Gyilkosok kora V/15.

Fantasy / Novellák (45 katt) anonim88
  2019.03.24.

A kikötő felé az út a szegénynegyeden keresztül vezetett, ahol a jól ismert nyomor látványa várt rájuk. Deverának az fájt a legjobban, hogy egyáltalán nem is fájt a látvány, olyannyira megszokottá vált már számára a kalandozásaik során. Két társa látszólag közönyösnek tűnt, egészen addig, míg egy 7-8 éves forma kislány nem lépett eléjük.

Ruhája szakadt, arca és csupasz kezei piszkosak, körmei teljesen feketék, szőke haja borzas, fésűt tán soha se látott. Belenéztek nagy, bánatos kék szemeibe, amiből a nyomor nézett vissza rájuk. Olyannyira sovány volt, hogy bőre egyenest a csontjára tapadt. Kis kezét remegve kinyújtotta, még csak nem is pénzt akart, mint a legtöbb koldus. Félénk kis hangján maradékot kért. Nem követelt, nem könyörgött, csupán kért. Bizonytalanul, félénken, szégyenkezve.

Devera bánatosan elfordította fejét. Daniel rideg, rezzenéstelen arccal figyelte, ám szólni nem szólt semmit. Victort azonban elérte a szívbemarkoló látvány. Annyira megsajnálta a kislányt, hogy szemeiből könny csordult. Letörölte könnyeit, kedvesen elmosolyodott, és kezét nyújtotta a kis koldusnak.

- Gyere, láttam errefelé jövet egy jó kis halászcsárdát. Együnk valamit!
A kislány először tétovázott.
- N-nem szabadna – suttogta.
- Ugyan, na, gyere! Ettél már egyáltalán valaha meleg ételt?

Ha maradtak is fenntartásai, korgó gyomra győzedelmeskedett, s képtelen volt ellenállni a felkínált ajánlatnak.

*

Victor az egész csapatot megvendégelte, aminek a lehetőségével csupán Daniel nem élt. Ő csak ült ott, könyökölve, állát tenyerére támasztva, unottan az ablakon bámult kifelé.

- Mi a neved? – kérdezte kedvesen Victor a kislányt.
- Saffi – felelte a két ujjongás között. Nem is emlékezett, mikor fogott utoljára meleg cipót. Ragút tán még sohasem látott.
- És mondd csak, az utcán élsz?
A lány megrázta a fejét.
- A mamámmal élek.
- És annyira szegények vagytok, hogy nincs mit ennetek?
- Hát… - kezdte bizonytalanul a kislány -, van, miko’ van… Csak akko’ nem van, miko’ a mama… Ő néha… - lehajtotta a fejét - sokszor iszik. Sokat. És akko’ hiába dó’gozik, me’ belefeledkezik a ivásba, és nem marad… nem marad éte’re. De egyébkén’ szeretem a mamát! – tette hozzá gyorsan. – Ő kedves és szeret énengemet… mikó’ nem iszik… Ami egyre ritkább… - fejezte be elcsukló hangon.

*

Miután Saffi jóllakott, illedelmesen megköszönte a meghívást. Victor búcsúzóul a kezébe nyomott néhány ezüstöt, és rákacsintott.

- Ezt tedd el magadnak. Mindenki más számára titok, hogy neked adtam – mondta, s közben mutatóujját a szájához emelte. A kislány utánozta a mozdulatot, és komoly képet vágva bólintott.
- Titok – ismételte.

Daniel karjait összefonva szemlélte a jelenetet.
- Ennek mégis mi értelme volt? – csóválta a fejét Saffi távozása után.
- Egy kis zsebpénz sohasem árt – magyarázta Devera.
- Nem annak. Ennek az egésznek. Értelmetlen időpazarlás…
- Hogyan? – nézett rá döbbenten mágustársa. - Segíteni egy rászorulónak sohasem értelmetlen.
- Nem? A kislány semmirekellő anyja holnap is egy rohadt alkoholista lesz. Egyre többet fog inni, és a lány egyre többet fog szenvedni. Látom, nem érted – sóhajtott Daniel. – Közelítsük meg a dolgot más megvilágításban: Mi a nagyobb kegyetlenség? Egy éhezőnek három naponta dobni egy koncot, éppen csak annyit, hogy még három napig kihúzza, s ezzel a végtelenségig elnyújtjuk a szenvedését, vagy egyszerűen hagyni meghalni, hogy kiszabaduljon ebből a földi pokolból.
Devera rosszalló pillantást vetett rá.
- Sohasem fogom megérteni a gondolkodásmódodat. Az égnek hála – azzal Victor felé fordult. – Viszont te igazán megleptél. Nem is tudtam, hogy ilyen jó szívű vagy!
- Jószívű? - Victor szomorúan elmosolyodott. – Én egy önző ember vagyok. Most is önző érdekek vezettek.
- Nekem nem úgy tűnt.
- Anyám… - kezdte egy mély sóhajtással. - Ő is alkoholista volt. Gyermekkoromban ő is gyakran elitta a pénzt, amit ételre kellett volna költenie. Mikor megpillantottam a kis koszos, nincstelen kéregetőt… magamat láttam. Mint kiderült, több közös van bennem és Saffiban, mint elsőre gondoltam.

