A szegényleány sípja (mese)

Szépirodalom / Novellák (33 katt) Egon C. Reid
  2019.09.29.

A szegényleány sípja

Hajdanában, réges-régen, túl a tízedik falun is, egy sötét kerekerdő közepében lévő kicsiny tisztáson állt egy kis gerendaház. A házacska mellett ezerszámra nyíltak a mezei virágok és ontották pompázatos illataikat. A környező fákról madárdalok töltötték be a környéket; őzek legelték hajnalonként a harmatos füvet, valamint mókusok ugrálgattak fákról fákra.

Nos, ebben a házacskában élt egykoron egy szegényleányka. Ruhái foltozottak voltak, napi betevő falatja is éppen csak, hogy akadt. Egy szó, mint száz, a templom egere is fényűzőbben élt nála. Mindamellett teljesen nincstelennek azért még sem mondhatnám, hogy volt. Két „vagyonnal” büszkélkedett, szegény. Az egyik vagyonban bővelkedett, a másikat birtokolta. Az elsőt a Teremtőtől kapta, és az a gyönyörű szépsége volt. A másikat édesanyja nyomta a markába, mielőtt az - évekkel ezelőtt - meghalt. Az pediglen egy síp volt.

Az a síp attól fogva ott lógott egy vékony kendermadzagon a leány kecses nyakában.

Egy varázssíp volt. Fűzfa ágacskából. Amelyet, ha megfújt, akkor bizony odasereglettek köréje az erdő állatai, és a leány beszélgetni tudott velük.

Egy napon, mikor a szegényleány éppen a közeli patakparton mosta a ruháit és teregette egy kidőlt vén fa törzsére, lódobogásra lett figyelmes. Nosza - mivel egy kicsit félős volt - gyorsan el is bújt az egyik közeli fa mögé, és onnan nézte az idegent.

Egy ifjú legény volt a jövevény. Aki leugorva lova hátáról, azonnal fürkészni is kezdte a környéket, és a házacskát, hogy vajon ki lakhat itt. Kiáltott is, de biz’ nem felelt neki senki sem.

„Furcsa - gondolta. - Nincs itt senki. Az ajtó nyitva, amott meg - nézett a leány búvóhelye felé - ruhák száradnak a fatörzsön. Vajon ki lakhat itt, és hol lehet?”

Mivel választ nem kapott kérdéseire, felpattant a lovára, és elvágtatott azzal a tudattal, hogy még visszajön ide, és végigkutatja a környéket a titokzatos személy után.

A szegényleány is előmerészkedett a rejtekéből és csillogó szemekkel nézett az ifjú után. Akinek lova felcsapva az út porát, beleveszett az erdő sűrűjébe.

„Vajon ki lehetett?” - kérdezte magában.

Azzal visszatért a ruháihoz, hogy befejezze a mosást, de gondolatai attól fogva a legényen jártak.



Már jó ideje vágtatott az ifjú a lovával az erdőben, amikor is egyszer csak egy öregasszony lépett ki egy gyalogösvényről a lova elé. A legény paripáját hirtelen megállítva rá is kiáltott az asszonyra:

- Hé! Anyóka! Könnyen fellökhette volna a lovam. Miért nem tekintett körbe, mielőtt kilépett az ösvényről?

A megszólított letette a rőzseköteget, ami eddig a hátán volt, és felnézett a lovasra. Hát ilyen csúf embert még nem látott a Föld, mióta forog! Hajlott testét koszos és szakadt ruhadarabok borították. Feje tetejéről pedig fehér zuhatagként omlott alá a kócos haja, amely mint egy patkó fogta körbe kicsiny, hunyorgó szemeit, és hatalmas, horgas orrát, amelynek hegyén egy nagy bibircsók ékeskedett. Amikor pedig mosolyra húzott szájjal válaszolt az úrfinak, hát bizony kilátszódott azaz egy szem foga is, amely a száját díszítette:

