Alex Banner

Horror / Novellák (1547 katt) Aless Sandro
  2019.03.26.

Kívülről látom csak az életem.
Minden, mi történik velem, minden érintés vagy pillantás, nem több mint egy előre ismert forgatókönyv.
A színészek változnak, de a kilégzés, a szívdobbanás, a napok múlása, ugyanazt a sémát követik.
Nincs ismeretlen változó az egyenletben, s a nyárfákat se fogja a változás szele megcsókolni.
Nem fog meglátogatni Aphroditét, ki elragadja a lelkem. Elragadja, hisz kiszabadítja a mindennapok monotonitásából.
Átok ül rajtam. A maradás édes átka.
Minden oly' egyszerű, minden oly' tökéletes így, nemde?
Hiszen mindenki ezt akarja, ezt keresi, a nyugodt, ámbár talán kicsit unalmas életet.
Különc vagyok, igen. Ez az egyetlen dolog, mire a múlt démonai megtanítottak engem.


2012 decemberét írunk. Minden olyan, mint máskor, kivéve egyet: a csend sűrűbben teríti be az utcákat, mint a novemberi köd.
Ez viszont másfajta csend. Nem az elmúlás keserű csendje, sokkal inkább a megszűnésé.
Lehet, hogy csak a tegnapi vihar az oka, de mégis furán érzem magam.
Az órák falják egymást, de ez a szűnni nem akaró kétely nem száll tova.
Vagy csak a képzelőerő diadala a valóság felett?
Egy viszont biztos: gyomrom jelzi, készen áll a befogadásra.
A piac már több órája kitárta kapuit, s csak reám vár. Öltözékem felöltöm, kósza tincseim beállítom.
Viszont a tükörképem oly' hamiskás. Mintha a belbecset látnám viszont, és nem a külcsínt.
Olybá’ tűnik, a tegnapi dajdajozás megtette a hatását.
Elvégre csak vége a Világnak, ha már a maják erre tették fel életüket.
Világvége ide, újjászületés oda, micsoda egy este volt, te jóisten!
Megszabadultunk a béklyóktól, levetkőztük a halandóság félelmeit. Csak ittunk és szeretkeztünk.
Nem számított az a holnap, mire ma ébredtünk.
Kusza gondolatok ezek, s míg tovább szállnék az ábrándok szárnyán, gyomrom újra jelez: hasztalan cselekvés most a játék az idővel. Még egy utolsó förmedés a tükörre. Indulok.
Hol boldogság ült, már csak szomorúság honol - súgja arcom lenyomata.
Cipő beköt, ajtó nyit, majd zár. A lépcsőházban fura szag kering. Mint az édeshús szaga.
Nem kellemes.
A lift lassan érkezik, a jól megszokott ütemében, hívás utáni első percre.
Persze gyalogolhatnék is, de ezt a luxust most nem engedhetem meg magamnak a "világvége érzésemmel".
A liftajtó nem nyílik. Mintha csak tudná, hogy szar napom van. Még eme élettelen tárgy is kerül ma.

- Dögölj meg! - vakkantottam oda félvállról.
Majd rögvest - tartalmas monológom után - nyöszörgés hallatszódik odabentről, illetve kaparászás. Kérdésem, miszerint, "Segíthetek?", válasz nélkül marad.
Megpróbálom még egyszer, de most világibb nyelven, hátha úgy már sikerrel járok. Can I help U?
Hasonló a reakció: semmi.
Nem releváns, de hátha egy németajkú szorul segítségre. Természetesen ez is válasz nélkül visszhangzik a kihalt lépcsőházban.
Na de sebaj. Megjárom a kofákat, s ha még mindig hallom, tárcsázom a Tűzoltóságot.
Így viszont marad a gyaloglás a mézédes, ámbár rothadó hús szagban.
A lépcsők kövein levő port vérfoltok takarják be, kikevervén egy új árnyalatot a már amúgy is széles skálába.
Lehet, nem is rohadt húst, hanem alvadt vért érzek?
De akkor mi ez az édes illat?
Biztos Stojkovich mama megint várja az unokákat.
Ha végeztem, visszafele be is nézek az aranyos, de cseppet rigolyás lengyel nénihez.
Kilépvén az utcára, megcsap a decemberi hideg szél.