*

Hosszú ideig néma csendben sétáltak a part mentén, mire a két mágus felfigyelt az éppen nyitó kiskocsmára.

- Olyan poros, meg sós itt a levegő – nézett társaira Devera. – Csak úgy kapar a torkom.
- Le kéne öblíteni, mi? – simogatta egyre terebélyesedő szakállát Victor. – Rám férne egy kis vidámság már, a rohadt életbe!

A kiskocsma belülről is éppen annyira kicsinek hatott, mint amilyen kicsinek látszott kívülről. Az asztalok azonban meglepően tiszták voltak, és az ilyen helyektől elvárt dohos szag helyett sülő kenyér illata töltötte meg a levegőt.

Kértek két-két kupa sört, valamint előrendeltek kettőt-kettőt a hamarosan megsülő cipók közül.

- Végre egy szabadnap – kortyolt sörébe Daniel. – Nehéz huzamosabb ideig elviselni Líviát.

Devera az ablakon kibámulva felsóhajtott. Ő kifejezetten szerette volna „huzamosabb ideig elviselni Líviát”. Nem tudta, miről beszélgetnének, de ott állna mellette, érezné az illatát, látná, ahogy a fény végigtáncol szőke fürtjein, sőt, talán még…

- Hé! Devera, figyelsz te rám? – bökte oldalba Daniel.
- Mi? – rázta meg a fejét.
„Jellemző, mindig a legjobb résznél szakítanak félbe” – gondolta szertefoszlott ábrándozását siratva.
- Mint mondtam…

*

Lireion elfordult az ablaktól, hosszú szőke fürtjét úgy dobta hátra, mint valami hercegnő.

- Nos? Mikor támadunk?
- Támadunk? – nézett rá kérdőn Vorell. „Hát ezt az ostobaságot már megint melyik agytekervényéből halászta elő?” – tűnődött.
- Há? Há’ mi másért jöttünk egészen Higheverig?
- Hogy minél előbb átvegyük a kis „csomagot” attól a barbártól. Nem tűnik a legalkalmasabb bébicsősznek.
- Mi!? Azt akarod mondani, egyetlen dó’gunk, hogy kísérhessük azt a kis picsát? Ezért vesztettük el három emberünket, akiket hátra hagytál, hogy feltartóztassák a templárisokat? – dühösen belerúgott a legközelebbi székbe. - Különben is, mióta vagyunk már itt? Láttad a parton mozgolódó holdlovagokat, nem? Ráadásul tegnap még azt a Castiel nevű kölök is megérkezett a csipet-csapatával. Itt van mindenki, akin bosszút kéne állnod a laborodért, erre azt mondod, nem teszünk semmit? Miattuk Mercillion magiszter kis híján lenyakaztatott.

Vorell igyekezett tépelődő arcot vágni. Valójában mit se számított neki a labor elpusztulása, míg a naplója meg a jegyzetei megvannak. Persze, ezt a többieknek nem árulhatta el, hiszen akkor menten megszaporodnának a kíváncsiskodók a bosszantó kérdéseikkel a haladás hiányát illetően. Igazából még hálás is volt Castielnek, meg a templárisoknak, amiért szolgáltattak egy ürügyet, miért is késik a beígért áttörés.

Ellentétben korábbi álláspontjával, most, hogy előző kísérlete – úgy tűnik – sikerrel járt, elkezdett érdeklődni a holtak feltámasztása iránt. „De még ha működne is, ez egész biztosan nem oldaná meg Mercillion problémáját” – ezt persze a magiszternek nem adta tudtára. Minél több pénzt és támogatást akart kisajtolni a Bíbor Ligából, s ez által végső soron Tevinterből, mielőtt kereket oldana.