- Ne haragudjon rám az úrficska! Nem gyakran lovagolnak errefelé, és nem néztem körül.
Az ifjú leszállt a lováról, és az anyó elé lépett.
- Jól van, néném. Igaz, én is gyorsabban vágtattam, hiszen - nézett az ég felé - nemsokára lemegy a Nap. És nem szerettem volna, hogy rám esteledjen az erdőben. A néne messze lakik?
- Amott - mutatott görbe ujjával, előre. - Úgy… félórajárásnyira. No, de mennem kell, úrficska - s nyúlt a rőzse felé.
- Hagyja csak, anyó! - szólt az úrfi. - Felteszem a köteget a lovam nyergére. Ne kelljen cipekednie ezt a nagy terhet. Elviszem a házáig. Nem nagy kitérő. Aztán majd jobban megsarkantyúzom a lovamat, hogy még az őrségváltás előtt a palotába érjek.

Avval fel is dobta a lova nyeregbe a rőzseköteget, a kantárszíjat kezébe vette, és elindult az úton, amerre az anyóka korábban mondta. Az asszony kezében a botjával követte a legényt.

Már jó néhány perce mehettek csendesen egymás mellett, amikor is az úrfi imigyen szólt:

- Néném! Tudja, hogy ki lakik a nagymezőn lévő kicsinyke házban? Nemrégiben jártam arra, és egy teremtett lelket sem láttam ott.

Az anyóka megállt, ránézett az ifjúra, avval így válaszolt neki:

- Ott, úrficska, egy szegényleány lakik. Egyedül. Már évek óta. Nehéz vele szóba elegyedni. Csak az állatokkal szokott beszélgetni. Állítólag van neki egy sípja, amelyet, ha megfúj, akkor az erdő összes állata ott terem, és hallgatják a leányka mézédes szavait. Én is csak egyszer láttam életemben pár esztendővel ezelőtt. Akkor még élt az édesanyja. De bízvást állíthatom az úrficskának, hogy ilyen csodálatosan szép teremtés ritkaság a királyságban.
- De, ha csak az állatokkal beszélget, anyó, akkor hogyan tudnék vele megismerkedni? Hogyan férkőzhetnék a közelébe?
- Úgy, hogy állattá változol - hangzott az egyértelmű válasz.
- Állattá? És… milyen állattá? Hogyan? - tátotta el a száját a legény.
Az anyó megvillantva az egy szem fogát elmosolyodott, és így szólt:
- Van nekem egy főzetem. Amelyet, ha megiszik az úrficska, akkor bizony állattá változik. Még pediglen olyan állattá, amelyre abban a percben gondolt.
- Odaadja nekem azt a főzetet, néném?
- Ha annyira szeretnéd, adhatok belőle. De azt még tudnod kell - emelte fel a mutatóujját -, hogy a felkelő Nap sugarai nem süthetnek rád, mert akkor örökre azaz állat maradsz!
- Rendben van - mondta a legény. - Adjon nekem belőle, és még ma visszatérek a házacskához. Tán, ha szerencsém van, meg is ismerhetem a lányt. Itt lakik, anyó? - kérdezte az asszonyhoz fordulva. Merthogy időközben egy házhoz értek. A kerítés kétszínű fonott cukorkarúdból állt. Az apró házacska teteje eper mázzal volt leöntve. Az ablakok, no meg az ajtó ellenben mézeskalácsból készültek cukordíszítéssel. A kertben és az ablakpárkányokon pedig színes marcipán és vattacukorvirágok pompáztak mindenféle színben.

- Igen, itt! - volt a rövid válasz. Avval egy kis kulcsot vett elő zsebéből, és beleillesztve a záracskába, kinyitotta az ajtót.

Belépve a házba, melynek belseje még csodálatosabb volt, a legény csak ámult-bámult. Az anyó tüstént a szoba közepén lévő üst felé igyekezett, hogy a mellette lévő zöld cukorasztalkáról felemeljen egy nem túl bizalomgerjesztő kék színű üvegcsét, amelyben a főzet volt.

