Linktár

Bádog Joe

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/5 számában.

Vannak nehezebb napok és vannak könnyebbek.

A nehezebb napokon ott feszít az érzés, hogy felvegyem a kalapácsot és szétverjem annak az átkozott bádogdoboznak a fejét, míg a jobb napokon órákig el tudom nézni, ahogy áll az irodakonténer ajtajában, és minket figyel. A robotika jó dolog, amíg otthon a porszívód elvégzi a munkáját, azután beáll a sarokba. Más a felállás, ha napi nyolc órában egy robot áll a hátad mögött.

Virgil – az utolsó emberi főnököm – egy igazi megátalkodott szemétláda volt. Öt évig szívta a vérünket abból az apropóból, hogy a kocsmatöltelék apja az évtized lottónyereményét az építőiparba fektette. A köztünk lévő korkülönbség nemigen zavart, az viszont annál inkább, ahogy azzal büszkélkedett, hogy mások ötleteiből él meg.

Sok jó embert veszítettünk el az új vezetés alatt. A művezetőnk az első napon rácsapta az ajtót az új kisfőnökre. A korlátnak támaszkodva figyeltük, ahogy öreg Hamish, a hájas seggével és a kedvenceivel látványosan levonult az építkezésről. Aznap este még vigyorogva toltunk le egy sört a megfogyatkozott csapat egészségére, a hét végére viszont csak ültünk a korsó fölött, és néztünk magunk elé.

Apuka kedvenc fiacskája tagadhatatlanul színt vitt az életünkbe. Reggelente ott állt köztünk és az építkezés között. A mellénye és a sisakja makulátlanul csillogott, a tollát kardként, a csíptetős tömbjét pajzsként emelte maga elé. Ennyi elszántsággal egy sárkányt vissza tudott volna tartani egy rakás aranytól, nemhogy két tucat fázósan topogó melóst a munkahelytől.

Soha nem fogyott ki az ötletekből, de szerencsére hamar kiderült, hogy nagyjából fogalma sincs arról, mit történik körülötte. Kezdetben próbáltuk segíteni néhány gyakorlatias tanáccsal, ám a vörösödő nyak és a megemelt hangú válaszok elég egyértelműen megmutatták, mennyire személyes sértésnek veszi ezeket. A megbeszélések rövidesen hümmögéssel tarkított beszédekké fajultak, és lassan megszoktuk, hogy amit elsőre viccnek gondoltunk, az a következő feladat.

Egymást követték a hónapok, mi pedig egyre többször álmodoztunk a mindenkit megváltó üzemi balesetről. Néha nem kellett volna más, csak egy vicces dobbantás, hogy Virgil a gatyájába eresszen, vagy ijedtében mellé lépjen a biztonsági zónának. Na persze ez mindig csak álom maradt, hiszen életünk megkeserítője leginkább a fellengzősen „Operatív Központnak” becézett konténer néhány tízméteres körzetében csetlett-botlott, és csak akkor merészkedett terepre, ha minden kötél szakadt. Többször is megpróbáltuk felcsalni valamelyik félig kész épületre, ám minden esetben ügyesen megtalálta a kifogást, amivel elkerülhette azt, hogy összekenje a drága cipője orrát. A szemétkedéseit igyekeztünk azzal ellensúlyozni, hogy annyi borsot törtünk az orra alá, amennyit csak büntetlenül lehetett.

Azon a napon, amikor Bádog Joe megérkezett, Virgil az irodába rendelt kettőnket. Előadta magát, mint valami nagyvilági üzletember, aki felfedezte a legújabb, világrengető csodát. A lábát feltette az asztalra, úgy magyarázott és mutogatott nekünk. Hallgattuk a szófosást, bólogattunk néha, nehogy visszakérdezzen, de azon kívül, hogy ezután „a robot is a csapat” része, nem sokat fogtunk fel a monológjából. A fényesre suvikszolt bádogember engedelmesen állt az asztal mellett, mi meg úgy topogtunk mellette, mint a tanári szobában felsorakoztatott diákok. Összenéztünk párszor Hank barátommal. A vigyorából tudtam, ő is azon morfondírozik, hogyan lehetne kiugrasztani a szék lábát a baromarcú főnökünk alól.

