Fémoroszlán VI. - Összeomlások

Szépirodalom / Novellák (34 katt) Norton
  2019.07.23.

Eric mester bal keze sérült volt, mindazonáltal szilárdan állt a lábán, és halált megvető bátorsággal nézett szembe a francia lovaggal, miközben az a robosztus harci paripájával megpróbálta legázolni őt.

Ericnek még sikerült elkerülni a lovat, ám a lovas már elérte a csatabárdjával, és szétloccsantotta a koponyáját, hiába volt rajta egy fémsisak.

Lucan ordítása idegborzoló volt. Előrevetette magát, egyenest a félelmetes lovag elé, aki nem kérette magát, hanem rögvest célba vette. Lucan az utolsó pillanatban ugrott félre a paripa útjából, és a francia csatabárdja alig néhány centire kerülte el az ő fejét is, ahogy az állat eldübörgött mellette. Ám mielőtt a lovas újra megfordulhatott volna, Lucan utána futott, és a magasba ugorva, a széles pengéjű kardjával a testébe döfött az ellenségének, amitől behorpadt a mellvértje.

A francia ordított, Lucan pedig még a kardjától is megválva, egész egyszerűen lerántotta a férfit a paripájáról, és áthajítva a feje felett a földhöz vágta, hogy a páncéllal védett alaknak szilánkosra törtek a bordái. Lucan folyamatosan üvöltve felkapta a kardját, és a nyakába szúrt a fájdalomtól bénult ellenségének, odaszögezve őt az anyaföldhöz.

Egy másik lovas érkezett meg rá, az angol harcos pedig minden félelem és könyörület nélkül megvágta a paripa nyakát, ami rögvest előrebukott. A gazdája a földre zuhant, és már nem volt ideje felkelni, mert Lucan széthasította a fejét egyetlen vágással. Aztán leguggolt és a masszív pengéjével, egy erőteljes mozdulattal kivágta a jobb első lábat egy másik ló alól, ami szintén elbukott, maga alá temetve a rajta ülő harcost is. Lucan előbb a ló fejét vágta szét, aztán az embert is megvágta vagy hatszor, pedig az valószínűleg már halott lehetett addigra.

Az angol megindult néhány gyalogos alak felé, akik fura módon elmenekültek az útjából. Aztán a földön heverő Eric felé vette az irányt, majd elejtette a kardját, és a halott mellett térdre borulva, hangosan zokogni kezdett. Nem érdekelte már a körülötte dúló csata, nem érdekelte, hogy megölhetik, nem érdekelte már semmi.

- Mester… te nem hagyhatsz itt! Mi lesz velem nélküled? Térj magadhoz, kérlek!

Degore barátja alig egy hónapja esett el a harcban, és azóta Eric jelentette Lucan számára a bajtársiasságot, de most ennek is vége szakadt.

- Miért, uram?

Katonaként jól tudta, hogy a halál bizony gyakori jelenség, de már túl sokan mentek el olyanok, akik közel álltak a szívéhez. Eric volt az egyetlen, aki megmaradt közülük, ráadásul ő volt az, aki valamikor „elvette a bűneit”, és Lucan úgy gondolta, hogy a mester halálával a bűnök ismét visszahullottak rá. Mintha az isten így akarta volna jelezni, hogy elégedetlen vele. Magába roskadva figyelte bajtársának élettelen szemeit, és nem értett az egészből semmit.

Körülötte még dúlt a csata, akár egy lassan enyhülő zápor. A fémek csengése összevegyült a csatakiáltásokkal és a halálhörgésekkel. Az angolok lassan legyűrték a franciákat, és Lucannak szerencséje volt, mert ezúttal is túlélte az öldöklést. A lelkének egy része azonban ottmaradt a harcmezőn.


***

Eltelt néhány év, és a sokat látott harcos megöregedett. Már nem kellett csatákba indulnia, hanem otthon maradhatott a családjával. Ideje nagy részét csak ivászattal töltötte, na meg azzal, hogy a négy lányának a dicső időkről mesélt, minden egyes alkalommal tovább színezve a történeteit. Ám Lucan sehogy se találta a helyét a boldog békeidőben. Hogy hasznosnak érezhesse magát, néhány fiatalabb szolgafiút kezdett vívásra tanítani.

Az egyik leglelkesebb közülük Derek volt, a jobbágylegény. Ő már kiskorában is rendszeresen elkérezkedett a családjától, hogy a munka után Lucantól tanulhasson, bár akkoriban a lovagnak még nem volt annyi ideje rá. Azóta viszont már Derek is kamaszodott, és egyre mesteribben forgatta a fából készült vívóbotot.

Ezt tette akkor is, amikor egy szimpla gyakorlás során finoman ugyan, de kétszer is eltalálta a mesterét.

Lucan dermedten nézett rá.

- Ne fogd vissza magad! - csattant fel aztán mérgesen. - Üss csak ide bátran!
A kamasz fiú egyből megijedt.
- Nem akartam, nagyúr, bocsánatot kérek!
- Engemet ne kímélj, te gyerek! - kiáltotta a lovag, és őrjöngve lendült előre.

Derek azonban rendre hárította a vágásait, sőt vissza is támadt, és egy gyengédebb ütéssel újra csak elérte a testét, pedig a fiú még mindig visszafogta magát.

Lucanban egy világ omlott ekkor össze. Már elvesztette az összes barátját, és csak az éltette, hogy kivételes képességű harcos volt, aki az úr katonája. Legalábbis ezt gondolta magáról. És most ennek is vége lett? Már egy szolga is legyőzi őt? Az nem lehet!

Ismét előre lendült, de a vágása nem érte el a fiút, mert gyorsabb volt nála. Gyorsabb volt nála a rohadék! A korosodó lovag már bánta, hogy többet fogyasztott a borból, mintsem kellett volna, bár ez nem lehetett mentség: a harcmezőn például nem kapott volna még egy esélyt.