- Ez az? - kérdezte az ifjú, mikor a kezébe vette a folyadékot. S egy kis fintor jelent meg az arcán.
- Igen! Idd meg; de előtte gondolj egy állatra!

Az úrfi az ajtóhoz lépett, felnézett égre, azzal felhajtotta a kis üveg tartalmát, amely rögtön átváltoztatta.

Ekkor érkezett a baj!

Egy nagy fekete macska személyben; aki azonnal rávetette magát az átváltozott úrfira.

- Sicc! Te mihaszna! - kiáltott az anyó.

A macska ugrott egyet, és szélsebesen eltűnt a házacska mögött. Sorsára hagyva az egykori úrfit, aki most megtépázott és sérült állatként próbált eliszkolni előle az erdő felé.



Eközben, beesteledett. A szegényleány leült egy mohás fatuskóra a patak partján, és a nyakában lévő kis sípot szájába véve megfújta azt. A sípocska éles hangja belehasított a csendes éjszakába.

Eltelt néhány perc, mikor is egyszer csak állatok kezdtek telepedni a leány köré, aki egy kis tábortűz mellett melegedett. Az állatok pedig egyre csak jöttek… és jöttek… az erdő valamennyi irányából.

Amikor a leány már úgy látta, hogy minden állat ott van körülötte, elmosolyodott.

- Mi történt ma az erdőben? - kérdezte a köréje gyűlt állatsereglettől.
- Új dagonyát fedeztem fel! - visította a vadmalac, és közben egy vékonyka fához dörgölőzve próbált megszabadulni a szőrére száradt sárdaraboktól.
- Én találtam egy újabb beteg fát - koppantott a harkály a csőrével egy közeli fáról. - És sikerült is meggyógyítanom, bár eleinte reménytelennek tűnt. De aztán… - s csőrével megsimogatta a begyét.
- Az én testvérkém meg mogyoróval dobált engem! - árulkodva ugrott egy kis mókus a leány elé. Akinek nyakába hirtelen felszaladt a másik mókus, és ezt mondta onnan:
- Te kezdted!
- Nem is! Mert te voltál! - civakodtak.
- Ne veszekedjetek! - szólt a leány mosolyogva, és egyik kezével levette nyakából a mókust, és a földre tette.

Az erdő állatai mind sorban elmesélték a szegényleánynak, hogy mi történt velük ma, és az figyelmesen hallgatta őket. Néhányszor a szája elé kapott kezével, és felsikkantott a félelemtől, de legtöbbször száját gyönyörű mosolyra húzva kacagott a történeteken.

Egyszer aztán így csivitelt egy kis madár:

- Te mit csináltál ma?
A leány felsóhajtott, és elmosolyodott.
- Semmi különösest - mondta. - Mostam a ruhácskáim a parton. Itt… nem történt semmi különös…
- De biz’ történt! - huhogott közbe egy bagoly. - Felébredtem, hogy idegen járt itt.
Az többi állat között rögtön nyugtalanság vette kezdetét.
- Valóban? - kérdezték szinte egyszerre a szegényleánytól.
- Igen - válaszolt az. - Délután jött egy lovas. Megállította a lovát, mikor a tisztáshoz ért, és leszállt róla. Majd elindult a házam felé, s közben körbe-körbe nézegetett. Kiáltott is! De mivel én nem válaszoltam neki, hiszen elbújtam, felült a lovára és elvágtatott.
- Ravasz…! Hmm… nagyon ravasz! - hümmögött közbe a róka, miközben a bajszát izgatottan mozgatta.
- Nem volt ebben semmi ravaszság… - folytatta a leány -, egyszerűen csak nem tudta, hogy itt vagyok, és hogy láttam Őt - sóhajtott végül.
- És mondd csak, méltóságteljes volt a járása? - kérdezte a szarvas, avval lehajtotta csodás koronával díszített fejét, hogy néhány hűs kortyot igyon a patak vizéből.
Ekkor egy kis szürke nyúl szólalt meg érdeklődve:
- Nagy volt a füle?
- Ugyan már! Kit érdekel a füle, meg a járása. Vajon erős volt-e, ez a fontos? - kérdezte, brummogva a medve, s közben málnaszemeket csipegetett a mellette elterülő málnabokorról.
A leány ismét elmosolyodott:
- Hát…, azt nem tudom, hogy erős volt-e? Meg, hogy… - és itt elakadt a hangja. Mert a tűz fénye megvilágított egy kismadarat. Pontosabban egy vadgalambot. Aki megtépázva ugrált a szegényleány közelébe.
Az, lehajolt érte. Kezébe vette, megsimogatta szürke tollazatát, és így szólt:
- Hát veled meg mi történt, kismadár?
- Megsebesültem! - búgta szomorúan.
- Jól van! Gyere, majd én meggyógyítalak! - és felállt a tuskóról.
Avval így szólt, a többi állathoz:
- Örülök, hogy eljöttetek ma. De most menjetek haza, pihenjetek!

