A vámpír és a halhatatlan

Fantasy / Novellák (677 katt) Norton
  2019.10.02.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/10 számában.

Az ifjú Morgensen nehezen tért magához bódító álmának ragacsos mélységeiből. Az egyik pillanatban még egy meseszép réten volt, és egy szőke hajú tündér lehelt csókot az ajkára, de aztán felébredt, és egy ismeretlen szobácskában találta magát.

Az ágy, amin feküdt, szerfelett kényelmes volt a számára, és a környezete is szokatlan eleganciát árasztott magából. Faragott szekrényeket látott, vaskos, bőrfedeles könyvekkel a polcaikon. A falak rózsaszínűre voltak festve, és egy jókora, antiknak látszó asztal volt a szoba közepén, amin egy hatalmas, míves agyagcserép pihent, amelyben vörös színű virágok illatoztak. A padlót már a legelső pillantásra is méregdrágának tűnő, sűrű szövésű szőnyeg takarta, és egy elegáns fotel foglalt helyet a baloldalon. A szobát napfény árasztotta el, ami egy meglepően magasan lévő, kívülről vasráccsal védett, kétszárnyú ablakból érkezett.

- Na, ez érdekes… - nyögte az ifjú félálomtól kótyagosan. - Hol a csudában vagyok?

Felült az ágyon és megdörzsölte az arcát. A nyaka eszeveszetten fájt. Ahogy megtapogatta, egy helyen kifejezetten érzékeny volt. A szőke hajú, zöld szemű, húsz év körüli férfi csak nehezen tudta felidézni, hogy mi történt vele. Az utolsó emléke az volt, hogy egy sziklaperemen mászik fölfelé, és a hátába egy nyílvessző fúródik. Aztán a zuhanás…

- Az embervadászok. Gorson báró fogdmegjei - motyogta kótyagosan. - Talán meghaltam? Már megint?

Ilyesmi már nem először történt meg vele. Tizenhat éves korában hasba szúrta egy tolvaj; akkor olyan félóra elteltével térhetett magához. Körülötte csurom véres volt minden, ám a sebe egyszerűen eltűnt. Csak úgy magától összeforrott! Alig tudta elhinni, hogy mi történt.

Akkor jött rá, hogy valami nincs rendben vele. Ő nem volt olyan, mint egy átlagos ember. Most pedig újra túlélte a „halálát”.

Feltápászkodott az ágyából, és a szemközti faragott ajtó felé vette az irányt. Ahogy nagy nyögéssel kinyitotta, döbbenten vette észre, hogy mögötte egy kisebb előszobarész volt kialakítva, ami egy bivalyerős ráccsal volt lefedve csakúgy, mint a benti ablak.

- Ez… valami börtön lehet? De hát miért?

Az ifjú lázasan gondolkodott. Talán, amikor lenyilazták, és alázuhant a szikláról, valaki felfedezhette, hogy nem halt meg, és idehozták. Valószínűleg a báró emberei lehettek.

- Nem jársz messze az igazságtól - szólalt meg egy dallamos hang.

Morgensen összerezzent, majd a hang irányába pillantva egy sápadt bőrű, hosszúkás arcú férfit pillantott meg a vasrács mögötti árnyékból kibontakozni. Az ismeretlen alak szemei mintha felizzottak volna, ahogy őt nézte, akár egy ragadozónak, amikor meglátja a zsákmányát.

- Maga Gorson báró?
- Vág az eszed, fiú!
A hosszú, hollófekete hajú férfi szemében valódi mohóság ragyogott, amit a fiatal fogoly nem tudott mire vélni.
- Nézze, én sajnálom, hogy anélkül akartunk áthaladni a területén, hogy nem fizettük ki a vámot, de igazságtalannak tartjuk, hogy maga csak úgy…
- Elég! - vágott közbe a báró türelmetlenül. - Az én birodalmamon nem lehet ingyen átkelni semmiféle kereskedőnek. De még magának a királynak sem engedném!