„Már harcosnak se vagyok jó?”

Újra támadott, és újra rajta vesztett.

- Hagyjuk ezt abba, nagyúr! - hallotta a rémült hangot. - Én már fáradt vagyok.
Ez persze csak olaj volt a tűzre.
- Még hogy fáradt vagy! - kiáltotta. - Ennyire butának tartasz?!

A nagyterem falán díszítés gyanánt két acélkard volt egymásnak keresztbe téve. Lucan odament, és levette őket, aztán az egyiket Derek elé dobta a földre.

- Rendben van! - harsogta bőszen. - Akkor vívjunk valódi fegyverekkel, ahogy az igazi férfiak szokták! Megnézzük, hogy így is olyan ügyes vagy-e!
- Én ezt nem akarom - nyelt egy nagyot az ifjú.
- Beijedtél, fiú? Mutasd meg, hogy milyen legény vagy! Elég volt a bohóckodásból! Vedd fel azt a kardot!
A jobbágylegény halálra vált a rémülettől.
- Ha nem veszed fel, megöllek! - süvöltött a lovag, és Derek ekkor már pontosan tudta, hogy igazat beszél.

Felvette a kardot, és küzdőtartást vett fel. Fura volt neki, hogy a fémből készült fegyver mennyire nehéz. Izzadt a tenyere.

Lucan megrohanta, és ő kétségbeesve védte a vágásait. Volt egy pillanat, amikor a bősz lovag védtelenül hagyta magát, és ő simán leszúrhatta volna, de rögvest feléledt benne a félsz, és mégse tette meg. Mégiscsak a földesuráról volt szó. Aztán a lovag pengéje a vállába fúródott, hogy rögvest elejtette a fegyverét. Fájdalmában felkiáltott, és még el is vágódott, ahogy menekülni próbálván elcsúszott a márványpadlón. Lucan úgy tornyosult fölé, mint egy életre kelt démon, amikor egy éles sikoltás hasított a fülébe.

- Mit csinálsz, gyermekem?!

A nagyterem ajtajában Lucan édesanyja állt, akit odacsalt a küzdelem zaja. Az öregasszony kétségbeesett arcán egyszerre volt jelen a félelem és a csalódás is.

- Ne tedd ezt, fiam, hát mi lett belőled?
A lovag valósággal megsemmisült a pillantása láttán.
- Én nem… ezt nem akartam.

Ledobta a kardját, és a kezét nyújtotta a földön szenvedő ifjú felé, ám az nem fogadta el a kinyújtott jobbot, hanem felkelt a földről, és a vérző vállát szorítva, sietve távozott.

- Majdnem megölted azt a szegény fiút. Én nem erre tanítottalak!
A lovag lehajtotta a fejét, mert nem mert az anyjának a szemébe nézni.
- Miért fájdítod a szívemet?
- Hagyj békén! - csattant fel Lucan meglepő indulattal. - Hagyj engem békén!

Kikerülte az anyját, és ő is elsietett.

***

Órák múlva tért csak magához a részeg álmából. Lassan derengett fel előtte, hogy mi történt. Majdnem megölte azt a fiút pusztán azért, mert jobb harcos lett nála. Miért tanította évekig, ha nem ezért? Bocsánatot kellene kérnie tőle. Aztán csak legyintett. Egy szolgától bocsánatot kérni? Ráadásul erre a tettére nem volt bocsánat! Mert valóban végezni akart vele. Az, hogy életben maradt, csupán a szerencsén múlott. Ő nem volt férfi, csak egy fiatalember. Szinte még gyerek.

- Aki még egy gyereket is képes megölni, az nem harcos, hanem egy alávaló, hitvány féreg - motyogta maga elé.

Most már biztosra vette, hogy sosem kerül az úr katonái közé a mennyországba. Méltatlanná vált rá. Elvesztette a barátait, és elvesztette az életének az értelmét is. Ha az édesanyja nem érkezik meg az utolsó pillanatban, akkor tényleg gyilkolt volna. Újra csak egy ártatlant. Már nem először. Hogy fog a fiú anyjának a szemébe nézni ezek után? A szolgái voltak, de mégis ő szégyellte magát. És mennyi mocskos bűnt követett már el addig is… Szinte még az élettől is elment a kedve.

- Mi történt velem? Mi lett belőlem?
Már nem volt biztos semmiben, de válaszokat akart.
- Istenem, ha létezel… - fordult az ég felé. - Mondd meg nekem, hogy miért váltam ilyen hitvánnyá! Tudni akarom!

***

Lucan később tényleg megtudta, hogy miért lett az, ami sosem akart lenni. Bár ez a megértés már sokkal később lett az ajándéka. Leélt még pár évet állandó ivászat és önmarcangolás közepette, aztán kevéssel az anyja halála után ő is eltávozott. Érteni csak azután kezdett.

A halála után már nem volt rangja, és nem volt neve sem, mivel a lénye túlmutatott minden szón, ami csak kifejezhette volna a lényegét. De ahhoz, hogy tudjuk, hogy kiről van szó, nevezzük őt Mélybelátónak.


***

Mélybelátó nem volt mindig arisztokrata a földi léte során - egy régebbi életében egy jobbágy családjába született bele, így ő is földművessé vált. Ebből kiemelkedni pedig az akkori törvények szerint esélye sem volt. Persze akkor még nem is akart kiemelkedni sehonnan, mert nem vágyott arra, hogy különleges legyen. Anélkül is boldog volt, mert örülni tudott az életnek a saját maga egyszerűségében.

Oliverként, a jobbágyként, az egyszerű emberek békés és boldog sorsa jutott neki osztályrészül. Amikor pedig megszületett a fiúgyermeke, már valósággal a mennyekben érezte magát. Ez az érzés pedig még tovább fokozódott, ahogy cseperedett a kislegény.