Majd elindult a házacskája felé kezében a vadgalambbal. Az állatok pediglen lassan elkezdtek szétszéledni az erdőben.

Miután bement a leány a sérült állattal a házba, letette az asztalra. Meggyújtotta az asztal közepén lévő gyertyát, amelynek sárgás fénye azonnal őrült táncba kezdett az egyszerűen berendezett szoba tárgyain.

A madárka forgatni kezdte a fejét. Az ajtóval szemben, az ablak alatt egy nagyobbacska ládát pillantott meg. Attól jobbra egy kis tűzhelyet - mindenféle edénykével -, az mellett egy aprócska ajtót.

„Bizonyára a kamra” - gondolta az úrfi-madár.

Majd pedig a kamraajtó mellett egy kis fogast. Rajta néhány ruhával. Azzal szemben pedig egy kopottas szekrényt. Jó nagyot! Aztán végül egy gondosan bevetett ágyat az ablak és a szekrény között.

Eközben a leány leült a székre, amely az asztalnál volt és közelebb húzta magához a vadgalambot.

- Na, hadd nézzem! Milyen komoly a sérülésed? - és elkezdte a madár tollait felborzolni. - Oh! Jól van! Nem olyan komoly - könnyebbült meg. - Bekenem egy kis gyógy főzettel, és már el is múlik.

Azzal a ládához indult, felemelte a tetejét, kotorászott benne egy kicsit, majd egy barnás üveget vett ki belőle, valamint egy kendőt és visszatért a madárkához. A kendőre csepegtetett egy kicsit a folyadékból, és bedörzsölte vele a madárka sérült testét.

Ekkor a madárka csőrével hirtelen megkocogtatta a leány nyakában lévő sípot.

- Na! Viselkedj rendesen! - kapott a síphoz a leány. - Ezt a sípot még az édesanyámtól kaptam. Ez az egyetlen emlékem tőle.
- Szép síp - szólalt meg a galamb.
- Igen. Szép. Valamint hasznos is, hiszen ha megfújom, egész este állatokkal tudok beszélgetni. Mert nem jár erre rajtuk kívül senki sem.
- Az előbb azt mondtad ott kint a többi állatnak, hogy járt itt egy idegen. Egy lovas. Délután. Beszélsz róla egy kicsit?
A leány szemeit összehúzva így szólt a madárkához:
- Nem nagyon láttam Őt. Hiszen én elbújtam egy fa mögött, amikor meghallottam, hogy közeledik valaki. De az láttam, hogy nagyon délceg és ifjú volt. Aki úgy pattant le a lováról, hogy…

És csak beszélt… csak beszélt. A kis galamb meg csak hallgatta, és alig láthatóan dagadt a büszkeségtől.

Már jó ideje beszélgettek, amikor is egyszer csak így szólt a szegényleány:

- Ideje aludni térni, kis galamb!

Avval leakasztotta nyakából a sípját, és az asztalkára helyezte. Felállt, elfújta a gyertyát, és az ágya felé botorkált a sötétben. Ott levetette ruháit, és lefeküdt.