"Nem baj, sietek, nem fogok fázni!" - mondom magamban, majd fejemre hányom kapucnim.
Már indulnék tovább, mikor meglátogat a nyugtalan nyugodtság.
Mi ez az érzés? Mi ennyire más? Megvan! Nincs semmiféle hang!
Se a varjak nem kárognak, sem a sztrádáról nem hallom az autók monoton zaját, de még a szembe szomszéd olasz házaspár sem éli megszokottnak nem nevezhető életét.
6. érzék, esetleg megérzés? Nem tudom, de valami szokatlan van most a Világban.
Lépteimet lassan kezdem, majd egyre szaporábbra cserélem, míg nem el nem jutok a futásig.
Futhatok én, liheghetek, sőt, még meg is állhatok sarkonként, hisz úgyse látja senki.
Nem vagyok egy sportos alkat, jobbára a focit is maximum konzolon játszom, így réteges ruhámban azonnal elfáradtam. Szerencsémre a piacot hamar elérem, igaz, embereket itt sem találok.
Hamis biztonságérzet nyújt az ismerős hely, csak ugye társaság nélkül.
Bejárom a standokat, mindenhol, illetve akárhol, keresvén egy olyan helyet, hol étvágyamat csillapíthatom, de semmi.
Vagyis várjunk csak! A villamos felőli oldalon nyitva van egy! Ki vannak rámolva a zöldségek, a húspult friss árukat takar, plusz már a kebap is fel van rakva az állványra.
"Halló!" - köszönök hangosan, de hiába a szebbnél szebb áruk, kiszolgáló személyzet, esetleg bárki, aki válaszolna, olyan nincs.
Testemben lévő farkaséhség üvölti a Holdat, de mégis eme érzést hamar lecseréli a bizonytalanság és a félelem.

"Segítsééé" - hallatszódik bentről egy sikoly, a "g" betűt elharapva.
"Asszonyom! Segíthetek? Bajban van? Mondjon, kérem, valamit!" - válaszolok félve, de határozottan.
Semmi válasz, csak hörgés és nyöszörgés. Ugyanolyan hangok, mint a liftben voltak! Lassan tudatosul bennem, egyre jobban, hogy itt valami tényleg eluralkodott. Valami gonosz, valami nem evilági.
"Asszonyom, bemegyek!" - értesítvén felelőtlenül a bennlévőket is.
Megkerülöm a zöldséges asztalt, majd a pénztár mellett a hátul lévő raktárba igyekszem, de csak az ajtajáig jutok. Bent a szobát üresség, csend és sötétség tölti meg.
Minden egyes másodperc, mit előtte töltök, óráknak tűnnek.
Fáznom kéne, de az adrenalin nem engedi ezt. Tavaszi patakként csordogál homlokomról az izzadtság.
"Be kell mennem! Nem késlekedhetek!" - bátorítom magam.
Első lépésemet azonnal követi a második, mikor megcsap a már többször is érzett édeshús szaga. Fura, mert büdös, de mégsem csavarja orromat annyira.
Lehet, csak az éhség játszik velem...
Bent semmit sem látok, csak amennyit a kívülről beszivárgó fény ad az első méteren.
Lábaimat csápként használom, hogy kitapogassam, mit rejt a mély sötétség.
Törmelékek, deszkák és... és valami puha. Nem lehet nagyobb 10-20 centiméternél.
De vajon mi lehet ez? Sütemény, hús, esetleg egy döglött patkány?
Igen, sajnos népszerű ez a rágcsáló errefelé. A múltkor hazafelé menet meg is támadott egy ilyen kis rohadék! Azóta kerülöm őket, ha lehet.
Nem mozdul, tehát ha patkány is, ettől már nem kell félnem. Közben fura érzés látogat meg, de nyugodtabb lettem, mint amikor bejöttem, s ámbátor igaz, sötétebb van, mint egy árok fogságában, és számomra azonosíthatatlan, idegen tárgyak hevernek szanaszét, de mégis biztonságban érzem magam.
Elvégre semmi sem támadt meg, tehát nagy baj nem lehet!
Viszont bárcsak elhoztam volna a telómat, most legalább látnék valamit.
De vajon mi ez a puha? - teszem fel magamnak ezt a költői kérdést.
Leguggolok érte, felveszem, mi olyan jó 1 kg-os lehet.
Óvatosan hátralépdelvén vele, megfordulva, mikor a Nap első sugarai a sötétséget elűzik.
Ez egy... ez egy... ez egy AGY!
Rögtön kezeim közül ki is "ugrik" az ijedtség végett.
Soha nem fogtam még ilyen szervet, de szerintem ez az!
Nem tudom, hogy miféle, mert eddig azt sem tudtam, hogy árusítanak.
Marha? Disznó? Esetleg ember? Na jó, az azért csak-csak nem.
Előbb gondolnék majomra, hisz Afrikában...
Vajon milyen íze lehet nyersen? Ehető egyáltalán? Nem terjeszt semmit?
Beteg vagyok, hogy ilyeneken agyalok! Ehhh, agyalok - jegyzem meg magamnak viccesen.
Ördögtől való gondolat, de magammal viszem!