Paul, a gyermeke, egy élénk mozgású, mindenre kíváncsi, cserfes fiúcska volt, aki szinte istenítette őt. Világoskék szemeiben valódi életöröm pezsgett, a haja pedig olyan szőke volt, akár a búzaföldek.

Már igen fiatalon kézbe vette a kétágú favillát, és megpróbálta használni is, ami akkor még nem nagyon ment neki. Az apja megmutatta neki, hogy hogyan kell azt csinálni, mire a gyerek nem győzött ámuldozni a férfi erején. Az olyankor mindig úgy felelt, hogy „te még erősebb leszel”. A kisfiú ezen vitatkozott, mire Oliver újra és újra győzködni kezdte őt.

Paul mindenre kíváncsi volt. Már ekkor látszott rajta, hogy szeretni fogja a földet. A természet volt a mindenük. Szerették kilesni az állatokat, és a munka végeztével gyakran fogócskáztak, vagy elbújtak egymás elől.

Oliver, a nagy mamlasz férfi, újra gyereknek érezhette magát, és nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róla. Folyamatosan tanította a kisfiát, de ő is tanult tőle: megtanulta még jobban szeretni az életet. Szabadok voltak. Igazán szabadok. Oliver még életében nem volt olyan boldog, mit akkor.


***

És boldog volt Richard is, a földesúr legidősebb fia, mert akkoriban ütötték lovaggá. A két öccse még nem volt lovag, de ők is jó úton haladtak. Amikor Richard elérte a célját, a testvérei valóságos dicshimnuszokat zengtek róla. Sorra járták a környező kocsmákat, jókat vedeltek, és mindenütt elújságolták, hogy lovag lett a bátyjukból.

Nemesek voltak, akik a világ felett álltak. A leginkább Richárd érezte így, akivel madarat lehetett volna fogatni. Nem elég, hogy lovag lett, ráadásul ő volt az elsőszülött. Az elfogyasztott alkohol pedig hamar meghozta a hatását.

- Nézzetek csak körül! - szólt oda vidáman a mellette lovagló testvéreinek. - Eljön az idő, amikor itt minden az enyém lesz.
- Azért remélem, hogy nekünk is hagysz valamit - kacagott a két másik bormámorban úszva.
- Ne aggódjatok, nem jártok rosszul. Szeretlek benneteket.
- A tiéd lesz az a kis erdő? - mutatott a távolba a legfiatalabb testvér.
- Az enyém, de ha akarod, neked adom.
A harmadik erre felnevetett.
- És nekem mit adsz majd? Tiéd lesz az erdő, a termőföldek, a kastély, még az a gyerek is, aki ott játszik azzal a bogárral, vagy mivel.
- Ha akarod, őt megkaphatod.
- És mit kezdjek én egy büdös parasztkölyökkel?
A másik kettőből erre kirobbant a röhögés.
- Nem mondom, szép kis alak vagy.
- Ne nyavalyogj már annyit, inkább énekeljünk!

A három fiatal férfi dicshimnuszokat kezdett zengeni a hős családjukról, ami tetszett az út szélén játszó, szőke hajú kisgyereknek is, mert mosolyogva figyelte őket. De amikor odaértek a strófába, hogy az ő családjuk a legbátrabb, akkor a kölyök rátromfolt, hogy az ő apukája még bátrabb. Ezt a rigmust vagy háromszor is elismételte.

- Nézd már a kis szarost, hogy miket mond! - vigyorgott az egyik testvér.
- Csak egy gyerek - felelte rá a másik. - Mondhatom, aranyos.
Richard azonban nem tartotta túlzottan aranyosnak.
- Nehogy már egy koszos paraszt kölyök gúnyolódjon rajtunk! Az ilyesmire nem jó, ha rászoknak. Abból még baj származhat később. Meg kell mutatnunk nekik, hogy hol van a helyük!
Azzal fölényesen a gyerek felé fordult.
- Fogd be a szádat, te kis senki! A lovagoknál nincsen bátrabb.
- Csak az apukám.
A férfiak összenéztek. A fiatalabbak csak vigyorogtak, ám Richard mintha megharagudott volna.
- Ki a te apukád?
- Oliver, a jobbágy.
- Ismerem őt. Ilyeneket tanít neked?
- Nem kell, hogy tanítson. Mindenkik tudja, hogy ő a legbátrabb, a legerősebb.
- Az anyádat, te kis féreg! - kiáltott fel haragosan az ifjú lovag, azzal megugratta a paripáját.

A kis Paul megpróbált kitérni az útjából, de a harci mén jól be volt tanítva, mert egyszerűen agyontiporta.

- Ezt neked, te kis rohadék! - ordított a részeg harcos.
A gyermek, mint egy rongybaba hevert a földön.
- Miért tetted ezt? - döbbentek meg a fiatalabb testvérek.
- Nem szabad hagynunk, hogy ezek a férgek így beszéljenek rólunk! - kiáltotta Richard borízű hangon, majd megugratta a lovát és elvágtatott.

Később, amikor Oliver hazatért a munkájából, döbbenten tapasztalta, hogy a gyermeke halott. A felesége zokogva siratta, miközben magához ölelte az élettelen kis testet.

- Mi… mi a fene történt? - nyögött fel a férfi.
- Meghalt… megölték! - felelte az asszony. - A fazekas inas, Paulka azt mondja, látta, hogy valaki egy lóval tiporta agyon.
- De hát csak egy gyerek volt! - kiáltotta Oliver. - Ki tenne ilyet?
- Azt nem tudja, mert távol volt a fiunktól. Mire oda sietett, a lovasok már elnyargaltak… és ő már nem tudott segíteni Paulon!

A nő zokogásban tört ki, és Oliverre a világ szakadt rá hirtelen. Órákig csak simogatta gyermekének élettelen fejét, és nagyon soká tartott, mire rászánta magát, hogy eltemesse. A házuk mögött ásta meg a sírját, egyenest az életet adó és azt elvevő feketeföldbe.