A másik elhúzta a száját az öntelt kijelentés hallatán.

- Látom, nem hiszel nekem - mosolygott a báró, egy pillanatra kivillantva tűhegyes szemfogait. - Pedig jobb, hogyha tudod…
- Nézze, nekem fogalmam sincs, hogy miért zárt be ide, de jobban tenné, ha elengedne!
- Valóban?
- Én megértem, hogy hibát követtünk el, de biztosan meg tudunk alkudni.
- Alkudni? - ízlelgette a szót Gorson, mintha most hallaná életében először.
Tény, hogy ő nem volt kifejezetten alkudozós fajta. Jobb szerette elvenni azt, ami kellett neki.
- Higgye el, hogy megalkudhatunk! - ismételte az ifjú határozottan, szinte még önmagát is győzködve. - Én kereskedő vagyok, amióta az eszemet tudom. Biztosan megtaláljuk a módját, hogy megoldjuk ezt a helyzetet.
A báró csak mosolygott, ezért Morgensen ráerősített.
- Az emberei szétkergették a karavánt, amin utaztam, és legyilkolták, akit csak tudtak. Egy kicsit sajnálom őket, bár nem volt köztük hozzátartozóm, csak néhány felszínes barátom és üzlettársam. Tudja, a szüleim már rég meghaltak.
- Mit akarsz ajánlani?
- Amit jelenleg ajánlani tudok, az a munkaerőm. Elvégezhetek önnek rengeteg munkát, amíg a tartozásomat kiegyenlítem.
- Van elég szolgám.
- Gondolja meg! Én nagyon erős vagyok, és jól bírom a fizikai megterhelést. Bár, ami azt illeti, az értékeimet már elvették az emberei, ami egy kisebb vagyon volt. Már csak ezért is belátással lehetne…
- Nem akarlak dolgoztatni.
Az ifjú erre elkomolyodott.
- Akkor miért zárt be ide?
- Egyszerű - közölte a vékony férfi, miközben közelebb lépett hozzá. - A véredre van szükségem.
- Most már végképp nem értek semmit - nyögte a fogoly. - Talán meg akar ölni? Ha igen, akkor tegye meg! Tegye csak meg, mire vár?! - csattant fel végül.
- Látom, nem félsz a haláltól. Ez derék dolog. Bár a bátorságod illúzióját némileg csorbítja az a tény, hogy téged nem lehet megölni.
Morgensen döbbenten nézett.
- Ezt meg honnan tudja?
- Az embereim lenyilaztak, de mégsem haltál meg. Pedig zuhantál vagy negyvenlábnyit.
- Szerencsém volt.
- Na persze, ismerem a fajtádat.
- A fajtámat?
- Volt már dolgom hozzád hasonlóval. Tudom, hogy veled csak egyetlen módon lehet végezni.
- Hogyan?
- Nem árulom el.
- Most már végképp nem értek semmit.
- Pedig nagyon egyszerű. Én egy vámpír vagyok.
- Az meg micsoda?
- Halhatatlan, akárcsak te. Ám az én halhatatlanságomnak óriási ára van: emberek vérét kell kiszívnom.
- Mi a fenéről beszél maga?
- Tudom, hogy neked ez furcsa, fiatal barátom… sőt, akár visszataszító is lehet a számodra. De hidd el, hogy nem jókedvemben csinálom!
- Maga megőrült!
- Bárcsak úgy lenne… ám ez maga a rideg valóság. Ahhoz, hogy élhessek, minden nap friss vérre van szükségem, és ahogy telik az idő, egyre többre. Tudod, én már több mint négyszáz éve élek.
- Ezt nem hiszem el!
- Négyszáz év alatt rengeteg embert megöltem. Most már ott tartok, hogy egyetlen ember vére édeskevés nekem, ha rám tör a szomjúság. A szolgáimat nem tizedelhetem, az átutazó pedig egyre kevesebb errefelé. Az, hogy idevetődtél, isteni szerencse volt.
- Miről beszél, maga őrült?
- Téged nem lehet megölni, ami igen örvendetes, mert így akárhányszor kiszívhatom a véredet. Olyan leszel a számomra, mint egy éléskamra.
- Értem már! - mosolyodott el az ifjú. - Maga csak tréfálkozik velem. Elismerésem! Rám akart ijeszteni, és sikerült. Ez remek lecke volt. Igazán remek lecke. Most már engedjen el, kérem!
- Sajnálom - mondta halkan a báró, és a fiatal halhatatlan megérezte, hogy ez az egész nem csupán egy tréfa, hanem sokkal inkább egy szörnyűséges rémálom.

