Hidegség

Szépirodalom / Novellák (545 katt) Mayer
  2018.12.29.

Hideg volt. Az ólomszínű délelőtt rátelepedett az utcára, még a fagyott pocsolyák sem csillogtak. Az út szélén a murva szürkésfehér színbe váltott, még a kerítéseknek is fagyos kinézetük volt. Lassított, lehúzódott az út szélére és mereven egy pontra tekintve bele tudta látni a nyarat a tájba, ahogy a levegő libegve szállt fel az aszfaltról. Talán egy percig sem tartott ez a kép és szinte erővel szakította ki magát belőle, mert érezte, a jelen sürgeti.

Újra elindult és belekényszerítve a tudatát a valóságba a maga által összeszedett leltárt kezdte el ismételgetni: két elrontott házasság. Három munkahely, ahonnan kirúgtak. Egy városszéli kis tanya, ahol lakom, de nincs víz. Viszont most van munkám és a villany be van vezetve. Kivételesen a kocsi is hibátlanul működik.

Nem volt felemelő érzés ezeket kimondania, de tudta, a valóság ez. Az, ha elmerül a gondolataiba, segít az idő fodrait kisimítani és meg is érkezett, mire ezek átfutottak rajta.

Komótosan, takarékos mozdulatokkal lépett be és letette a szatyrot az asztalra, majd felvette a gyufát és begyújtott az előre bekészített kályhába. A szoba még langyos volt az előző esti tüzeléstől, így leült és bekapcsolta a számítógépét.

Betöltötte a fészbukot és szánakozva nézte a sok magamutogató okoskodót, akiknek nagy része ráadásul az ismerőse volt. Valami pattant, engedett benne, a gyomorsav a torkába tolult és egyszerű undor töltötte el annyira, hogy beleborzongott. Pár kattintással felfüggesztette a fészbuk profilját és a keresőből kitörölte a napilapok elérhetőségét. Belenyilallt, hogy ez nem villámcsapás szerű, hanem egy folyamat része, valami, ami elkezdődött már régebben, de még nem vitte végig. Valami hideg van benne is, jeges és szeretet nélküli. Kézbe vette a telefonját és elkezdte kitörölgetni azokat, akikkel már évek óta nem beszélt. Önmagával szemben is megvetést érzett, mikor három olyan számhoz ért, amelyeknek a tulajdonosai már meghaltak, de valamiért, talán az elmúlthoz való ragaszkodásból és gyengeségből nem törölte őket. Most megtette.

Komolyan megkönnyebbült, hogy ezt a digitális szentimentalizmust és giccset lerázta magáról. Vizet melegített, majd elmosogatott és az ételmaradékot kivitte a ház elé. Mindig volt rá jelentkező kóbor kutya, most is ott somfordált egy zsemleszínű. Kiöntötte a tálkába a maradékot és hagyta, hogy a kutya, míg reszketve ment az ételért, megnyalja a kezét. Kivitt egy rongyos kabátot az ajtó mellé és leterítette, majd letett egy ízletes falatkát is mellé.

Odabenn vacsorázott, tett a tűzre, lefeküdt és bekapcsolt egy természetfilm csatornát. Úgy érezte, olyan, mint egy rozsdás vasdarab, amiről lemarták a rozsdát és bár kevesebb lett, de az végre az igazi rész, a valódi. Mielőtt elaludt, a nyárra gondolt és elmosolyodott, mert tudta, szeretni a napsütést jó dolog. Abban is biztos volt, hogy a zsemleszínű kutya ott lesz reggel az ajtó előtt és várni fogja.

Érezte, hogy a nyár falusi, langyos pora finom fátyolként belepi a lelkét és legbelül enyhül, bár nem szűnik meg az a vacogtató, kíméletlen hideg, ami a jeges szemeiből süt.

Előző oldal Mayer