A sötétség körbevette a kis galambot. Kis szemei ide-oda mozogtak. Erőlködve próbálgatta szárnyait. Jól működtek!

Egy kis idő múlva hallotta a szegényleány egyenletes szuszogását. Ez tudatosította benne, hogy a leány már elaludt. Ekkor az úrfi-galambban egy terv fogalmazódott meg. Ellopja a sípot! Így is tett!

Csőrében a síppal leszállt a padlóra, és az ablak felé indult. Aminek falában korábban egy kis rést fedezett fel. Pontosan akkorát, hogy kiférjen rajta. Odaért a falhoz; és ekkor a kis vadgalamb, kibújt a házacska falán lévő kicsiny lyukon. Izgatottan nézett körbe, hisz már kezdett világosodni, ám a Nap sugarai még nem törtek be a tisztásra. Az erdő legközelebbi része felé vette az irányt. Húzva, vonszolva a szerzeményét.

Egyre jobban világosodott, és mire az erdő legszélsőbb fáit elérte, a Nap ragyogó meleg sugarai beáramlódtak nagy mezőre. De a kis vadgalamb addigra már visszaváltozott azzá az úrfivá, aki volt, és aki most mosolyogva fogott kezébe egy elcsent fűzfa sípot. Ám az önfeledt mosoly közepette nem vette észre az Őt figyelő szempárt, amely egy bokor mögül tekintett rá.

Mikor reggel az asztalához ment a szegényleány, hogy nyakába akassza a kis sípját, hangosan felkiáltott!

- Eltűnt! És eltűnt a kis vadgalamb is! - nézett körbe. – Vajon hogyan, és hol lehetnek! - mondta csak úgy magának. Azzal kitárta a házacska bejárati ajtaját.

Ekkor ez egyik bokor mögül, mely néhány lépésnyire volt csak a háztól, egy őzgida tápászkodott fel, és odament a leányhoz.

Az észrevéve, hogy a gida mondani szeretne neki valamit, eltolta magától az állat fejét.

- Hagyj! Hisz nem értem, mit mondasz! Nincs nálam a sípom. Eltűnt.

De a kis gida nem hagyta magát. Előre ugrott az alig látható útra, mely a házacska mellett vezetett el, és hátratekintett a leányra. Majd mikor látta, hogy az nem mozdul, újra mellette termett és fejével taszigálni kezdte!

- Mit akarsz? Menjek veled?
Az állat, mintha értené, mit mondtak neki, alig láthatóan bólintott.
- Jól van! Megyek; és merre?

Avval az őzike kiszökkent az útra, és elindult arra, amerre előző nap, az ifjú elvágtatott a lovával. A szegényleány követte az állatot. S a Nap már delelőre hágott, mire kiértek az erdőből.

A szegényleány - mivel otthonát még sosem hagyta el - igen elcsodálkozott a látottakon. Egy gyönyörű szép kastélyt pillantott meg, amelynek legalább száz kecses égbenyúló tornya volt, és vagy ezer ablaka. A kastély bejárata felé egy ember igyekezett, messziről alig látta csak. (Így nem tudhatta, hogy az ifjú volt az, aki akkor ért a palotához, hiszen a lovát az anyónál hagyva csak gyalogszerrel tudott menni.)

Az őzgida megállt az erdő legutolsó fájánál, és letelepedett annak árnyékában. A szegényleány pedig tétova lépéseket tett a kastély irányába.

A kastélyban éppen vásár nap volt. Az udvaron szanaszét színes sátrak és óbégató árusok voltak, akik el szerették volna adni portékájukat. Valamint nagyon sok ember, akik a közeli faluból jöttek a kótyavetyére. S most csak úgy nézgelődnek, néha-néha vásárolgatnak.

- Itt a piros pántlika! Ezt hordja Marika, Katika! - rikkantott egy kövér asszonyság, aki meg is forgatta a feje felett az említett portékát.

A mellette lévő sátorból egy idősebb ember kiáltott, akinek csupa érdekesség volt az asztalkáján.