***

Hét év telt el folyamatos rémálom közepette, bár Morgensen ezt nem tudhatta, az idő ugyanis valósággal összefolyt a számára. Azt persze hamar megtanulta, hogy a báró a leginkább éjszaka aktív, mert nappal csak nagyritkán látogatta meg - ehelyett mindig álmában lepte meg, és ő semmit se tehetett a testére nehezedő bénultság ellen.

Az egykori kereskedő a vérszívástól és a rabságtól eltekintve akár még jónak is tekinthette volna az életét, mert gyakran jöttek hozzá szolganők, akik lefürdették, elvitték az éjjeliedényét és kitakarítottak utána. Sőt, olykor még ágyba is bújtak vele.

A báró mindent megtett azért, hogy kellemesen érezze magát, mert szerinte ez a vérének az ízére és a tápértékére is jótékony hatással volt.

Morgensen számtalanszor meghalt és feltámadt már, és számtalanszor kísérelt meg szökést is, de ez idáig eredménytelenül. Egy alkalommal még egy szolganőt is túszul ejtett, ám Gorson szívfájdalom nélkül végzett az asszonnyal, mintha csak egy legyet csapott volna agyon.

Aztán valami fura módon átvette a hatalmat az ifjú elméje felett, és az az akarata ellenére engedelmeskedett a parancsainak. Morgensen teljesen le volt döbbenve, mert olyan érzete volt, mintha a báró egyenest a fejében beszélt volna.

Ezt a módszert Gorson azóta már többször is bevetette a fiatalabb férfi ellen, aki hiába próbált ellenállni neki, meglehetősen erőtlen volt hozzá. Sőt egy idő után már fizikailag is legyengült.

A báró egyre több vérét szívta ki, és egyre hosszabb ideig tartott, amíg magához tért. A vámpír nem titkoltan elégedetlen volt vele; szinte haragudott rá, mert az idő múlásával a vérének egyre csökkent a tápértéke. Hihetetlennek tűnt, de mintha kiapadó félben lett volna az „éléskamrája”. De aztán egy érdekes dolog történt.

***

Morgensen rosszkedvűen ébredt fel az unalomig ismert szobácskában. Már nem is csodálkozott rajta, hogy a nyaka borzasztóan fájt.

Talán egy napnak is el kell majd telnie ahhoz, hogy a sérülése begyógyuljon. Az elején ez az idő még egy röpke óra volt csupán.

Felült az ágyon és lustán felöltözött, amikor egy furcsa jelenségre lett figyelmes: a szemközti ajtó nyitva volt. Hűvös légáramlat csapta meg az arcát.

Kisétált a kis előszobába, és meglepetten tapasztalta, hogy az olyannyira gyűlölt rácsos ajtó szintén nyitva van. Mogorván csóválta a fejét, mert tudta, hogy a báró sosem követne el egy ekkora hibát. Biztosra vette, hogy csak szórakozik vele, de mégsem hagyhatta ki a helyzetet.

Kiment a rácsos ajtón, és egy rövid folyosóra jutott, amin egy lépcső indult meg felfelé. Vagy tíz lépcsőfok megtétele után egy újabb vasajtóhoz ért, melyet meglepő módon szintén nyitva talált.