Egyre éhesebb vagyok és egyre frusztráltabb, de már legalább nem szorít össze a félelem.
Mellkasomon már nincs egyre jobban fojtó nyomás és a pulzusom is kezd barátibb lenni.
Nincs egy lélek sem, közel ‘s távol. Kénytelen leszek magamnak főzni, igaz, sok választásom amúgy otthon sem lesz. Talán maradt még a tegnapi buliból egy szelet pizza - ha nem a földön van, Nekem bőven megteszi!
"Akkor haza!" - adom ki az ukázt magamnak.
Kifordulok a sarkon, de most a másik irányba veszem az irányt.
Erre úgyse szoktam közlekedni, mert hiába van közelebb, az árusok nem nagyon szeretik, ha az ember közöttük ingázik. Viszont most ugyebár nincs senki, tehát szabad az út!
Kezdem azt hinni, hogy a szag, mi már a lépcsőháztól árnyékként követ, nem is a környezet része, hanem a szaglószervem buta játéka velem.
Csak egy megállóra lakok innen, de megvárom inkább a 49-es kötöttpályásút.
Hidegnek hideg van, de nem emiatt állok inkább - valamilyen színes folyadék foglalja el az előre kinézett helyemet.
Gondolom, más is mulatozott egy jót tegnap este, így inkább ezen most nem lepődök meg.
Elmerengek. Még mindig Vivin jár az eszem, de az a tegnapi nap Anitával - már amire emlékszem.
Az a szex, Te Úristen! Nem evilági volt! De most mit kéne tennem? Kínosan felhívni? Esetleg csak megvárni, hogy az élet megírja ezt a fejezet helyettem...?
No, de hol jár már a villamos? Hétvége van, ezt számításba vettem és veszem is, de azért nem szokott ilyen ritka járata lenni. 30 perc telt el - a köztéri óra szerint, az előző villamos érkezése óta -, de még mindig sehol! Hol járhat? Ugye nem megint túrják a Körutat?
Se telefon, se egy járókelő, kit informálni tudnék.

"Gyalog? Gyalog!" - válaszolom meg rögtön az általam feltett kérdést.

Minden lépésnél mintha meghalnék. Nem elég az éhség szorongató érzése, még a másnaposság is kínoz. Nem ölt méteres méretet, s nem is az egyik legrosszabb „aznapom”, csak a baj nem jár egyedül, így Nekem ez most több, mit küszöböm, még férfias hisztizésemet el tudna viselni.
Csak 5 perc, nem több és legalább a biztonságot nyújtó lakásba érhetek.
Az udvarhoz érvén, nem tágít a csend. Egyre félelmetesebb, mintha csak eddig erőt gyűjtött volna. Nem tudom megsaccolni a bérház kapacitását, mi az ott levők számát illeti, de ha mi vagyunk a 20-as lakás, az utolsó előtti, a negyediken, és legalább mindenhol 2 ember lakik, akkor is majd’ félszáz ember. Ehelyett síri csend, pedig Stoijkovich mama még levegőztet is.
Kicsit ijesztő, de valószínűleg ennek is megvan a racionális magyarázata.
Nem kell mindenbe belegondolnom valamit... vagyis nem kéne, de a lépcsőházba beérvén, a liftajtó nyitva. Igen ám, csak ez fel van feszítve és belülről. Mintha valaki ki akart volna onnan jutni, és nem átlagos módon.
Az egész lift és a lépcsőháznak eme része vér és körmök lenyomatának hűtlen házassága.
Nem számoltam a lift nyújtotta kényelem használatára, de most már amúgy sem választanám eme opciót.
Legalább a Tűzoltóságot nem kell tárcsáznom! Jelentéktelen örömöm eme napban.
Emeletenként hallgatózok, hátha valami zaj becsapja a kietlenség hercegét.

"Semmi! Semmi..." - konstatálom kétszer is magamban, másodjára már egykedvűen.
Ajtót nyitom, majd zárom. Kulcsra most felesleges, mert még örülnék is, ha valaki betoppanna.
Egyetlen eleség, mire számítottam volna, legyektől dongva csal haragot arcomra.
Nem foglalkozok azzal a tudattal, hogy hogy kerülnek/kerülhetnek a lakásba, mert sajnos vagy nem, de ettől most van fontosabb dolgom is.
Hűtőben semmi, ezt sajnos “látatlanba” is tudom.
Stoijkovich mama! Ma főz az unokáknak és úgyis mindig invitál!

"Ahol a szükség, ott a segítség!" - jegyzi meg mindig aranyosan.

És tényleg!
„Stoijkovich mama! Stoijkovich mama!” - verem fel a csendet az ismételt kopogással, majd az egyre hangosabb szavaimmal.
Utoljára kopogok egy nagyobbat, s továbbállok.
Legnagyobb döbbenetemre, kinyílt tőle az ajtó.
Nem mondom, hogy simogattam, de azért annyira nagy hatást nem gyakoroltam az antik bejáratra.
Menjek vagy ne? Illetlenség, avagy aggódás?
Csak az előszobáig, nem tovább!
Lassú, kényelmes léptekkel haladva, a kedves, öreg hölgy nevét monotonon ismételve, belépek a folyosóra.
Hosszabb előszobája osztja el a központi helyiségeket, ahol minden ajtó zárva, s végig haladva az összes mellett, se hang, se válasz.
Konyhába belépve viszont egészen más látvány fogad!
A hűtő ajtaja tárva nyitva, s kéretlenül torolja meg a gyengébb fűtés enyhe próbálkozásait.