Személy szerint semmi kifogásom nem volt a csapat bővítése ellen. A seregben találkoztam már fél-intelligensnek titulált robotokkal. Szerződéses bokorugróként kimondottan örültem neki, hogy a fémtestű cimborák mentek az első sorban, amikor meleg volt a helyzet. A kényelmes élet a laktanyában azonban hamarabb véget ért, mint gondoltuk. A drónok és robotok miatt leginkább csak a technikusok és mérnökök maradtak meg a seregben, a prosztó gyalogosoknak nem hosszabbítottak szerződést. Egy napon arra eszméltünk, hogy egy koszos kocsmában ülünk, sörrel a kézben, civil gúnyában, és arra a buszra várunk, ami elvisz minket a tetves sivatagból a tetves városba. A csillagosokat persze nem ejtették a fejükre. Az obsittal járó pénzt csak akkor kaptuk meg, miután aláírtuk a mellé odacsúsztatott kötelezvényt, amiben önként vállaltuk, hogy ha akadt valahol a világban egy olyan helyszín, amivel a döcögő léptű barátaink nem bírnak, akkor önként és dalolva húzzuk magunkra ismét az angyalbőrt.

A meló megvárt, úgyhogy nem éltem meg katasztrófaként a leszerelést. Sok minden megváltozott, amíg én a laktanyában ütöttem el az időt, de az építkezés az még építkezés maradt. Igaz, mostanság már leginkább nem a hagyományos lakóházakon dolgoztunk, mert azokat kiszorították a műanyagból öntött modulházak. Nekünk megmaradtak az ipari épületek, a csarnokok és az áruházak, amiknél az „ide egy budi, oda egy szoba” módszerrel dolgozó dizájnerek nem tudtak mit kezdeni. A kétkezi munka még nem ment ki a divatból.

A telepen egy pillanatra megállt az élet, amikor a robottal a sarkunkban kioldalogtunk az irodából. Az öreg szakik csak a fejüket rázták a sarokban. Örültek, hogy a kisfőnök minket talált meg, és nem őket. Az alkalmi melósok között viszont akadt pár nagyokos, akik azt hitték, hogy most fogást találtak rajtunk. A következő napokban megjelentek a robotos firkák és matricák körülöttünk. Először a szekrényünkön, majd az autónkon, végül a roboton is. Egy szeles napon aztán felborult a mobilbudi az udvaron, benne az egyik vidám fickóval. Onnantól megszűnt a ragasztgatás.

Virgil néhány hét után egy baromi nagy lakatot tett az irodakonténerre, és még annyit sem járt ki a telepre, mint annak előtte. Nekünk azt mondta, a roboton keresztül online ellenőrzi a munkát, mi pedig egy darabig bedőltünk a dumának, és zabszemmel a fenekünkben toltuk az ipart. Később persze rájöttünk, ha ügyesen választjuk meg a robotnak kiadott munkákat, akkor szinte a végtelenségig el tudjuk terelni magunkról a figyelmet. Nézhette naphosszat az online képeket, legfeljebb néhány pillanatra láthatott minket, akkor meg éppen szorgalmasan dolgoztunk. A munkaidőt nagyon szigorúan betartottuk, ahogy a pihenőket is. Sok minden volt a rovásunkon, sajnáltuk volna, ha a céget miattunk büntetik meg.

Valaki egyszer felemlegette, ha a kisfőnök rájön, hogy a robot az orrunk alá tudja dugni pénteken az elszámolást, onnantól csak akkor hallunk felőle, amikor a Bahamákról küld karácsonyi üdvözlőlapot. Senki nem röhögött.

Hazugság lenne azt állítani, hogy kevesebbet dolgoztunk volna, vagy rosszabbul a felügyelete nélkül. Igazság szerint jobban ment a meló így, hogy nem kellett állandóan egy szájhős barom felbukkanására figyelni, hanem a saját tempónkban tudtunk haladni.