- Itt a körtemuzsika! Aki ezt megfújja, annak oly édes lesz a dallam, ami szól belőle, hogy ahhoz képest a madárcsicsergés csupán panaszos károgás! - Persze csak ha jól fújják meg! - kacsintott a férfi a szegénylányra. - Kipróbálja? - kérdezte tőle, és nyújtotta felé a zöldmázas kis hangszert.

- Jól van! - mondta beleegyezően a lány, és elvette a feléje nyújtott portékát.

Odaillesztette a szájához, és nagy levegőt véve megfújta azt. Ám előtte ujjacskáit még ráhelyezte a hangszer apró lukacskáira, és felváltva emelgette azokat. Hol az egyiket, hol a másikat. A muzsika megszólalt! A szépen csengő dallam pedig szállt a sátrak között.

Már éppen visszaadni készült, amikor is valaki véletlenül (?) meglökte a jobb karját, a muzsika leesett a földre… és azzal eltört.

- Nézze mit tett! - kiáltott fel a kofa. - Miért nem fogta szorosabban? Akkor nem esett volna ki a kezéből! Fizesse ki! 3 krajcár az ára!

A leány szemei elhomályosodtak, és kezdtek megtelni könnyel, miközben alig hallhatóan ezt mondta:

- De nekem nincs pénzem.
- Mit mond? - ripakodott rá mérgesen a férfi.
- Hogy nincs pénzem - ismételte meg az előbbi válaszát a megszeppent leány.
- Úgy! Szóval nincs! És a károm? Azt vajon ki téríti meg?

Ekkor ért oda két katona, akiknek rögtön el is mesélte a történteket az árus. A katonák, mivel nem tudtak állást foglalni, mindkét embert elvezették a palotába. Egyenest a királyhoz, hogy ő mondjon ítéletet az eset fölött.

A trónterem közepén ott ült az király. Öregvolt már. Nagy, melléig érő szakálla bozontos volt. Kezeivel a trón karfáját markolászta, koronája kicsit ferdén lecsúszva volt a fején, palástját összehúzta a teste előtt. Néhány udvaronc volt körülötte csupán, akik egyfolytában siettek ide-oda.

Amikor beléptek, a király rájuk nézett acélosan csillogó kék szemeivel, és így szólt hozzájuk:

- Hát ti? Miért jöttetek? - s nézett végig az előtte fél térdre ereszkedett társaságon.

Az egyik katona felegyesedett, és közelebb lépett a királyhoz. Azzal elmesélte neki az árus elmondása szerint, hogy mi is történt a vásárban. Hogyan adta át a leánynak a körtemuzsikát, hogyan szólaltatta az meg, és miképpen történt, hogy a hangszer kiesett a lány kezéből és eltörött. Valamint azt, hogy a lánynak nincs pénze.

A király éppen szólni kívánt, amikor egy ifjú lépett be a terembe és egyenest a királyhoz ment, miközben így szólt hozzá:

- Apám!
- Fiam! - szólt hozzá a király. - Hol voltál az este? Nem érkeztél meg kapuzárásra!
- Majd elmesélem, apámuram!
- Jól van, állj ide mögém! Előbb még ezt az esetet kell kivizsgálnom - és nagy szavakkal elmesélte a fiának, hogy mi is történt, és ezek az emberek miért vannak itt.
- Ő a fiam! - szólt a király az emberek felé, akik még mindig lehajtott fejjel várakoztak.

Ekkor felemelték a fejüket és az ifjúra néztek! Az árus közömbösen nézett a király fiára, a szegényleány viszont csodálkozva. Hiszen azt az ifjút fedezte fel benne, aki a házacskájánál járt tegnap délután. Az ifjú arcán csak egy kissé ült ki a csodálat, hogy a leányt itt találja. Apjához fordult, majd így szólt hozzá:

- Apám! Hadd tegyek ma én igazságot!
A király beleegyezően bólintott. Az ifjú azzal az árushoz fordult.
- Mennyi a károd? - kérdezte tőle.
- 3 krajcár, fenséges ifjúúr - szólalt meg alig hallhatóan a kofa.
- Rendben! Megkapod! Kincstárnok! – kiáltott körbepillantva.
Avval egy alacsony, sunyi képű ember ugrott elő valahonnan az ifjú és a király elé.
- Uram… - szólt az úrfihoz meghajolva.
- Fizesd ki ennek az embernek a leány által okozott kárt! - parancsolta.