Kisétált a szabadba! Hűvös légáramlat csapta meg az arcát, fák susogtak, madarak daloltak. Egy sziklára épült várnak az oldalában volt. Mélyen szívta be a kellemes „zöld” levegőt, de túl sokáig nem maradt ideje elmélkedni, mert valami szokatlan izgatottság vett rajta erőt.

Egy vaskos fatörzs mögül egy idegen lépett elő. Bőrruhát viselt, és az oldalán kard lógott. A középkorúnak tűnő, robosztus izomzatú, befont hajú férfi első ránézésre valami útonálló lehetett.

- Téged aztán nem volt könnyű megtalálni! - vigyorgott az ismeretlen a fiatal halhatatlanra, mintha valami régi barátok lettek volna. - Már vagy két napja érzem a jelenlétedet, ami hol eltűnik, hol felbukkan.
- Ki maga?
- Mindig ez az udvariaskodás. Na, jó, bemutatkozom! A nevem Rowlan. Nem mintha ez számítana.
Előhúzta a kardját.
Morgensen hátgerincén valami egészen fura izgalom kúszott fölfelé.
- Nincs nálam fegyver.
- Az már a te bajod - felelte a másik, és egyszerűen átdöfte rajta a kardot.

Az ifjú térdre esett, Rowlan pedig egy gyakorlott mozdulattal levágta a fejét. Vér spriccelt a sebből, az égen pedig villámok kezdtek cikázni. A robusztus felépítésű halhatatlan az égnek tárta a karjait, mire a villámok a testébe áramoltak. Hosszú percekig tartott a jelenség, miközben a fonott hajú férfi feltöltődött a legyőzött ellenfele energiájával.

Nem volt túlzottan lovagias a küzdelem, de Rowlan már rég elfeledte az ilyesmit, mert egy háborúban nincs udvariasság, számára pedig csak az eredmény számított. Ha egy halhatatlannál nincsen fegyver, akkor magára vessen! Mindig résen kell lenni.

A színes villámok egyre sűrűbben csapkodtak, néhány fát is kivágva. Rowlan üvöltött, majd térdre esett, amint a jelenség véget ért. Tudta, hogy kell néhány perc, mire újult erővel folytatni tudja az útját. A nyakát ekkor mintha egy bogár csípte volna meg. Odakapott, és egy tüskét húzott ki belőle. Látott már ilyet. Ezt valószínűleg egy fúvócsővel juttathatták célba. A hegyes tüske mintha valami fekete anyaggal lett volna bekenve.

- Mi ez?

A látása elhomályosult. Hasra esett és elvesztette az eszméletét.

Egy elegáns szobácskában tért magához. A nyaka iszonyúan fájt, és mintha nem is csak egyetlen seb lett volna rajta. Ösztönösen a kardja felé nyúlt, de az most nem volt az oldalán. Felpattant az ágyból, és kikémlelt a szemközti ajtón. Ott egy rövid előszoba, valamint egy azt lezáró vasrács fogadta. A rács mögött pedig egy hosszú hajú, sápadt bőrű idegent látott, aki elégedetten figyelte.

- Ki maga? - recsegte agresszív hangon.
Az illető csak mosolygott.
- Mindig ez az udvariaskodás. Na, jó, bemutatkozom! A nevem Gorson. Nem mintha ez számítana.

Rowlan felidézte, hogy ő is ezeket a szavakat mondta annak a fiatal halhatatlannak, mielőtt megölte volna.

- Maga most gúnyolódik velem? Rosszul teszi!
- Nem állt szándékomban gúnyolódni - komorodott el a báró. - Sőt, azt szeretném, ha kellemesen érezné magát, ugyanis nagyon hosszú időt töltünk majd együtt.
- Ezt meg hogy érti?
A vámpír elmosolyodott.
- Egyszerű. Megfrissült az éléskamrám.


Vége

Előző oldal Norton