***

Pár nap múlva Richard lovag két nemes hölgy kíséretében ellátogatott a családi birtokára. A fiatal férfi nagyon büszke volt családjának hatalmas földterületére, és az abból nyert anyagi javakra, mintha csak ő dolgozott volna meg érte. A szolganépek fölsorakoztak előtte, és valósággal hajbókoltak. Ott volt Oliver is, aki viszont teljesen összetörtnek látszott.

„Az én apukám a legbátrabb” - jutott eszébe Richardnak, és gonoszul elvigyorodott.
Egy sunyi gondolat fészkelte magát az agyába.
„Mindjárt meglátjuk, hogy milyen bátor a te apukád!”
Vigyorogva odasétált Oliverhez, és hanyagul megállt előtte.

- Én öltem meg a fiadat! - vágta egyenest a szemébe.
A jobbágy tekintetében a fájdalom és a döbbenet járta groteszk táncát.
- Megöltem a fiadat. Mit szólsz hozzá, paraszt?
A másik nem felelt.
- Gondolom, szeretnél most bosszút állni rajtam - folytatta vidáman a lovag. - Nos, rendben, legyen úgy!
Azzal kihúzta a tőrét az oldalán lógó tokból és Oliver kezébe nyomta.
- Tessék, itt van! Állj bosszút a gyermekedért!

Szavai végeztével lassan elengedte a másiknak a kezét és széttárta a karjait, mintha ő lett volna Jézus Krisztus a kereszten.

- Na, mi van, paraszt?! - kiáltotta határozottan. - Tedd meg, mire vársz?!

Oliver dermedten nézett. Valahogy fel sem bírta fogni, hogy mit kér tőle a másik. Még soha sem ölt embert.

- Gyerünk már, nem érünk rá napestig! - vigyorgott a lovag, miközben élvezkedő oldalpillantást vetett az odébb álló nemes hölgyek felé.

Egy darabig csak széttárt karral állt, aztán kivette a tőrt a jobbágy kezéből.

- Még erre se vagy képes? Kár, pedig már azt hittem, a mindenható seregébe kerülök.
A nemes hölgyek erre kuncogni kezdtek. A lovag fejcsóválva ment oda hozzájuk.
- Milyen ember az ilyen? - kérdezte lekicsinylően. - Még a saját fiáért sem képes kiállni. Belém vághatta volna a kést, ott volt rá a lehetőség. Ő mégse tett semmit.
- Nem is szerette a gyermekét - válaszolt az egyik nő.
- Ő nem harcos, csak egy földműves - védte őt a másik.
- Ez még földművesnek is a legutolsó - legyintett a nemes. - Még annak se lehet nevezni. Ez csak egy gyáva szartúró!

Azzal elfordult, és a továbbiakban már egyáltalán nem törődött a jobbággyal, mintha ott se lett volna.

***

Az eset után Oliver felzaklatva tért haza az asszonyához, és remegő hangon panaszolta el neki, hogy mi történt. A nő megölelte, és vigasztalni próbálta, aztán átszakadt benne valami és zokogva a kisfiát kezdte szólongatni.

Oliver vele együtt sírt, miközben egyre jobban feléledt benne a gyűlölet a földesurak iránt. Mi bajuk van ezeknek? Mit ártott ő nekik? Eddig boldogan élt, és álmába se gondolta volna, hogy ezek ennyire lenézik őt.

Nem volt elég, hogy rendszeresen elvették tőle a munkája gyümölcsét, még a gyermekét is megölték. Ráadásul lenézték és kigúnyolták. Hát bármit megtehetnek vele? Ha már dolgozik rájuk, akkor legalább megbecsülnék! Miért tették ezt? Milyen jogon? Mert övék a föld? A föld valójában mindenkié. Azért termelt nekik, hogy belerúgjanak, mint egy koszos kutyába?

A következő napok pokolian teltek. Ő és az asszonya borzalmas fájdalmakat élt át. Alig szóltak egymáshoz, és csak gépiesen dolgoztak. Aztán Oliver elhatározásra jutott.

- Szóval azt kéred, hogy öljelek meg? - kérdezte csak úgy a nagyvilágtól, mintha megtébolyodott volna. - Késem az nekem is van.
Elindult a rozoga házikója felé, ám az asszonya a karjába csimpaszkodott.
- Ne menj, drágám, nem akarlak téged is elveszteni!

Olyan erővel szorította a karját, hogy szinte megkékült neki. Oliver akkor még hagyta magát lebeszélni, ám néhány nap múlva már annyi elkeseredés gyűlt össze a szívében, hogy a felesége minden rimánkodása ellenére útra kelt, hogy véghezvigye a bosszúját.

Hosszas gyaloglás után érkezett meg a nemesek várának a közelébe, és meg is pillantotta Richárdot és a két testvérét, amint gyakorlatoztak éppen. Mindhárman lovon ültek, és egy fabábút rohamoztak meg. Pillanatok alatt miszlikbe vágták a kardjaikkal.

Oliver egy fatörzs mögül figyelte őket egy szál késsel a kezében, és rájött, hogy ezeket bizony nem tudja megölni. Ha kiállna eléjük, ő is ugyanúgy járna, mint az a fabábú. Úgy döntött, hogy alkalmasabb pillanatot kell választania. Most még nem jött el a bosszú ideje.

Amikor hazatért az asszonyához, azt néma csendben találta. Teljesen apatikus volt. A férfi egyszerűen nem tudott mit mondani neki. De nem is kellett, mert a nő szólalt meg először.

- Örülök, hogy visszajöttél.
A szeme azonban teljesen élettelen volt.
- Még nem jött el az idő - nyelt egy nagyot Oliver. - De ami késik, az nem múlik.

Az asszony nem felelt, hanem lefeküdt az ágyára, és az oldalára fordulva úgy tett, mintha aludni akarna. A férfi visszafojtotta a könnyeit és ő is lefeküdt. Csak nehezen tudott elszunnyadni. Reggel azonban meglepődve tapasztalta, hogy a felesége eltűnt.