"Hideg van, na!" - jegyzem meg magamnak gyorsan.

A tányérok, edények, szilánkok és pohárdarabkák úgy lepik el a gyönyörű metlakit, mint a frissen hullott hó az erdőből kitörő tisztást.
A konyha, illetve a lakás sajátossága, hogy a spájz az utolsó helyiség.
Természetesen ez is zárva, viszont itt a kilincset vér borítja! Még nem alvadt, nem száradt rá, így ez mai! Csak vér? A csirke boncolásának a velejárója, mellékterméke?
De mi van, ha emberi? Mi van, ha ez Stoijkovich mama vére?
“Stoijkovich mama!
Helló! Alex vagyok!”
Válasz nincs, csak temetői csend.
Zsebembe benyúlok, s csak egy használt zsebkendőt találok, de most ez is megteszi!
Megfogom a kilincset, majd nyitom az ajtót.
Fasza! Itt is sötét van, és még a kapcsoló sem reagál!
Így úgysem látnék semmit, tapogatózni meg vérben és egyéb számomra undorító dolgokban viszont nincs kedvem!
Telóért visszaszaladok, lévén már annyit csak-csak töltött, hogy hasznát tudjam venni!
Magamat meghazudtolva, kirajzok a lakásból, majd a lépcsőket szinte hányva, berontok az ajtón. Telefon a TV mellől felkap, és rohanás is vissza!
Az ajtót azért bezárom, mert hiába kietlen ez a vidék, azért kockáztatni sem akarok.
Nem rémlik, hogy Stoijkovich mamánál is ezt tettem volna, de oké, akkor benyitok hozzá újfent.
Ha már lúd, legyen kövér!
Arra viszont kristály tisztán emlékszem, hogy egyik ajtó sem volt nyitva, nemhogy mind!
Főleg úgy, hogy az utolsóba az utat, a spájzból, vérfolt kövezi ki!
Újra elkapott a félelem! Az előbb ott álltam és egy kósza gondolatnyira voltam a hely felfedezésétől.
Lassan sétálok a szobák mellett, mik párhuzamosan helyezkednek el.
Anno ez két nagyszoba volt, csak a kedves szomszéd néni, Jakub férje halála után, elválasztotta őket, így az unokáknak, mind a négynek, külön-külön kuckója volt hétvégenként.
Az a szerencsém, hogy mindenhol fel van húzva a redőny, így belátom az egészet!
Természetesen - ironikus életemet ismerve - kivéve az utolsóban.
Egy lépés választ el csupán tőle, mikor kilép Stoijkovich mama hálóingben, vérben fürödve, kócos hajjal, majd megindul a konyhába.
Látszólag észre sem vesz, én meg a meglepődöttségtől és a félelemtől megszólalni nem tudok. Teszek még egy lépést, ügyelve lépteimre, hogy még véletlen se adjak ki egyetlen hangot sem.
Megbújok az ajtófélfa mögött, kinézek óvatosan, miközben látom, ahogy a kezében húst tartva, falatozik jóízűen belőle!
Nem a legjobb időzítés, de eszembe jut, hogy már mióta nem ettem, viszont a mostani helyzetben nem menne le egy falat sem a torkomon!
Tovább nem akarom, illetve nem is merem nézni, mert láttam már elég filmet ilyen helyzetekben, hülye döntéseket hozva.
De vajon mi lehet bent abban a szobában? Mi az a hús? - szüli egyik gondolat a másikat.
Hátralépek egyet, telómat halkan kiemelem abból a zsebből, mi nemrég még egy zsebkendőnek volt a börtöne, majd bevilágítok.
Jobbról-balra haladva pásztázom a szobát, mi rendetlenséget, dulakodást és vért rejt!
A szoba sarkát viszont nem világítja be a telefon fénye, hiába erősebb az intenzitása, mint egy egyszerű zseblámpának.
Közelebb kell lépnem, mert mintha mozgolódás lenne ott!
Csupán egyet lépek, mikor elém tárul a borzalom!
Az egyik unoka darabokba van tépve!
Leírhatatlan a látvány! Csak a törzs van meg, illetve a bal lábából a felsőcomb rész!
Nem ismerem név szerint őket, így azt sem tudom megmondani, hogy melyik kisfiú lett ilyen bestiálisan kivégezve, viszont azt tudom, hogy ha valaki így ki tudja tépni a húst a helyéről, annak jó erőben kell lennie!
A vér még mindig folydogál szegény gyermekből, de a test már nem rángatózik.
Soha nem láttam még holttestet, de még ennyi vért sem!
Mindjárt hányok! Nem szabad, csöndben kell lennem, de maga a Halál áll előttem személyesen! Szinte érzem a leheletét a tarkómon!
Ismételve magam, borzasztóan nyomasztó ez az érzés!
