A vacsora találva

Horror / Novellák (35 katt) Dave Stark
  2019.11.27.

Az izzadság patakokban folyt le róluk, valami nagyon meleg helyiségben lehettek.

Talán egy kazánház - gondolták, de a szemükre kötött kendő miatt nem tudták megállapítani.

Húszas éveik végén jártak, éppen aznap este jegyezték el egymást egy romantikus vacsora közben. Ő volt Josh és Pamela. Még a gimnáziumi éveikben ismerték meg egymást, együtt jártak a Lángrózsák nevű biológia szakkörre. Joshnak már első pillanattól kezdve tetszett, de Pamela inkább kerülte Josht, mivel ő akkoriban punk volt. Végül egy projektbe osztották be őket, és a sok munka és a szakkör mellett elkezdtek egyre gyakrabban találkozgatni és egymásba szerettek. Egy egyetemre is jártak, csak különböző szakra: Pamela jogásznak, Josh pedig pszichológusnak készült.

Február 14-e: Valentin nap, már 10. éve jártak, sőt 3 éve össze is költöztek. A város legjobb éttermében, az Arany Homár Étteremben ünnepelték meg ezt a jeles napot. Josh még előzetesen megkérte a szakácsot, hogy az eljegyzési gyűrűt a desszertbe rejtse el. Hazafelé tartottak, útközben a gyermekvállalást tervezték meg. Mire a házuk elé értek, mindkettejükre hátulról ütést mértek és minden elsötétült számukra, végül abban kazánházban tértek magukhoz.

- Josh… Josh… mégis hol vagyunk? – kérdezte kétségbeesetten Pamela.
- Nem tudom, szívem... talán valami kazánház lehet ez.
- De mégis miért raboltak el minket? Mi rosszat tettünk?
- Valószínűleg valamiféle mocskos embercsempészek lehettek...
- Vagy esetleg ez is annak a Billy haverodnak egy újabb hülye tréfája.
- Nos, megkönnyebbülnék, ha valóban az lenne.

Az igazságra már nem kellett sokáig, miután magukhoz tértek, körülbelül 15 perc múlva kinyílt a meleg helyiség nyikorgó vasajtaja. Valaki dübörgő léptekkel jött be, lekapta mindkettőjükről a szemkendőt, majdnem megvakította őket a lámpa fénye. Bár talán titkon legszívesebben megvakultak volna, minthogy lássák azt a pacákot, aki bejött hozzájuk: legalább 2 méter magas, talán szélességre is akkora volt. Véres kötényt, szakadt, mocskos ruhát viselt és arca… Mintha a tűzbe nyomták volna, az egyik szeme helyén üvegszem, a hajából csak néhány hosszabb tincs volt. De a vigyora mindennél rémisztőbb volt, szinte a füleiig ért fel, olyan volt akár, mint egy pszichopata mészáros. Alaposan végigmérte Josht és Pamelát, mindkettőjük erében megfagyott a vér. Ezután fölvett egy maszkot, amilyet Hannibal Lecter viselt, ezzel már tudatosult bennük, hogy ez az „ember” biztosan egy pszichopata.

Először Pamelához lépett, bőrkesztyűs kezével végigsimogatta az arcát. Végigfutott rajta a rémület, Josh pedig egyszerűen dühbe gurult.

- Veszed le róla a mocskos kezedet, Te… Te… mocskos, pszichopata vadállat!!
- Josh, hagyd... kérlek, ne hergeld fel…
- Még hogy hagyjam?? Megvesztél?? Ez az örült még itt simán elkezd téged tapizgatni!! És én csak itt üljek egy helyben nyugodtan…

A nagydarab melák hümmögött magában, odalépett egy asztalhoz és felvett róla egy kalapácsot, amivel egyenesen Josh fogai felé célzott. Legalább négy fogának a maradványait köpte a padlóra egy kis véres nyállal együtt. Nem volt mese, nyugton kellett maradniuk és hagyni, hogy nyugodtan azt tegye velük ez a melák, amit csak akar. Bár Pamela egyszerűen nem akart megnyugodni mégsem, és inkább átvette Josh szerepét.