A kincstárnok így is tett, és egy kis bőrerszényből kivette az érmeket. Majd átadta a kofának. Ezután az király fia ezt mondta az árusnak.

- Most menj! A károd meg van térítve! És ti is menjetek! - intézte a szavait a katonák felé.

A kofa valamint a katonák meghajolva a király és fia előtt kisündörögtek az oldalsó ajtón, otthagyva egyedül és árván a szegény leányt, aki csak nézte és nézte az ifjút.

Amikor a többiek elhagyták a tróntermet, az ifjú a szegényleány elé lépett, ránézett, s így szólt hozzá:

- Én téged ismerlek.

A leány kissé meglepődött, hiszen sosem találkoztak személyesen. Egyszer látta csak csupán, amikor a tisztáson járt a legény tegnap délután, és ő akkor távolból egy fa mögül nézte.

- Lehetetlen… ifjúúr! Mi még sosem találkoztunk személyesen. Bizonyára összetéveszt valakivel.
- De bizony, hogy így van! - kötötte az ebet a karóhoz a király fia. Még beszélgettünk is…! Győződj meg róla! Tegyél fel nekem kérdéseket, és ha ismerlek, akkor bizonyára válaszolni is tudok rájuk. De ha mindegyik kérdésre jól válaszolok, akkor én kérhetek tőled valamit… Rendben?

A leány alig láthatóan bólintott. Ekkor az öreg király is feltápászkodott a trónról. Megigazította a palástját, és a félredőlt koronáját, avval elindult a fia és a szegénylány felé.

- Honnan ismernéd ezt a leányt, fiam? - kérdezte.
- Elmondom majd, apám! - válaszolt az neki. - De előbb szeretnék válaszolni a leány kérdéseire, hogy bebizonyíthassam neki, ismerem. Nos, mik lennének a kérdések? - fordul felé.
- Hogyan és mikor találkoztunk? - érdeklődött a leány.
- Ott voltam a házadban. Tegnap este - válaszolt az ifjú.
- Az lehetetlen… tegnap egyedül voltam, és egy gal… - elkerekedett a szeme, ahogy ránézett a király fiára.
Aki mindezt észrevette, és mosolyogva befejezte a mondatot.
- …egy galambbal. Az a galamb én voltam!
- Ezt nem hiszem el! Hogyan változhatott át galambbá? Ez… nem lehetséges! De ha valóban az úrfi volt tegnap este a galamb, akkor mesélje el, hogy miről is beszélgettünk.
- Elmesélted, hogy láttál egy legényt délután a házad közelében. Meg, hogy elbújtál, mert nagyon megijedtél tőle, hiszen csak állatokkal szoktál beszélgetni.
Ekkor a leány csodálkozó arcot vágott.
- Igen. Ez így volt… Aztán?
- Tegnap este a galambot, vagyis engem, ápolgattál a házadban az asztalon. Mert elkapott az erdő szélén lakó anyó macskája, és igen csak megtépázott.
- Valóban így történt? - kérdezte a király a leánytól.
- Igen. Valóban így volt…
- De, hogy végképp bebizonyítsam neked, hogy akkor valóban én voltam ott… Tudom, hogy eltűnt valamid! Ami kedves volt a számodra.

Ekkor a leány a nyakához kapott, és szomorúan vette tudomásul, hogy az édesanyja sípja nincs a nyakában.

- Igen. A sípom!
A király fia ekkor benyúlt a zsebébe, és egy kis fűzfa sípot húzott ki belőle.
- Ez volt az? - kérdezte.
- A sípom! - sikított fel a leány, és kapott a hangszer után.