Most mi lesz? Fussak ki? Segítséget ide már hiába hívnék, így inkább mentem az életem!
Mozgolódás hallatszódik a konyhából.
Erre tart Stoijkovich mama! A sötétség eddig nem volt velem, de most a segítségemre siethet!
Bebújok az ágy alá, aztán megvárom, hogy mi lesz.
Nem egy atombiztos bunker, de szükség törvényt bont.
A lépések egyre erősebbek, pont, ahogy a félelem is bennem. Az ajtó előtt megáll és lélektelenül bámul előre. Kérlek, menj tovább, ne állj meg itt!
Ezek a pillanatok megidézik a régmúlt matematika órák varázsát, hisz csak ott és akkor állt meg az idő - egészen mostanáig.
Moccanni sem merek, így nem tudom, hogy az idő vasfoga mekkorát harapott.
Furcsállom, de azóta semmi sem történt.
Igaz, ezt sem mondhatni a legkellemesebbnek, de még mindig jobb, mintha megtámadott volna. Legalább tudok egy kicsit gondolkozni, hogy hogyan tovább.
Fiatal vagyok, viszont nem mondhatni, hogy kiváló kondival lennék megáldva, de azért egy idős hölgyet - főleg ilyen állapotban - illő lenne lefutnom.
Nem tudom, meddig bírom még…
Eddig! Meghallott!
Befele néz! Nem láthat, de mégis idenéz!
Elindult! Úgy csinál, mint amikor a ragadozók megérzik a préda szagát és követik az orrukat.
Mintha egyetlen érzéke a szaglása lenne…
Most nem eshetek pánikba, nem hozhatok rossz döntést!
Megállt az ágy előtt, de nem látom, hogy mit csinál, csak azt hallom, ahogy a levegőben szimatol valamit.
Nálam van még az az agydarab!
Lehet, ezt érzi? Dobjam el, majd fussak? De hogy lenne annyi időm?
Próba, cseresznye! Jobbra, a fal mellé pont!
Nem érek rá a tökéletesnek vélt dobásommal foglalkozni most, így kimászok, halkan az ágy alól, s megindulok az ajtó felé.
Nem hallott meg, nem is lát…
Kiérek, lábujjhegyen lépkedve, jobbra fordulok, s már csak a folyosó választ el a szabadságtól!
Még egyszer visszanézek, de Stoijkovich mama még mindig a fal felé van fordulva, jóízűen az agydarabkát majszolgatva.
Finoman lenyomom a kilincset, de az antik ajtó, mi oly´ csodás, nyikorgásban is szépséges.
Kirontott a szobából! Felém tart!
A pillanat töredéke alatt a mellettem, a fogason lógó esernyőt pajzsként használva, magam elé tartottam.
Mintha nem is érzékelné, és elemi erővel beleszalad.
A lökéstől hátra estem, és mivel az ajtó addigra már kinyitottam, így mind a ketten kiestünk a lépcsőházba.
Teljesen átszúrta a testét, jókora lyukat vágva a mellkasába és a kardigánjába.
De még mindig él, és engem akar!
Testéből alvadt vér csöpög rám, miközben mindenáron meg akar harapni!
Kinyitom az ernyőt! A kifejtett erőnek hála a bal oldalamra esik át.
Mivel csak egy levegővételnyi időhöz jutottam, de pont elég ahhoz, hogy felvegyek egy védekező pózt az esernyőnek hála!
Újra megindult felém, viszont most nem a meglepetés erejével, így egy határozott mozdulattal a fejébe tudtam állítani a már többször említett tárgyat.
Beválni látszik! Már nem akar megharapni, s igaz, még rángatózik kettőt-hármat, de ahogy kihúztam a homlokából, össze is esett.
Fura ezt érezni, de az adrenalintól erőre kaptam!
Nem azt mondom, hogy élveztem a gyilkolást magát, de a kezdeti félelem, a rettegésem, valami „másba” ment át.
Kihasználva az új impulzust, górcső alá veszem a testet.
Jobb karján egy hatalmas harapást vélek felfedezni, miből az erek és a húsdarabkák gombaként nőnek ki a fekélyes sebből.
Ruhája véres, haja torz, arca démoni. Mintha nem is emberi lett volna, hanem egy megvadult pokoli lény.
Szeme hófehér, ajka a vértől vörösben pompázott.
Jól láthatóan az unoka, esetleg unokák nem hagyták magukat, míg nem a gyengének és sebezhetőnek hitt Stoijkovich mama le nem mészárolta őket.
Most mi tévő legyek? Nem is a gyilkosságtól félek, mert önvédelem volt, hanem az ebből adódó stressz helyzettől.
Felhívom Lopezt! Neki mindig jó ötletei vannak!
Ez az! Kicseng!