„Csak nincs valami baj?”

Úgy pattant fel az ágyból, mintha rugók lökték volna. Kisietett az ajtón, aztán észrevette az asszonyát, aki egy faágon himbálózott. A nyakán pedig egy hurok volt.

- Úristen, ezt nem teheted!

Odaszaladt a nőhöz, de mire leszedte az ágról, már régen halott volt. A nyelve kilógott, az arca elkékült. Oliver ordított a fájdalomtól. Egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. Felpattant a földről és visszatámolygott a házacskájába.

- Nem értem… ezt egyszerűen nem értem - motyogta maga elé. - Miért tetted velem?

Leroskadt a székébe és csak bámult a semmibe. Egyszerűen nem mert visszamenni a halotthoz. Azt próbálta elhitetni magával, hogy ez csak egy rémálom, amiből fel fog majd ébredni. Hosszú időbe tellett, mire rájött, hogy ez nem így van.

***

Az asszonyát a gyermeke mellé temette a feketeföldbe. Sokat gondolkodott azon, hogy a szeretett nő miért végzett magával, és arra a következtetésre jutott, hogy nem csak a gyermekük halála miatt tette, hanem azért is, mert ő mégsem ölte meg azt az aljas lovagot.

Bár vissza akarta tartani, a nő a lelke legmélyén mégis reménykedett benne, hogy a férje bosszút áll, de ő gyáva volt még ehhez is. És most már túlságosan késő. Az asszonyát és az imádott kisfiát már nem adja vissza semmi.

Oliver teljesen összetört. Bűnösnek érezte magát, és az értelmét vesztette minden, amiben addig hitt. Értelmetlenné vált a munka becsülete, az ember tisztelete és a jóindulat. Értelmetlen lett az egész élet. Neki a gyermeke volt a szeretet, a boldogság, a napfény és a szabadság. És minden szertefoszlott egy pillanat alatt. Oktalanná vált az egész világ.

És megrendült a tulajdon bátorságába, férfiasságába vetett hite is. Egy utolsó senkiházinak tartotta magát, ez az érzés pedig egyre csak fokozódott benne a későbbiek folyamán. Ráadásul úgy érezte, hogy ha megbocsájtana magának, azzal a kisfia emlékét köpné le, ezért egyre jobban meggyűlölte önmagát. És egyre jobban meggyűlölte az embereket is. Minden összeomlott körülötte.

Attól kezdve a napjai folyamatos önmarcangolás között teltek, és egyre csak rosszabb lett. Bár némi elégtétellel tölthette volna el az a tény, hogy Richard lovag egy éven belül szintén az életét vesztette egy csatában - nem sokkal élte túl a fia ellen elkövetett aljasságát.

A temetése természetesen valóságos pompa közepette zajlott, és sajnos a szolganépeknek is jelen kellett lenniük rajta. Olivernek iszonyú volt végighallgatni a pap folyamatos ömlengését Richard lovag bátorságáról és hősiességéről. Na meg arról, hogy ő most a mennyeknek országában osztozik az istennek a dicsőségében.

Oliver sajnálta, hogy meghalt az ellensége. Sajnálta, mert így még az a nyúlfarknyi esélye is megszűnt, hogy ő végezzen vele.

A temetés után Richard apja, a gyászoló Thomas nagyúr odament hozzá.

- Örülsz neki, hogy meghalt a fiam? - vonta kérdőre ingerülten. - Ugye, te örülsz neki?!
- Én nem.
- Ne hazudj nekem, te senkiházi! Láttam a tekintetedet a temetés alatt!
- Nem örültem neki - nyelt egy nagyot Oliver, és igazat beszélt.
- Hazug féreg! - kiáltott ekkor a nagyúr, és pofon vágta, hogy még a füle is csengeni kezdett.
- Gyere, apa, hagyjuk itt ezt a mocskot! - szólt neki az egyik még életben lévő fiú, és gyengéden hátrahúzta az öreget.
Mindenki Olivert bámulta, a legtöbben megvetéssel.
- Máglyára való az ilyen - súgta valaki. - Biztosan boszorkány.
- Megátkozta a lovagot.

Oliver visszanyelte az elkeseredését, és mintha megrekedt volna benne a hang. Aztán csak a földet bámulta.

Az élete ezután még az eddigieknél is kegyetlenebbé vált. Thomas nagyúr rendszeresen látogatni kezdte a földbirtokán, és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy valami epés megjegyzést tegyen rá, lehetőleg más szolgák előtt. Beosztott mellé egy munkafelügyelőt is, hogy folyamatosan szem előtt legyen; hogy ne legyen egy nyugodt perce sem.

Aztán az emberek is bántani kezdték. Ráragadt a „gyáva szartúró” név, és egy idő után szinte mindenki így hívta. Sorra megjelentek a szájhősök, akik nagy hangon fogadkoztak, hogy ők bizony belevágták volna a kést a nemesbe. Persze ezt csak akkor merték kimondani, amikor felöntöttek a garatra, és Thomas nagyúr, vagy valamelyik csatlósa jó távol járt tőlük.

Mások állandóan arról beszélek, hogy ő nem is szerette igazán a gyermekét. Ezzel okozták neki a legnagyobb fájdalmat. Mintha újra és újra belemártották volna a tüzes vasat a behegedni próbáló sebeibe.

Oliver egy idő után már egyáltalán nem volt képes megvédeni magát, mert amikor bántották, úgy érezte, hogy megérdemli, és mindannyiszor ledermedt a bűntudattól. A körülötte lévők pedig észrevették a gyengeségét.

Amikor egy alamuszibb szolga imponálni szeretett volna a földesúrnak, akkor őt alázta meg, és ettől máris belopta magát gazdája szívébe. Egy idő után pedig Oliver lett mindenki céltáblája.