Bádog Joe-ra egyébként egy szavunk sem lehetett. A programot informatikus mérnökök rakták össze, akik a tankönyvekben leírtak szerint próbálták leszimulálni az építőipari munkát. Ennek nem sok köze volt a valósághoz, ám legalább nem kellett megtanítani az alapfogásokra, mint az alkalmizós arcok többségét. Az anyagfelismerő program tökéletesen bevált, a mennyiségekkel tévedhetetlennek bizonyult, és nem volt sértődés, ha elküldted a fenébe, amikor gyorsabban fordult meg a raktárból, mint szeretted volna. Dolgozott naphosszat, nem pofázott vissza, és nem fanyalgott a kosz miatt. A kiborult szerszámosládát is precízen összerendezte, miközben mi komótosan vedeltük a dugisört.

Hank az elején megpróbált szemétkedni vele, aztán rájött, hogy a robotot nem tudja felingerelni, ezért megfordította a dolgot és inkább azon agyalt, milyen marhaságokra tudja rávenni a gépet. Az első, kisebb csínyeken jól szórakoztunk. A homokvár a zászlócskákkal jó kezdetnek tűnt, majd jöttek a trükkös rakodások. Emlékszem, amikor a hirtelen feltámadt viharos szél egy fél emeletet döntött romba, csak mert megindultak az egymásra halmozott falazóelemek. Virgil autójának leöntése festékkel már a merészebb húzások közé tartozott, hiszen ha lett volna egy csöpp esze, megtalálja a módját, hogy ránk verje a balhét. Először kivert a víz, de később a sör fölött már együtt nevettem a többiekkel a videóra vett toporzékolásán.

A dolgok akkor fordultak komolyra, amikor a barátom kitalálta, hogy a robot segítségével feltöri az egyik önjáró teherautó rendszerét, és a rakománnyal eltorlaszolja reggelre a bejáratot. Hiába mondtam neki, hogy ebből baj lesz, csak annyit értem el, hogy kihagyott a buliból. Fél tucat letarolt kocsi és egy félig lerombolt ház után az elszabadult teherautót megállító Bádog Joe hősként mászott ki a roncsokból, Hanket pedig bilincsben vitték el. Láttam rajta, hogy megbánta a dolgot, és azt is, hogy mennyire beijedt, csak éppen akkor már elkésett a gondolkodással. Gyorsított eljárásban öt évet kapott szándékos rongálásért és emberölés kísérletéért. A híradós kommentátor szerint legkorábban három év után szabadulhat.

Virgil másnap reggel késve érkezett a telepre, és azonnal a rendkívüli gyűlést hirdetett. Joe odahúzott neki néhány üres raklapot, amire felmászva nagyobb embernek érezhette magát. A csend először hosszúra nyúlt, mert veszettül lapozgatott a mobilján, aztán mégis belelendült, és percekig beszélt nagyjából összefüggéstelenül Hankről és a balesetről.

– Végül egy bejelentés! – emelte fel a kezét, amikor már többen pusmogtak, mint ahányan a rögtönzött pódium felé néztek. – A vállalat vezetése úgy döntött, hogy mivel a J-0-E egység rendkívüli önállóságról tett tanúságot a baleset ideje alatt, ezért próba jelleggel a telep vezetésére kap megbízást.
Valaki nyerítve felnevetett, mire elhalkult a társaság.
– Hé, valaki hallotta, mit mondott a nagyfiú? – emelte a magasba a kezét az egyik öreg szaki a hegesztők közül.
Virgil végignézett a munkásokon, aztán vállat vont.
– Mondom, a robot lesz a főnök!
A csönd nem tartott sokáig.
– Vele talán majd szót értünk! – hallatszott a hátsó sorok felől.

A telepvezető elvörösödő fejét mindenki jól láthatta. Kinyitotta a száját, felemelte a kezét, azután legyintett egyet és lemászott a raklapokról. Többen utána kiáltottak, néhány kiürült sörös doboz is előkerült hirtelenjében. Az önérzetes fellángolás nagyjából addig tartott, amíg a kisfőnök kihajtott a telephelyről. A hőbörgést kürtszó szakította félbe, mire mindenki Bádog Joe felé kapta a fejét.