- Yo! Nem fogod elhinni, hogy mi történt!
- Te se, ami itt… Katie meghalt… megöltem…
- Úristen! Mi történt?
- Elugrott a bevásárlóközpontba, de mire visszajött, már volt rajta egy harapás…
- Harapás?
- Igen, a karján! Először még jól volt, aztán elájult, és már tébolyodottan kelt fel...
- Na, baszd ki... és utána mi történt?
- Nekünk támadt! Miát meg is harapta, és én tényleg nem akartam bántani, de ahogy ellöktem, beverte a fejét a konyhapultba és azóta se tért magához.
- Úristen! Sajnálom! Mia jobban van?
- Nagyon betegnek tűnik! Át tudsz jönni?
- Persze, sietek! Félóra és ott vagyok!
- Oké, várlak!

Nincs időm mérlegelni, indulnom kell!
Bevonszolom a mamát a lakásba, bezárom az ajtót, és irány fel a lépcsőn!
Slusszkulcs elrak, ajtó zár, irány a kocsi. Meg szerencse, hogy nem messze parkoltam.
Gyerünk, Michelle, indulj be! Csak most ne hagyj cserben!
A legjobb benyát fogod kapni, ígérem! Gyerünk, Kicsikém!
Siker! Hogy dorombol a kis 1.6-os!
Kihajtva a kis utcából, követve végig a villamos vonalát, irány a pálya.
Öröm az ürömben ezen a napon, hogy legalább Lopezito közel lakik.
A legelső kijáratnál, elhagyva a kopár utat, kétszer balra fordulva, leparkolok a háza előtt.
Kívülről semmi sem látszik a tragédiából. Ugyanolyan kellemes, hívogató családi ház.
Mivel tudja, hogy érkezem, így bemegyek a kapun, majd kettőt kopogva a fehér, bejárai ajtón is.

- Lopez! Itt vagyok! - köszönök be kissé félszeg hangon. - Lopez! Alex vagyok! Merre vagytok?

Ahogy a kopogásom, ez is válasz nélkül maradt.
Gyönyörű lakásuk van, mi mindig patyolattisztaságban tündököl. Most sincs ez másként.
Nem látok dulakodásra utaló nyomokat, igaz, még csak a hallban vagyok.
A lépcső melletti elektromos szék, mi arra szolgál, hogy mozgásilag korlátozott papánkat segítse az emeletre, csupa vér.
Ahogy a telefonban említette is, a konyhában történt a baleset.
Egyelőre nem foglalkozva a széknél történni vélt eseményekkel, hátra megyek.
Katie nincs itt, csak a hátsókertig húzott nyomok.
Gondolom, mi történhetett, hisz a leglogikusabb az lenne, hogy a tragédia után kicipelte.
Először az emeleti szobákat nézem meg, Miáét és a hálójukat.
Végig a lépcsőn, rendszertelen sűrűséggel vérfoltok terítik be az újra festett sínjét a széknek.
Felérvén három szoba fogad.
Szemben a háló, hol az ajtó tárva nyitva, frissen beágyazva, de üresen les rám.
Két oldalán, balra Mia szobája, jobbra pediglen Jenkins apóé, míg a mosdó meg a papa után, a folyosó végén.
Mivel Miát megharapták, így oda veszem az irányt elsőnek.
Az ajtó majdnem teljesen zárva, de finoman kinyitva, megpillantom testvéremet, ahogy az unokahúgom mellett ül az ágyon és könnyével küszködik.

- Szia! Megjöttem! - köszönök oda halkan.
- Nagyon beteg… azóta meg sem mozdult… Hívtam a mentőket, a rendőrséget, a tűzoltóságot, illetve a segélyhívót, de senki nem vette a telefont.
- Próbáltad a kórházat?
- Persze, de ők sem vették fel, s csak rád vártam, hogy megérkezz és tudjuk vinni mi magunk. Egyedül nem mertem, mert ha rohama lenne, nem tudnám ellátni vezetés közben.
- Persze, megértem!
- Megnéznéd Papát? Teljesen elfelejtkeztem róla, s addig felöltöztetem a Kicsikémet.
- Nézi a faszom! Tudod jól, hogy nem jövünk ki!
- Alex! Kérlek!
- Jó, megyek…

Nagyon nehéz így látnom, de erősnek kell most lennünk.
Elhaladva a háló előtt, a papó ajtaja nyitva áll, és ahogy a lépcsőnél, így itt is vérfoltok takarnak el egy-egy részt a padlószőnyegből.
Ezt nem is oly´rég elővigyázatosságból tették le Katiék, hogyha elesne Papa, ne üsse meg magát - nagyon.
Ő viszont sehol sincs, csak… csak az ágya mellett egy… egy húscafat?!?
Megnézem közelebbről, ha már itt vagyok!
Olyan, mint egy cafat, igen. De miért is a földön van? Se tányér, se tálca! Sőt! Ez nyers!
Vannak fura szokásai Jenkinsnek, de ez még tőle is sok.
Az éjjeli szekrényen pediglen ott maradt a szemüvege, minek híján semmit sem lát.
Talán csak WC-re ment. Az ő korában a prosztata már nem a legjobb barát.