Ha valaki egy nyomorékot megver, azt valószínűleg galádnak fogják tartani a többiek, ám ha egy lelkileg összetört embert bánt meg szavakkal, az olykor sokaknak még tetszeni is fog. Pedig az se különb cselekedet, mint egy rokkantat megütni, mert az is ugyanúgy fáj. Sőt, van, hogy még jobban is.

Ám az áldozatokat hibáztatni mindig könnyebb, mint a gonosztevőkkel szembeszállni. Ahhoz nem kell bátorság, és gyakran még megbecsüléssel is jár, mert a tetteivel az illető tudatja, hogy ő mennyivel különb, mint az a másik.

Ez pedig imponálni fog a felszínes, egyszerű elméknek, akik szintén kitűnő embereknek fogják magukat érezni. Pedig emberileg talán jóval lentebb vannak, mint maguk az áldozataik. Így épül fel egy látszat valóság.

Oliver, a jobbágy persze ezt nem tudta, csak szenvedett. Pokoli éveket küszködött végig és egyre gyakrabban gondolt arra, hogy ő is felköti magát. Ezt minden bizonnyal meg is tette volna, ám történt vele egy érdekes dolog.

Egy alkalommal éppen leinni készült magát a kocsmában, ahol a kevés szabadidejét és a még kevesebb pénzét igyekezett elkölteni.

Oldalra pillantva egy testes, napbarnított bőrű férfit vett észre, aki mellé ült. Fogós Rowan volt, a kínzómester.

Oliver ösztönös ellenszenvvel nézett rá, majd elfordította a fejét. Amikor megitta a sört, menni készült, ám Rowan rászólt.

- Ne menj még, barátom, meghívlak egy italra!
A jobbágy elámult. Már nagyon rég nem hívta senki sem a barátjának.
- Sajnálom, de nem tudlak visszahívni. Elfogyott a pénzem.
- Ugyan már, barátom, én hívtalak meg! Nem kell, hogy visszaadd!
Az erőteljes férfi megfogta a karját.
- Rendben, akkor iszok még egyet - vont vállat Oliver és visszaült az asztalhoz.
- Nem értem, hogy miért ültél mellém - szólalt meg aztán. - Talán nem tudod, hogy ki vagyok?
- Már hogyne tudnám. Oliver vagy, a jobbágy. Téged jó sokan ismernek.
- És jó sokan utálnak. Ezt is tudnod kell.
- Én nem utállak, barátom.
- Miért nevezel a barátodnak? Mindenki tudja, hogy én csak egy gyáva szartúró vagyok. Ez a név már ismerősebb?
Fel akart állni az asztaltól, de Rowan újra visszatartotta.
- Gyávának tartod magad? - kérdezte mélázón, és elmosolyodott. - Hidd el nekem, hogy nem te vagy a gyáva! Richard nagyúr sokkal gyávább volt nálad.
Olivernek elkerekedett a szeme a csodálkozástól.
- Ő lenne a gyáva? A kezembe adta a kést, hogy döfjem le.
- Hallottam az esetről - legyintett a kínzómester. - Te még keveset tudsz az életről, barátom. A látszat gyakran becsap. Azért hívják látszatnak.
- De megölhettem volna.
- Jól tudta, hogy úgysem teszed meg. A fiad halála egy olyan tragédia volt, ami elvette minden erődet. Én tudom. A gyász olykor mindent elsöpör. Az embernek semmire se marad ereje, mert fel se bírja fogni, hogy mi történt. Hosszú évek kellenek, amíg kihever valaki egy ilyesmit. Bár sokan mást mondanak, én tudom, hogy te nagyon szeretted a gyermekedet.
Olivernek sírásra görbült a szája.
- Sokkal jobban, mint bárki is hinné!
Rowan bólintott.
- A gyászában provokálni valakit, az olyan, mintha előbb eltörnék az illetőnek mind a két karját, aztán pedig kihívnák őt egy ökölharcra. Jól tudta a földesúr, hogy esélyed sincs. Ő viszont remekül eljátszhatta a bátor hőst a nemes hölgyek előtt. Egy kiszolgáltatott ember fájdalmával élt vissza, ez pedig a legnagyobb gyávaság, hidd el nekem, barátom. Én tudom, mert évek óta ezt csinálom. Lekötözött embereket kínzok meg.
Oliver nem győzött ámuldozni.
- Te is… gyávának tartod magad?

A következő pillanatban már megbánta az elhamarkodott szavait, de Rowan nem sértődött meg rajtuk.

- Ha úgy vesszük, gyáva dolgot teszek - mosolyodott el. - De mit lehet tenni, ez a munkám. Mégis, mi az a gyáva? A kínzókamrában mindenki azzá válik, hidd el nekem, barátom. A szavak mit sem jelentenek.
- Én mégis szörnyen érzem magamat miattuk.
- Ugyan már! Ha megölted volna a földesuradat, akkor teljesen biztos, hogy kínhalál lett volna a büntetésed. Jó hosszadalmas. Még az is lehet, hogy én kaptam volna a feladatot. Jól tetted, hogy nem végeztél vele. Teljesen esélytelen voltál, ne vádold magad!

Oliver csodálkozott. Egész életében egy bíztató szóra várt, de nem kapta meg senkitől. Sőt mindenki csak megvetette, és úgy érezte, hogy azért, mert ő a bűnös. Azt viszont álmába se hitte volna, hogy egyszer egy kínzómester fogja vigasztalni. Az ilyen emberek legtöbbje szadista volt. Elmebeteg, aki a „munkájában” élte ki magát. De Fogós Rowan másmilyen volt.

Állítólag a végletekig higgadt bírt maradni, miközben embereket tört meg sorban egymás után. Hiába szidalmazták, vagy könyörögtek neki, sosem vesztette el a fejét. Egy idő után még a legkeményebbek is remegő kocsonyává változtak a kezei között. Azért volt ő a legjobb.