- Te kis rohadék!! Remélem, tudod, hogy a város legjobb ügyvédjét kaptad el… ha kijutok innen élve, teszek róla, hogy még a rothadó hullád is a rácsok mögött legyen!!
- Pamela… mit csinálsz?? Nem azt mondtad, hogy nem kéne felhergelni?? Még a végén Téged is bánthat!!
- Szarok rá, úgyis a rácsok mögött fogja végezni – ezen a melák ismét hümmögött egyet és akkora pofont adott Pamelának, hogy felborult a székével együtt.
- Túl nagy a szátok, be kéne varrnom – szólalt meg dübörgő hangon. – Tudom, hogy kik vagytok Josh Stephenson, pszichológus és Pamela Crowl, jogász.
- Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Josh. – Ha pénzt akarsz, akkor megadjuk, csak mondj egy számot akármennyi nullával a végén, megadjuk.
- Nem kell a pénzetek, a megrendelő már kifizetett.
- Mi... miféle megrendelő?? – akadtak ki mind a ketten.

De a melák csak nevetett magában. Rápillantott Pamela kezére, és meglátta a csillogó eljegyzési gyűrűt rajta. Valamit mintha motyogott volna magában, de nem értették, végül az asztaláról fölvett egy rozsdás fűrészt és levágta az ujját. A levágott kis csonkból csak patakzott ki a vér, torkaszakadtából üvöltött és úgy sírt, akár egy újszülött. Félt, hogy elvérzik, bár nem csodálkozott volna, hogy ez a célja ennek pszichopata hentesnek. Végül amatőr varratokkal bevarrta az ujja helyét, és csak lelocsolta egy üveg vodkával fertőtlenítés gyanánt.

- Ezt az ujjat elrakom emlékbe – kirántott egy furcsa nyakláncot a pólója alól, amin különböző testrészek és szervek voltak. – Ujjam még úgysincsem a kabalámon, pláne nem egy ilyen csillogó gyűrűvel.
- Te mocskos… szemét köcsög… neked véged van, kifoglak nyírni!! – kiabált Pamela.
- Hm, szerintem pont én foglak téged, de még nem most... jól elszórakozok mindkettőtökkel. – kiment a helyiségből és bezárta maga mögött a vasajtót.

Talán csak pár perc, de akár több óra is eltelhetett, mégis örökkévalóságnak tűnt, mire visszatért. Egészen addig a nagy meleg miatt mind a ketten már a kiszáradás és az eszméletvesztés szélén álltak. De mikor visszatért, akkor hozott nekik egy kancsó vizet és egy szelet száraz kenyeret.

- Na, hogy lássátok, mégsem vagyok annyira rossz ember, hoztam nektek ezt a kis apróságot. – Mind a ketten szúrós szemekkel néztek rá. – Látom, ti úgy örültök nekem, ahogyan én is nektek! – nevetett fel ördögi kacajjal, amitől mindkettejüknek felállt a hátán a szőr.
- Mióta vagyunk itt? – kérdezte Josh.
- Nos, ma van február 15-e, és most ütött este 10-et az óra, szóval már 23 órája vagytok itt.
- Te jó ég… - sóhajtott fel Pamela. – Mintha már egy hét telt volna el.
- Ne aggódjatok, addig ez nem fog tartani. Két nap múlva már le kell szállítanom titeket.
- Mi??? Mégis kihez?? – hangzott egyszerre a kérdésük.
- Akkor elmondom... az Aranyhomár étterem számára szállítunk egy különleges ínyencséget: emberhúst. Általában két-háromhetente szállítunk le nekik és busásasan megfizetnek érte, ezért is ilyen drága hely.
- Várjunk, szóval azok a vendégek akaratuk ellenére kannibálok lesznek, és úgy eszik az emberhúst, mintha csak csirke lenne?? Azok a szegény emberek, akik erre jutottak… hogy lehet erre képes?? - akadt aki Josh.
- Mégis mit tettek azok az emberek, akikkel ezt tetszik? Talán valami erőszaktevők, vagy gyilkosok lennének?
- Nem, az étterem mindig a frissen eljegyzett párokat nézi ki magának, mind ártatlan kis bárányok. A rosszak húsa mind keserű.