Az ifjú akkor átadta a leánynak a sípját. Aki megsimogatta azt, majd a nyakába akasztotta, és rámosolyodott a legényre. Az visszamosolygott rá, majd megfogta a kezét és a trónhoz vezető lépcsőhöz vezette, ahol leültek, hogy elmesélje a lánynak az egész történetet. A király is velük ment, aki állva hallgatta a fia szavait.

Így hallhatták mindketten, amikor is az ifjú elmesélte nekik a délutáni lovaglását az erdőben. Hogyan ért a tisztáshoz, és hogy próbálta megkeresni, ki lakik ott. Aztán beszélt az anyóról is, akit majdnem fellökött a lovával. A csodálatos, kis, fura házról, ahol az anyó lakik. A főzetről, amelyik egy kicsit kesernyés volt, amikor megitta. A vadgalambról, mely akkor szállt el a ház felett, mikor ő felnézett az égre. Majd a macskáról és az útról a ház felé. A tűzről is mesélt. Mert már korábban odaért, és hallotta a leány beszélgetését az állatokkal. Továbbá a tervéről, hogyan elcsente el a sípot… és arról is, mikor a palotába érkezett gyalog, mert a lovát az anyónál hagyta, és amikor véletlenül megpillantotta a lányt, aki a palota felé igyekezett… Majd, mikor felbérelt egy embert a körtemuzsikus mellett, hogy lökje meg a leány kezét, hadd törjön szét a muzsika. Mivel tudta, hogy a leánynak nincsen pénze, hiszen látta, milyen szegényes körülmények között élt, azzal is tisztában volt, hogy ide, az apja elé hozzák majd a katonák. Ezért sietett úgy be a terembe, hogy még időben érkezhessen…, és azért kérte az apját, hogy ma ő tehessen igazságot.


- Apám! - fordult ekkor a királyhoz a fia. - Láthatja. Én ismerem ezt a szegényleányt, és amit az este láttam ott a tábortűz körül, hogy milyen szeretettel és odaadással beszél az állatokkal, szerintem így beszélne a néppel is! Apám, én hiszem, hogy ő nemcsak az állatok szívét tudja megnyerni, hanem az emberekét is, akik az országunkban laknak, élnek.
- És mit szeretnél tenni?
- Megkérem, hogy legyen a feleségem.
- Rendben - szólt a király. - Legyen, ahogy szeretnéd!

Ezután az ifjú odafordult a szegényleány felé, aki még mindig nagyon örült annak, hogy megkerült az ő kis sípocskája. Megfogta a két kezét, avval megkérdezte tőle, hogy hozzájönne-e feleségül. Az kicsit ugyan vonakodva az elhangzottak miatt, de igent mondott az úrfinak.

Még aznap megülték a lagzit a palotában. Sütötték a pecsenyéket a tűzön, és bor folyt egész éjszaka a korsókba. Valamint a harangtoronyban is félreverték a harangokat. A harangszó eljutott egy fura, kis házba is az erdő egy félreeső részébe. A házacskába, egy furcsa karamellázott cukorból készült hintaszékben egy apró anyócska üldögélt, ölében egy fekete macskával.

Az anyó szája lassan mosolyra húzódott.

- Legyetek nagyon boldogok! - mondta, és megsimogatta a macskáját.



Jó néhányszor kelt már fel a Nap a környező hegyek mögül. Amikor is egy reggel megcsillantotta meleg sugarait egy aranyozott kicsiny bölcsőn, amelyben egy aprócska kis gyermek aludt. Mellette ott állt az úrfi és az egykori szegényleány. S szeretettel néztek le a gyermekükre.

Ekkor hirtelen a leány leakasztotta a kis fűzfa sípot a nyakából, és a kicsi markába helyezte. Az pedig nyomban megszorította azt, és álmában édesen elmosolyodott.

(VÉGE)


Veszprém, 2016. február 23-24.

Előző oldal Egon C. Reid
Vélemények a műről (eddig 1 db)