Lireion azonban nem hagyta annyiban. Sosem tette. Mindig kérdezett, mindig akadékoskodott, mindig követelőzött. „Teljesen, mint egy hercegnő – fintorodott el Vorell. – Ha női ruhát adnék rá, és eladnám valami kunárinak, észre se venné, hogy átvertem. Legalábbis a nászészakáig biztosan nem. Ott aztán igencsak meglepődne.”

- Ku-ku-ku-ku! – a gondolatot nem bírta ki nevetés nélkül.

- Mondj már te is valamit, Rodrcik! – fordult társához Lireion. – Neked is viszket már a tenyered egy jó kis csihi-puhira, nem?

Rodrick jegyzetei fölé hajolva kuporgott, valójában a gyéren bebútorozott szoba egyetlen székén. Ujjain szótagokat számolt.

Vorell két ujját orrához emelve feltolta szemüvegét. „Egy költő és egy örök aggódó.” Amikor épp nem a barlangjába vágyódott vissza, azon töprengett, melyikük az idegesítőbb.

- S, lőn a sunyi árny, ki mondá’, nem ver át – szavalta Rodrik. – Igen, ez jó lesz! – gyorsan le is írta.
- A költő. Minden kétséget kizárólag a költő – motyogta orra alá.

- Azok ketten Castiel csatlósai, nem? – bökött az utca felé váratlanul Lireion.
Vorell óvatosan kilesett az ablakon. Visszadőlt, karba fonta kezeit.
- Igen. És?
- Nem kéne kiiktatnunk őket?
- Minek?
- Hogy-hogy minek? Castiel csatlósai. Nem figyelsz?
- Semmi dolgunk velük – felelte egy vállrándítással. – Sőt, másokkal se. Felesleges magunkra haragítani az egész várost. Nekünk csak a lány kell.

Már így is túl sokat volt a levegőn. A fák, a virágok illata, a lágy szellő, az emberi zsivaj, a változó hőmérséklet, meg fényviszonyok… Egyre fokozódott a szűk, földalatti járatok és áporodott szagú barlangi laborok iránt érzett honvágya. „Már nem bírom sokáig ebben a förmedvényben, amit az emberek „környezetnek” neveznek.”

Részben ezért is kellett megszöknie a Körből is. Egyszerűen nem bírta azokat a magasságokat az ég felé törő Toronyban. Igazán csak a pincében, a fogdában érezte jól magát. Így visszagondolva már megértette, miért nevezte el barátja, és gyakori fogdatársa Vakondnak.

- Előbb-utóbb szembe fogunk kerülni velük. Miért ne iktassuk ki őket most? – kötötte az ebet a karóhoz Lireion.
- Előbb-utóbb?
Vorell meg se kérdezte, ezt mégis honnan veszi a vörösköpenyes. Nem érdekelte.

Rodrick elkészülvén hetykén felállt, beletúrt göndör fürtjeibe és kihúzta magát. A mozdulatból Vorell arra következtetett, a szemét, amit ő „legnagyobb művének” fog nevezni, elkészült.

- Na, mi van? – nézett fel az önjelölt költőre Lireion. – Te is belefáradtál Vorell kifogásainak hallgatásába?
- Költői válságban vagyok – felelte egy sóhajtással. Majd szenvedélytől fűtve folytatta. - A verseimhez ihlet kell, az ihlethez pedig vér. Rengeteg vér.
Vorell ügyet sem vetett rá. Ellépett a faltól, két ujjával megigazította szemüvegét.
- Akkor menj, nézd meg Halbot munka közben!
- Jobb ötletem van! – Rodrick ráharapott hüvelykujjára, vérét a levegőbe fröcskölve varázsigét mormolt, s kiugrott az ablakon. A következő pillanatban már egy furcsa, rég kihaltnak hitt pikkelyes, szárnyas gyíkon repült.

Célba vette a kocsmát, ahol Castiel társai iszogattak, megérintette a hüllő hátát.

- Keményítés! – kiáltotta, mielőtt leugrott volna róla. Az idézett lény ágyúgolyóként csapódott be az épületbe, hatalmas robajjal döntve romokba azt.

A porfelhő lassan eloszlott. Két földdarab megremegett, először csak lassan, bizonytalanul, majd egyre hevesebben, mire alóla köhögve előmásztak a mágusok. Egy másik hasonló méretű kő alól a fogadós és egy testes lovag bukkant elő.

„Földmágus, mi?” – húzta el a száját Rodrick.