Olyan dolgokat művelt, amit sokan még csak végig se bírtak nézni, de valószínűleg sokkal többet tudott meg az emberi jellemről, mint egy átlagos halandó. Olyat, ami mások előtt akár egy életen keresztül is titokban maradt - ettől pedig feltehetőbben bölcsebbé vált, mint a nagytöbbség. Bár jámbor ember volt, Oliver egy kicsit mégis irigyelni kezdte ezért.

- Nem akarsz lejönni a kínzókamrába? - kérdezte Rowan, mintha meghallotta volna a gondolatát. - Ne aggódj, csak megnéznéd, hogy mit csinálok. Hamarosan éppen egy büszke lovagot kell megdolgoznom.
- Egy lovagot? - döbbent meg Oliver. - Hogy lehet az?
- Felségárulás miatt ítélték el.
- És te… meg fogod kínozni?
- Az a feladatom. Az ordításainak jó sokáig kell tartania.
A jobbágy a fejét csóválta.
- Miért akarod, hogy odamenjek?
- Meg akarom mutatni neked, hogy mi rejlik a bátorság mögött.
- Nem tudom, hogy akarom-e látni.
- Rendben van, akkor gondolkodj rajta! Holnap úgyis vásárnap lesz. Én itt foglak várni már reggel. Aztán, ha akarod, velem jöhetsz. A kisfiam is ott lesz.
- A kisfiad?
- Nem lehet elég hamar megtanítani erre a szakmára - vigyorgott a testes férfi, miközben felállt az asztal mögül. - Na, isten áldjon! Remélem, hogy hamarosan újra találkozunk!


***

Másnap Oliver izgatottan ment vissza a kocsmába, és nem csalódott, mert a kínzómester ott volt a gyerekével együtt. Miután üdvözölték egymást, és a két férfi ivott egy kicsit, a kisfiú társaságában lementek a félhomályos kínzókamrába.

Amikor a zsoldosok nem akarták beengedni a jobbágyot, Rowan csak rájuk mordult, hogy „ő velem van” és a katonák rögvest félrerebbentek az útjukból.

Odalenn egy leszíjazott alakot találtak, és Fogós Rowan hozzálátott a munkájához. Felkavaró volt végignézni, ahogy a fogójával lecsipkedte az illető lábujjait, és tüzes vassal zárta el a sebet. És ez még csak a kezdet volt.

A kínzómester gyermeke elfordította a fejét, de a nagydarab férfi megfogta a tarkóját a hatalmas kezével, és kényszerítette rá, hogy a fiú nézze a férfi szenvedését.

A megkötözött lovag gyávának nevezte Rowant, akinek az arcán egyetlen érzelem se látszott. Ekkor a saját fia is megkérdezte tőle, hogy ez nem gyávaság-e.

A kínzómester leguggolt a gyermekéhez.

- Jól jegyezd meg, amit mondok: ez nem gyávaság, hanem egy szakma.

A kisírt szemű gyerek ekkor felszaladt a lépcsőn.

- Ennyi most elég volt neki - mosolygott Rowan. - Tovább bírta nézni, mint én az ő korában.
Aztán Oliver felé fordult.
- Te nem akarsz elmenni?
A jobbágy nem felelt, csak megcsóválta a fejét, és összeszorította a száját.

Ottmaradt, méghozzá végig. Amikor megsajnálta a lovagot, mindig arra gondolt, hogy az akár Richárd is lehetne, és tüstént elmúlt az együttérzése. Így bírta ki, hogy ne rohanjon el.

Rowan valóban értette a dolgát. Nem kínozta folyamatosan az áldozatát, hanem néha kivárt, hogy annak legyen ideje fölfogni azt, hogy mi történik vele. És gondosan ügyelt rá, hogy a szikár férfi ne pusztuljon el még idő előtt.

Aztán, mikor a lovag már azt hitte, hogy nem lehet rosszabb, a kínzómester újfent elővette az eszközeit. Olykor pedig még el is mondta az áldozatának, hogy mit fog vele művelni, de ami még ennél is rosszabb, mindig beváltotta az ígéretét.

És a kínzás közepe táján fura dolog történt: a lovagról mintha lefoszlott volna egy szerep, mintha levedlett volna egy ruhát. Eldobott egy olyan identitást, amit évtizedeken át neveltek belé. Nem volt már bátor hős, nem volt már fölényes nemes úr. Csak a könyörgés maradt és a sírás. De Fogós Rowant ez sem hatotta meg, mert tovább végezte a dolgát. És a kínzás vége felé a büszke harcos még a saját ürülékét is képes lett volna felnyalni a kőről, csak hogy békén hagyják végre. Mire kezdett besötétedni, már nem volt többé dicső lovag; mintha nem is létezett volna.

- Na, ennyit a bátorságról! - közölte a kínzómester, miközben megmosta a véres kezeit egy vödörben. - Érted már, hogy miről beszéltem neked? - nézett aztán a jobbágyra. - Ők se különbek nálad.

Oliver nem felelt rá semmit, csak a hányingerét próbálta visszatartani.

Émelyegve búcsúzott el Rowantól, és hazafelé vette az irányt. Útközben kétszer is megállt hányni. Örült neki, hogy odalenn ez nem történt meg, de túl sok volt neki ez egyszerre. Nem értette, hogy lehet valaki ennyire könyörtelen. Ehhez aztán gyomor kellett!

Bár eleinte nagyon rossz érzése volt, de később már egyáltalán nem bánta, hogy végignézte az eseményeket. Mintha az ismeretlen lovag fájdalma egy rövid időre ugyan, de enyhítette volna a saját fájdalmait. Már nem érezte magát sokkal alábbvalónak, mint másokat. Az biztos, hogy Rowan rendesen megtörte azt a szerencsétlent.

Olier nem tudta, hogy mit hoz a számára a jövő, de egy dologban biztos volt: ő nem akart olyanná válni, mint a kínzómester.