– Köszönöm a figyelmet! – nézett végig a rajtunk a robot. – Szerintem mindenki tudja a dolgát, emberek!

A mellettem álló kőművesre néztem, ő meg rám. Meghúzta a vállát, egy ampullát kotort elő a zsebéből, a fülcimpájába lőtte az adagot, aztán vigyorogva elhúzott a lift felé. Szerencsés flótás. Nekem kétszer át kellett főznöm a kávét a szűrőpapíron, mire egyszer felébredtem.

Körbenéztem. Joe eltűnt a barakkban, a többiek meg kettesével-hármasával indultak a dolguk után. Úgy látszott, senki nem vette fel, hogy mi történt Hankkel.

Az első órák keservesen teltek. Felhordtam magamnak annyi cuccot, amennyiről úgy gondoltam, hogy egyedül is be tudom szerelni a műszak végéig, aztán szusszantam egyet. Ültem a dobozokon, bámultam a kerítés túloldalán lófrálókat, és rohadtul vágytam egy slukkra. Eszembe jutott, mit szokott ilyenkor mondani Hank a lustaságról. Lüktetni kezdett a halántékomon egy ér, úgyhogy inkább nekiláttam a melónak. Feljelöltem a furatokat, aztán belőttem a tipliket a helyükre. A fal tövébe rúgtam egy doboz csőbilincset. Úgy számoltam, kajaidőig kitartok ezzel. Talán az ötödikkel végeztem, amikor felbúgott mögöttem a csőhajlító.

Bádog Joe háttal állt nekem, mégis észrevette, hogy abbahagyom a csavarozást.

– Valami baj van? – kérdezte.
Megfordult a fejemben, hogy elkezdem sorolni, aztán inkább legyintettem.
– Kérsz egy sört?

Na, erre teljesen kibuktam. Ordítani kezdtem, hogy ne szórakozzon velem, mert én jó munkás vagyok, és már akkor vezetékeket szereltem, amikor még Kínában bányászták a hozzávalót! Ha ki akar rúgni, tegye meg, de ne próbáljon csőbe húzni, mert az etikátlan! Kiabáltam durvábbakat is, így utólag nem csodálom, hogy senki nem bukkant fel megnézni, mi történik azon az emeleten.

Bádog Joe türelmesen végighallgatott, aztán a vállamra tette a kezét. Hanktől leshette el a mozdulatot. A különbség annyi volt csupán, hogy attól nem roggyantak meg a lábaim.

– Kell pár nap, mire felvesznek Hank helyett valakit, addig segítek!
Hosszasan néztem a fém arcot, aztán rájöttem, hogy nincs mögötte semmi ártó szándék.
– Oké, nyomjuk! – bólintottam.

Joe betartotta a szavát, keresett Hank helyett embert. Nem rajta múlott, hogy mindegyik csak ideig-óráig maradt. Azt mondták, dilisek vagyunk, hogy hagyjuk a nyakunkon lógni a robotot, meg hogy máshol ott a szakszervezet, és jobb a pénz. Nem könyörögtem egyiknek sem, hogy maradjon. A többiek sem.

Néhány szemfülesebb alkalmi melós megragadt a csapatban, ők együtt vigyorogtak velünk a negyedéves prémium osztásánál. Nem tudtuk, ezt hogy harcolta ki Joe, ám abban biztosak voltunk, hogy Virgilt az első alkalommal megütötte a guta.

Reggelente biccentek Joe-nak, amikor elmegyek az irodakonténer előtt. Ritkán beszél velünk, akkor is csak a legszükségesebbeket. Teszi a dolgát, meg mi is. Ezek a jobb napok.

Amikor eszembe jut Hank, akkor dühös vagyok és szégyellem magam. Ilyenkor messzire elkerülöm Joe-t.

Szerencsére ezek a napok egyre ritkábbak.