A hallottaktól egyszerűen már nem tudtak mit gondolni, teljesen le voltak döbbenve. Érezték, hogy számukra ez a vég, az utolsó óráik következhetnek és aztán sült húsként, vagy pástétomként lesznek feltálalva egy gazdag sznob asztalán.

Aznap este már vissza sem tért a nagy melák, hanem csak reggel egy nagy késsel és egy fazékkal a kezében. Ám az arca valahogy nagyon más volt, egy nagy, furcsa, gyűrött maszkot viselt, mintha bőrből lett volna és az egész fejét eltakarta. Odalépett Pamela elé és a kést a nyakához tartotta. Patakokban kezdett el csorogni az arcáról az izzadság és a levegőt is már vadul kapkodta. Elkezdett a szeme előtt peregni az életéről szóló film: egy tengerparti nyaralás a szüleivel, az első 1-es matekdolgozata, a szalagavató bálja, az egyetemi bulik és az eljegyzése… az utolsó szép emléke és itt elszakadt a filmtekercs.

Elérkezett a végső kép, a melák pszichopata vigyora, amit utoljára lát, mielőtt elhagyja e világot. Hirtelen csak nagy zúgás hallatszott a fülében, Josh torokszaggató üvöltését sem hallotta, csak várta a halált. Érezte a hideg fémpengét, ahogy végigsiklik a torkán és elaludt a gyertyaláng… a vér a torkából, akár egy vízesés, úgy zúdult bele a tálba, amit a vágás alá tartott. Az ajtón bejött kettő fehérköpenyes férfi, akik valamiféle okból gázmaszkot viseltek, vállra vették Pamela kihűlőben lévő testét és elvitték. Joshnak elment a hangja, csak meredten bámult az ajtó felé a két fickó után. Már nem érdekelte semmi, az sem, ha most azonnal neki elvágta volna torkát egyből, vagy rettenetes kínok között öli meg szépen lassan. A melák egy ideig csak bambán bámulta Josht, mintha Pamela megölésétől teljesen kifordult volna magából. A kést eldobta a helyiség egyik sarkába és a köténye alól kirántott egy hentesbárdot.

- Nos, kedves Josh Stephenson, a mennyasszonyod megdöglött és te leszel a következő. Óh, milyen csodás alkalom is ez! – mondta ünnepélyesen. – Mit szólnál egy pohár pezsgőhöz? Hm??
- Nyomorult gyilkos… - jöttek ki a szavak elfojtva Josh torkából. – Remélem, hogy a pokol legmélyebb bugyrában fogsz égni az idők végezetéig, te köcsög!!
- Na hát, milyen csúnyán beszélsz, te… ezért te nem érdemled meg a pezsgőt, így csak én ünnepelek magamban – kibontott egy üveggel, beletöltötte egy hatalmas korsóba és ledöntötte az egészet. – Áh, ez most aztán jól esett, felpezsdít, akárcsak a vér látványa!!
- Mire vársz? Ölj meg... csapd le a fejemet azzal nyüves bárddal!! Mire vársz?? Már nincs értelme élnem úgy, hogy elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem e borzalmas világban…
- Szomorú ezt hallanom, ilyen könnyen eldobni az életet… méghozzá egy ilyen szép februári napon, amikor csodák csodájára hét ágra süt a nap? Pedig már a barátomnak tartottalak, olyan jól kijöttünk! Látod ezt rajtam? Ez, kérlek szépen, az előző pasi arca és következő áldozatnál a te arcodat fogom hordani.

Josh teljesen meredten bámult rá, a melák végigsimított az arcán a bárddal, végül egy erős csapással levágta a fejét, ami úgy gurult a földön, mint egy üveggolyó.



Pár napra rá egy gazdag, sznob család foglalt egy nagy asztalt az Aranyhomár Étteremben. Sorra szolgálták fel a sült húsokat, pástétomokat és raguleveseket. A háttérben egy vonósnégyes éppen egy Bach darabot játszott, nem is volt talán, hogy az ifjú örökös megkérje fiatal kedvese kezét egy hatalmas gyémántgyűrűvel. Nagy volt az ünneplés, a pezsgőspoharak csilingelő hangjától csak visszhangzott az étterem, közben az egyik ablakból egy nagydarab melák figyelte őket.

Előző oldal Dave Stark