt.

Victor és Daniel leghátul álltak, olyan messzire, amennyire csak a helyzet engedte. Előbbi tanácstalanul billegett egyik lábáról a másikra. „Aligha hiszem, hogy szeretné, hogy itt legyek. De el sem mehetek, mert az túl gyanús lenne.”

Danielt nem izgatták ilyen kérdések. Őt vajmi kevéssé érdekelte Hein halála. Ellenkezőleg. Felőle akár az összes templáris felfordulhat, ami valahol érthető, tekintve, hogy – ha fény derülne a kilétükre – bármelyik templáris a fejüket venné. Habozás nélkül.

*

Míg a többiek némán fejet hajtottak, Sandor elbúcsúzott tőle, Zeon és Erin fáklyájukkal lángra lobbantották az olajjal átitatott farakást, s elindították a rajta fekvő bajtársukat utolsó útjára a Teremtő udvarába.

Előző oldal anonim88