- Papó! Bent vagy? Hahóóó! Benyitok! Hogyha hallasz, takard el a... Papó! Hallasz? Válaszolj! Lopez! Gyere gyorsan! A papa a WC-n van öntudatlanul, véresen, semmire sem reagálva! Gyere gyorsan!
Kirohanva Mia szobájából, ide sietve, engem fellökve, egyből megöleli.

- Papa! Válaszolj! Nem veszíthetlek el Téged is! Kérlek, Papa! Ne hagyj itt, válaszolj már, az Isten szerelmére!"

Hozzám soha nem állt igazán közel a Nagypapa.
Nem tudtuk egymásnak megbocsátani a sérelmeket. Nekem azt, hogy nem fejeztem be az egyetemet és inkább lemezlovas lettem, én meg azt neki, hogy ebben soha nem támogatott.
Bátyám más! Befejezte az iskolát, megnősült, gyereket vállalt, illetve felküzdve magát egy jól menő computer vállalat aligazgatója lett, tehát felelősségteljes életet élt, mi rólam soha nem volt elmondható. Kettejüket nézve a szomorúság mellé egy kis irigység is társult.
Nagyon sajnálom Nagyapát, de azt talán jobban, hogy én ilyen kötöttséget soha nem tudtam senkivel sem kialakítani…

- Gyere! Menjünk vissza Miához, itt már úgysem tudunk mit tenni.
Nem válaszolt, csak felemelte Papót a földről, majd a falnak támasztotta, s így szólt:
- Apám helyett apám voltál, anyám helyett anyám! Soha nem feledlek, drága Papa! Bárhova is mész, tudom, hogy ott is vigyázni fogsz ránk!
- Szia Papa! - zárta le kegyeletét, könnytől úszó szemében.
- Gyere, Alex! Vigyük be Miát a kórházba!
- Persze, igen…

Nem tudom, hogy mekkora fájdalma lehet, de még így is küzd.
Épphogy kiléptünk a fürdőszoba ajtaján, Mia ott állt a szobája előtt, lefelé bámulva.

- Kicsim! Jól vagy? Bemegyünk a kórházba, jó?
Mi a fejét felemelve ránk néz, majd elkezd felénk rohanni.
- Kicsim, ne fuss! Nem vagy még annyira jól!

Mielőtt befejezhette volna mondatát, azonnal rávetődött a picinyke lányka, és felnőtt
embereket megszégyenítő erővel ugrott apjára.
Csakhogy nem a szeretet csillogott a szemeiben, hanem az üresség.
Nem megölelni akarta, hanem megharapni - ő is, őt is.
Én a meglepődöttségtől megdermedtem.

- Alex! Szedd le rólam Miát! Szedd le!

Abban a pillanatban megfogtam unokahúgomat, s úgy fogtam le, mintha egy bűnözőt akarnék a szabadságától megfosztani.

- Kislányom! Mi van veled?

Hiába kérlelte, faggatta, csak egyetlen reakciót adott; harapás.
Tehetetlennek éreztem magam, mert hiába én fogtam le, egy hang nem jött ki a torkomon.

- Elég! Hozok kötelet! Addig maradj itt Miával! - adta ki az ukázt határozottan Lopez.
- Jó van, de kérlek, siess, mert nem tudom, hogy ebben a helyzetben mit kéne tennem…
Gyorsan lerohant a lépcsőn, majd a hátsókert felé vette az irányt, hol a fészer volt.
- Babám! Hallasz? Itt Alex bácsi! Ne csináld ezt velünk, kérlek! Ha apád Téged is elveszít, már tényleg nem lesz miért élnie…

Ahogy ezen a napon már sokadjára, tőle sem jött válasz, csak a hangom hatására még nagyobb erőkifejtés.

- Kicsi lány! Ha Téged elveszítünk, akkor Apukádat is, és akkor már tényleg senkim nem marad… - ismétlem meg az előző mondatomat, ahol a végét a sírásom elfojtása zárja le.
Bele sem merek gondolni, hogy ezt mivel érdemeltük ki. Na jó, én magamat még érteném is, de a bátyám….
Soha nem csalta meg Katie-t, mintaapa. Önszántából soha nem hiányzott a munkahelyről, plusz még a Papát is magához költöztette…
Bezzeg én…

- Jövök, Alex! Itt is vagyok! - szakította meg a gondolatmenetemet.
- Hogy csináljuk? - kérdezem tanácstalanul.
- Gondolom, kötözzük a székhez óvatosan, míg ki nem találjuk, hogy mi legyen vele.