- Nem számít... Mindenképp meghaltok – nyugtatta meg őket Rodrick, miközben már költeményét fontolgatta. – „Mikor előbújtak, akkor kezdődött csak az igazi gyötrelem.” Gyötrelem… hm, mi rímel arra, hogy gyötrelem? Szerelem. Szerelem, gyötrelem. Vajon véletlen lenne?

*

- Mi a szar történt? – morogta Victor a szeméből a port dörzsölve.
- De legfőképp ki ez? – nézett fel a motyogó idézőmágusra Daniel. - Valami filozófus?
- Szerintem inkább költő – felelte Devera. – A rosszabb fajtából. De nem vehetjük félvállról.
- Mér? Te is verseskötet kiadását tervezed?
- Nézd a köpenyét! – felelte ingerülten társa, a vörös, aranyszegélyes ruhára mutatva. – A Bíbor Liga.
- Hé, te tényleg a Bíbor Ligától vagy? – kiáltott oda Daniel.
- „Hé?” – a szó keserű szájízt hagyott szájában. – Közönséges parasztok szólnak így embertársaikhoz. Talán a disznóólban elnézik ezt a stílust, de velem szembe ezt nem engedheted meg magadnak! Rodrick Rynryder vagyok, te jobbágy – hogy szavait nyomatékosítsa, gőgösen mellkasára fektette finom, kérgektől mentes tenyerét.

- Ez most igent jelent? – kiáltott vissza a mágus, ügyet sem vetve panaszáradatra, s kioktatásra. - Mer’, ha igen, akkor összekeversz minket valakivel. Se templárisok nem vagyunk – lopva Victorra pillantott. – Tényleg nem! Sőt, semmilyen lány nincs velünk, akit esetleg keresnétek. Mi csak három „egészen törvényes” utazó vagyunk.
- Mit művelsz? – förmedt rá Devera. – Nekünk fel kellene tartanunk őt, nem útbaigazítani!
- Csak várd ki, míg elindul, aztán jól hátba támadjuk – magyarázta zseniálisnak aligha nevezhető tervét társa.

*

- Tudom – felelte a magaslaton álló Rodrick –, de nem érdekel. Bemelegítésnek ti is jók lesztek – ismét megidézte azt a furcsa repülő hátasát. Felugrott rá, a magasból furcsa, zölden izzó pókokat szórt rájuk. „Szúrd csak át őket a dárdáiddal, földmágus, hadd fröccsenjen rátok mérgező vérük.”

Számításai nem váltak be, ugyanis Daniel hamuvá égette a pókokat a mérgükkel együtt. Ezt követően Devera kiemelt egy földdarabot, ráugrottak, és megkíséreltek egyenest Rodrickba repülni, azonban a szárnyas gyík manőverezései képességei jóval fölülmúlták Devera kövét, így a gyík helyett egy magas ház oldalába csapódtak. Mindketten végigcsúsztak a szobán, míg falnak nem ütköztek.

- Ezt még gyakorolni kell – kelt fel köhögve Devera.
- Egyáltalán mi volt az elképzelés!?
- Hát… hogy majd jól mellé megyünk, felugrunk a madárra, aztán elverjük. Vagy ilyesmi.
- Ilyesmi? – nézett rá szemrehányón Daniel, vérző orrát törölgetve. – Vigyázz! Megint jön az a furcsa, repülő ágyúcsirke! – hátra rántotta társát.

Rodrick a levegőből nézte a hatalmas lyukat a ház oldalán, de akárhogy kereste, halottakat nem látott. Pár szerencsétlen embertől eltekintve, akik éppen otthon tartózkodtak.

- Vajon megvárjam, hátha előbújnak, vagy egyszerűen bombázzam porig az épületet? – morfondírozott.

Addig-addig tanácstalankodott, míg Devera és Daniel kiugrottak egy ablakon, egy lebegő kődarabra, amire aztán Victor is felkéredzkedett.

- Menekültök? Azt nem fogom hagyni!
A földmágus hátrapillantott, egy elégedett mosollyal nyugtázta, ellenfele hűségesen követi.
- Előre nézz, a kurva életbe! – kiáltotta dühösen Daniel.
- Minek? – vont vállat Victor. – Úgyse tudja irányítani.
Daniel egy fintorgó vicsort villantott az egykori templárisra, amit azonnal megbánt, mivel száját por és bogarak töltötték meg.
„Gyere, csak gyere! – gondolta Devera. – Te meg iparkodj, Castiel, mert nem sokáig tudjuk feltartani ezt az őrültet.”

Előző oldal anonim88