Hollócsőr, avagy az indián zombi suttogása

Horror / Feladatok (1217 katt) Jimmy Cartwright
  2011.02.01.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/3 számában.

Jack félálomban szendergett a kemény priccsen, a hold sápadt fénye erőtlenül világította meg a szűkös cellát. Elméje különös vidékeken járt: egy őserdei temetkezési helyről indult, majd a sűrű aljnövényzeten verekedte magát keresztül, mígnem egy hatalmas zikkurat magasodott előtte. Olthatatlan vágy támadt benne, hogy kincsek után kutasson az elhagyatott indián templomban. A levegőbe emelkedett, s a magasan lévő bejárathoz lebegett. Amint átlépett a kőbe faragott torz szobrok között, selymes füvet érzett a talpa alatt. Mezítelenül állt egy zöld mezőn, s midőn körbetekintett, úgy látta, mintha egy golyóbis belsejében volna. Rohanni kezdett, és bár a talaj mozdult a lába alatt, úgy tűnt, hogy mégis egy helyben marad. Megtorpant. Egy hangot vélt hallani a távolból. Felemelkedett, s odalebegett, ám senkit sem talált. Rájött, hogy a hangok a fejéből jönnek, így becsukta a szemét.

Rémülten, sikítozva riadt fel a rácsok mögött. Remegett, mint a nyárfalevél, nadrágja nedvesen tapadt a combjaira.

– A rohadt életbe! – mordult fel. – Behugyoztam. Megint. Mi a fene történik velem? – Összekuporodott, mint egy kisgyermek.
– Mr. Slater! – hallotta meg a sheriff hangját. – Minden éjjel ezt akarja csinálni? Amióta itt van, ezt a szart játssza itt nekem. Ha az a célja ezzel, hogy átszállítsuk, ki kell ábrándítsam. Még senkit se' láttam, aki ilyen brutálisan elbánt volna egy indiánnal. Tudja mi a büntetése!
– Kérem... – nyögte Jack. – Szeretnék beszélni... egy lelkésszel.
– Lelkésszel? – hitetlenkedett a sheriff. – Minek az magának? Kap majd lelkészt, mielőtt bitófára kerül. Hamarabb, mint gondolná. Na jóccakát!
– Ne... ne menjen el! – könyörgött Jack. – Azok a hangok, azok... megőrjítenek! Segítsen kérem! Hívasson egy lelkészt!
– Most? Az éjszaka közepén? Aludjon mr. Slater – mondta közönyösen, majd visszament az irodájába.

* * *

Szárnyaló Szellem elégedetten mosolygott. Sikerült ismét rémálmot küldenie a gyilkosra. Kezdett visszatérni a bódult állapotból, lassan visszatértek törzsének éjszakai neszei, fényei, szagai. Eszébe jutott Bubba, a voodoo varázsló, akivel egy időben érdekes eszmecseréket folytatott. Jó hasznát vette most azoknak a praktikáknak, még akkor is, ha nem a valóságban alkalmazta azokat. Rakott még néhány rönköt a tűzre, majd magára húzta a takaróként szolgáló állatbőrt. Néhány perc múlva békésen aludt.

* * *

Jack elgyötörten, kipihenetlenül tért magához, amikor az ajtó rácsai között beadták neki a reggelit. Kinyújtózkodott, majd kedvetlenül elfogyasztotta a kis darab kolbászt, sajtot és kenyeret, s megitta a bögrényi vizet, miközben tekintete a semmibe révedt. Gondolatai közben messzire, a nem is olyan távoli múltban jártak, abban a néhány héttel ezelőtti időben, amikor rémálommá vált az élete...

* * *

Óvatosan kémlelt ki a hegygerinc mögül. Tekintete a völgyben elterülő kis indián falut kémlelte. Itt élt Hollócsőr is, az az indián harcos, aki pár napja egy kisebb összetűzés során elvette Stanley-nek, Jack bátyjának életét. Stanley a kezei között halt meg, s megesküdött szüleik életére, hogy mihamarabb bosszút áll érte. A temetés után rögtön nyomába is eredt Hollócsőrnek, kiderítette hol él. Tegnap óta figyelte a falu életét, szokásaikat, mindennapi rutinjukat.