Ha kapna egy új életet, ő inkább harcos lenne. De nem olyan, mint Richard, aki egy aljas gyerekgyilkos volt. Ő inkább egy olyan harcos lenne, aki igazságot tesz, és megvédi a gyengéket. Megakadályozza, hogy másokkal is olyan galádság történjen, mint ami vele is megtörtént. Az ilyesmire nagy szükség van.

Ő inkább egy igaz bajnok lenne, aki rendet tesz a világban. Akkor talán visszanyerné az önbecsülését.

***

Az ember jól vigyázzon arra, hogy mit akar magára venni, mert a végén még valóra válhat a dolog. Mélybelátónak azonban hiába volt meg az esélye, valahogy sohasem sikerült a becsület bajnokává válnia.

Akárhogyan erőlködött, a dolgok mindig kicsúsztak a kezei közül, és kegyetlen fordulatot vettek. A becsület bajnoka helyett olykor ő is ugyanolyan hitvánnyá vált, mint azok, akiket oly nagyon gyűlölt.

Mélybelátó több életet leélt, és éppúgy megmaradt a lelkében a bátor oroszlán, mint a gyáva szolga. Az egyik program nem írta felül a másikat, hanem párhuzamosan léteztek egymás mellett. Megmaradt mind a kettő, és hogy mikor melyik kerekedett felül benne, az csak a körülményektől függött. Egymást erősítették, mint valami mágnesnek a pólusai, jó sok fájdalmat teremtve a lélekben.

A bűntudatból származott a gyűlölet, amit aztán bosszú követett, ami később újabb bűntudatot generált. És mindeközben mindent beborított a félelem. Az biztos, hogy Mélybelátó az egyik lelki programjától sem lett boldog, vagy nyugodt.

Egész életek fájdalmait pedig nem lehet megszűntetni némi felszínes „optimizmussal” vagy „pozitív gondolkodással”. Ha az ember nem fogadja el azt a rosszat, ami a szívében rejlik, akkor sosem fog tőle megszabadulni.

Az élet paradox dolog.

Jobbágyként Mélybelátó tiszta volt és egyszerű. Mégis azért érezte bűnösnek magát, mert nem gyilkolt meg valakit. Hiába volt benne a tízparancsolatban, hogy ne ölj, őt ez egy cseppet sem érdekelte. Az emberi gonoszság kihozta belőle a legrosszabbat. Később aztán megtanult ölni. Pótolta, amit elmulasztott.

Lucan lovagként már annyit gyilkolt, hogy szinte belefáradt. Az útját véres hullák szegélyezték, de még ha ő nem is tudta, valójában sohasem azokat aprította fel, akik az acélja elé kerültek, hanem egy Richard nevű földesurat hasított miszlikre újra és újra.

Az oroszlántól mindenki rettegett. Erejében benne volt a gyász, a gyűlölet és a bosszú. Egy közmegvetéstől szenvedő jobbágyként leélt élet megannyi fájdalma. Lucan a fénykorában a legnagyobb harcosok egyike volt. A kardja előtt nem állt meg ember; és néhány bajtársa szerint nem állt volna meg talán még az ördög sem.

Aztán ez is félresiklott. Mert az oroszlán ereje a fájdalomból és a félelemből származott. Kívül acélkemény volt, de legbelül ő is egy esendő ember, aki csak a bosszú miatt tombolt. Sőt már eleve azért született bele egy harcosnak a családjába.

És megannyi kegyetlen tett elkövetése után, furcsa módon legelőször újra csak azért éledt föl benne az önvád, mert nem ölt meg valakit.

Az a valaki pedig mind a kétszer ugyanaz a lélek volt. Ám ugyanaz a tett teljesen más hatást váltott ki Mélybelátó ellenségéből.

Az, hogy életben hagyták, az első esetben egy beteges örömérzetet keltett egy Richard nevű földesúr szívében, mert eljátszhatta a bátor hőst, ám később, amikor nőként újjászületve egy fegyverkovács asszonya lett, már azzal kellett szembesülnie, hogy ő még csak arra se méltó, hogy végezzenek vele. Pedig mind a kétszer ő kérte magára a halált.

Ám a második esetben már nem a fölény és a hatalom érzete áradt szét benne, hanem a totális megsemmisülés, amitől egyszerűen megtébolyodott. A képlet egyenesbe hozta magát, mert visszakapta ugyanazt, amit ő okozott: nem volt elég a szeretteinek az elvesztése, még jól meg is alázták. És ha valakinek porrá zúzzák az önbecsülését, az rosszabb, mintha végeznének vele.

Mert a halál csak egy állomás, a fájdalom viszont túléli az évszázadokat. Aki pedig önmagát gyűlöli, az már szeretni se mer.

Az élet valóban paradox dolog.

Mert a bosszú után Mélybelátó szívében sem éledt fel az elégedettség, hanem őt is csak a bűntudat kerítette a hatalmába.

A két lélek azóta már többször találkozott az évszázadok alatt, és ösztönösen ott ártottak egymásnak, ahol csak tudtak.

Ám oly sokáig tartó gyötrelem után Mélybelátó rájött végre arra, hogy ebből a csapdából ki kellene már lépnie. Mert a képlet minden esetben kiegyenlíti ugyan magát, de mégis hiányérzetet okoz, mivel a visszavágás igényét kelti, amit aztán újra csak egy tett követ majd.

És amíg újabbnál újabb fájdalomképleteket írunk föl a táblára, addig az adóság sosem lesz kiegyenlítve.

Ezért egy végső képletet kellene már felírni. Egy olyan képletet, aminek nincs megoldása, mert az okos elme azt nem képes megérteni: muszáj megbocsájtani a megbocsáthatatlant.

Mert nem a bosszúhoz, hanem a békéhez és a szeretethez kell a legnagyobb erő.

Vége

Előző oldal Norton