Porfelhőt vett észre a tábortól nyugatra lévő szorosban. Nem tudta kik lehetnek, hisz a falu lakói jól láthatóan teljes létszámmal otthon voltak. Az érkezőkre közelített távcsövével. Nagy karimájú, poncsót viselő alakokat látott, amint sebesen a falu felé lovagoltak, mögöttük egy ekhós szekér érkezett. A lovasok voltak vagy ötvenen, s jó részük hamarosan körbevette az indián települést, míg az ekhós szekér és három lovas a sátrak közötti téren állt meg. Az indián nők és gyerekek eközben a sátrakba menekültek, míg a harcos férfiak a sátrak bejáratát védték.

Jack már jobban látta az érkezőket. Egy rikító színű, sárga-fekete poncsóba és fekete kalapba öltözött fickó lehetett a vezetőjük, az kezdett ugyanis dirigálni a rézbőrűeknek, egy hatalmas colttal a kezében. Láthatólag vitatkoztak valamin, s az indiánok nem engedtek. Jack összerezzent a colt hirtelen robajára, s az egyik rézbőrű szétnyíló koponyával zuhant a földre. Pillanatok alatt zűrzavar támadt odalent, s a keletkező nagy porban nem is igazán lehetett látni, mi történik. Mire elült a csatazaj, a por is eloszlott. Borzasztó látvány tárult a szeme elé. A poncsósok egy kupacba rakták a leölt indiánok tetemeit, miközben a lányokat, fiatal nőket, asszonyokat az ekhós szekérre terelték. Közben megérkezett még egy szekér, arra a kisebb fiúgyermekek kerültek. Most már biztos volt benne, hogy a poncsósok mexikói bandatagok, akik indiánokkal kereskednek. Bosszantotta a dolog, főleg, amikor a mexikóiak nem csak a falut gyújtották fel, hanem a tetemeket is.

Jack megvárta míg elmennek, nem akart összetűzésbe keveredni ezekkel a déli barbárokkal. Viszont amikor az utolsó lovas is eltűnt a szorosban, rohanvást igyekezett a faluba. Egyszer majdnem át is bucskázott egy nagyobb kövön, de sikerült megtartania egyensúlyát. Mire odaért, a tetemek már javában lángoltak, s mivel eloltani nem tudta a tüzet, a hullákat kezdte abból egyesével kirángatni. Az égő hús bűzétől ugyan alig bírt levegőt venni, a gyomra is felfordult, de egyelőre még kitartott. Egyre csak Hollócsőr tetemét kereste. Hirtelen érdes hang csattant a háta mögött:

– Mit csinálsz te sápadtbőrű kutya?
Puskák závárzatának kattanását hallotta. Mozdulatlanná dermedt, azt hitte, a poncsósok jöttek vissza.
– Keresek valakit – szólalt meg.
– Égő tetemek között? – kérdezte furcsállóan egy másik hang. Erre nem tudott mit felelni. – Fordulj meg sápadt kutyafattya!
Jack eleget tett a kérésnek, ám meglepetését nem tudta leplezni.
– Hollócsőr? Te nem... – a kérdés befejezése helyett a hullák felé mutatott.
– Jack Slater. Amint látod, Szárnyaló Szellemmel épségben vagyunk, hála a szellemeknek. Most lassan vedd elő a fegyvered, és dobd a lábam elé.
Nem tehetett mást, hisz Hollócsőr és Szárnyaló Szellem is jókora puskát irányzott felé, egyikük a fejére, míg a másik a mellkasára célozva.

– Most pedig regéld el szépen, mi a fenét keresel itt, Jack Slater! Illetve... Csak nem azért jöttél, hogy bosszút állj a bátyádon?
Jack csak bólintott.
– Szánalmas sápadt patkány! – köpte oda Hollócsőr. – Stanley rosszkor volt rossz helyen, ahogyan én is. Nagy kavarodás volt, még nagyobb csetepaté, indiánok a mocskos földrablók ellen. Én is csak az életem védtem, mint ahogyan a bátyád is. Én túléltem, ő pedig nem. Szomorú, de korántsem annyira, mint amit ezek a ragyás mexikóiak műveltek a falummal... – a hangja elcsuklott. Jack most vette csak észre, hogy Hollócsőrnek mekkora önuralomra van szüksége ahhoz, hogy nyugodt maradjon.

– Sajnálom pajtás. Igazad van. Nagyobb büntetés az neked, ha életben hagylak... – elharapta a mondat végét, de bárhogy is bánta, már kimondta.
– Ezt nem kellett volna – szólalt meg Hollócsőr, majd a puskáját Szárnyaló Szellem kezébe nyomta, s előhúzta övéből a tőrét. – Ezzel vágom ki a szíved, te sápadtarcú patkány!
Jack épphogy ki tudott térni a döfés elől.
– Ne haragudj pajtás, nem úgy értettem! – próbálta menteni a helyzetet. Újabb támadás elől ugrott félre. – Tán jobb lenne, ha a te életed is elvenném? – Az indián tőre vészesen közel suhant el a torka előtt.
– Hogy érted azt, hogy az én életem is? – rontott rá ismét a rézbőrű.
– Sehogy, hülyeségeket beszélek, nem vagyok teljesen magamnál. Láttam, ahogy a rohadt mexikóiak...
– És persze nem tettél semmit! Hagytad, hogy kiirtsák a falumat!
Jack hárított egy combjára mért szúrást.

– Mit tehettem volna? Voltak vagy ötvenen! De nem öltek meg mindenkit.
Hollócsőr gyors lépésekkel Jack mögé került. Jack még épp időben kapta el a tőrt markoló kezet, csavart rajta egyet, majd ő került az indián háta mögé.
– Állj már le pajtás! Épp elég vér folyt mára. Sajnálom, ami itt történt. Ne tetézzük tovább. A poncsósok elvitték az asszonyaitokat és a gyermekeiteket. Ők még megmenthetők. De ne hidd, hogy segítek.
Hollócsőr Szárnyaló Szellemre tekintett, aki időközben a földre tette a puskákat.
– A sápadt bőrű patkánynak igaza van. Elég a vérontásból. Megértette, miért kellett meghalnia a testvérének, elszállt belőle a bosszú.
– Jól van hát – szólt Hollócsőr. – Engedj el te kutyafattya!

Jack elengedte az indiánt, de azért taszított rajta egyet, s ő maga is hátrébb lépett, nehogy a rézbőrű valami alattomos csellel próbálkozzon. Ám Jack szerencsétlenségére az indián lába beleakadt az egyik tetembe, s amint próbálta visszaszerezni egyensúlyát, meglehetősen komikusan, egy lábon ugrálva, a még mindig lángoló hullahegy felé tartott. Végül újabb tetembe botlott, majd a tűzbe zuhant. Haja azonnal lángra kapott, s bár mind Jack, mind Szárnyaló Szellem igyekezett segíteni neki, mire odaértek, már a ruhája is tüzet fogott. Próbálták eloltani, ám mire sikerült, Hollócsőr eszméletét veszítette.

Jack meggyötörten roskadt le a földre, a tetem mellé.
– Én nem... én ezt nem... – motyogta maga elé. Sokáig tartott, amíg eljutott a tudatáig, hogy az öreg indián sámán hozzá beszél.
– Menjen el mr. Slater! Menjen innen el! Maga meg a családja csak a bajt hozta ránk, a falunkra. Tűnjön el innen, mielőtt még meggondolom magam, s olyat teszek, amit magam sem akarok. Vigye a fegyverét is! Ne jöjjön többé még a környékre sem!
Szédelegve vette fel poros hatlövetűjét, s indult a hegyoldal felé. Maga is biztos volt benne, hogy sohasem fog visszatérni, még a környékre sem.

* * *

Később elkapták. Az öreg sámán tehát mégsem volt olyan megbocsátó. Ráadásul néhány nappal a történtek után kezdődtek ezek a furcsa álmok. Az álmok, amelyek nyugtalanítóak voltak, s amelyek végén Hollócsőr, feketére égett hússal a testén kísértette őt, mint valami élőhalott, s folyton folyvást csak érthetetlen, és félelmetesen idegen, túlvilági hangon suttogott a fülébe.

Előző oldal Jimmy Cartwright
Vélemények a műről (eddig 7 db)