Lopez finoman megfogta Mia lábait, míg ő továbbra is szüntelen próbálta harapdálni édesapját.

A legegyszerűbb és leggyorsabb módot választottuk, így a pont mellettünk levő nagypapi szobájába raktuk be, vigyázva, hogy ne essen bántódása.
Jenkins Papónak a kerekesszéke most kapóra is jött.
A lábtartó, a karfa, mind-mind ideális arra, hogy ideiglenesen lenyugtassuk.

- Alex! Addig vidd már le a Papót a kertbe, hátra, hogyha jobban lenne a kicsikém, ne lássa így... Tudod, mennyire szerette az ő dédijét.

Nem akarok vitatkozni, így bármennyire is a hátam közepére sem kívántam ezt, most nem ellenkezhetek.
A szoba ajtaján kilépvén, balra fordulva, legnagyobb döbbenetemre Papó eltűnt!
És nem is ez a legfurcsább az egészben, hanem az, hogy ugye mozgássérült és a tolókocsiban Mia van, így hogy? Meg egyáltalán hova?

- Bírod? Vagy segítsek?
Most mit mondjak erre? Meg ezt hogy tálaljam?
- Alex! Hallasz?
- Persze, igen, de van egy kis gond... A Papa nincs itt!
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy, hogy nincs itt...
- Az meg hogy lehet?
- Gyere ide és nézd meg!"
- Na bassza meg, tényleg eltűnt! Nem láttál semmit?
- Nem, semmit! Gondolom, mikor Miával foglalkoztunk, akkor mehetett ki innen.
- De hogy? Nem tud járni, már közel 10 éve...
- Ne nekem mondd, én is tudom!
- Alex....
- Nem ajánlom, hogy azt mondd, amire gondolok!
- Meg kéne keresni...
- Faszomat már! Tudtam, hogy ez lesz!
- Nekem Miával kell maradnom...
- Oké, megyek!

Ma már rutinos vagyok a keresésben, így mondhatni meg sem kottyan.
Mia szobája üres, ott nincs. Az elektromos felvonós széke itt van fent, tehát azzal nem mehetett le, ergo ezen az emeleten kéne lennie, de mivel a hálóban sincs, így nem értem.
Egy mozgássérült öregember hova mehetett?

- Lopi! Megnézem odalent!
- Jó-jó, menj, csak kérlek, siess!

A legőszintébben mondom, nem emlékszem arra, hogy az apró vérfoltok ilyen sűrűn lettek-e volna a fafokokon elhelyezkedve.
Mindenesetre kettesével hagyom magam mögött őket, most ezzel sem törődve.
A konyhában ugyanaz a látvány fogad, mint közel félórája, viszont a kertbenyíló ajtó tárva nyitva van, mit Lopez még a sietség ellenére is bezárt volna, hisz csak tél van és hideg.
Már ledobta a rózsa az összes szirmát és a többi növény is alussza téli álmát.
A kert kopár, ahol szépen kirajzolódnak a még frissnek tetsző vércseppek a míves köveken.
Az udvart köd borítja, de nem oly' sűrű, így tisztán kivehető két alak a hátsó faházban.

- Papó! Katie? Ti vagytok azok?
Ide sem néznek, csak bámulnak maguk elé...
- Katie? Papó? Hallotok?
Válasz továbbra sem érkezik.
Közelebb lépve hozzájuk, tényleg ők azok.
Úristen! A szomszéd kissrácot, illetve ami még maradt belőle, azt eszik!
Mintha azt mondta volna, hogy Katie meghalt a konyhában, mikor hátralökte!
Viszont él, bár nem tudom, hogy ennek itt és most örülni fog-e.
Talán az lenne a legjobb ötlet, ha a sufni ajtaját rájuk zárnám, míg kiérkeznek a rendőrök, a katasztrófavédelem, avagy bármilyen hivatalos szerv.
Annyira falatoznak a szegény srácból, hogy észre sem veszik, mikor behajtom a faajtót.
Ez azért is fura, mert így a minimális fény is kiszökik a körülbelül 1 négyzetméterből.
Visszaszaladva a konyhába, a kerti ajtót most azért bezárom, igaz, nem a hideg végett, hanem elkerülvén, hogy megtámadjanak minket.
Az emeleten ma már sokadjára fel, belépve a még mindig megkötözött Miához és a mellette álló, zokogó testvéremhez.

- Meglett nagyapa, de... - mormogom a nem létező bajszom alatt.
- Na és hol volt?
- A fészerben, de nem egyedül.
- Kivel volt? Bökd már ki, ne kelljen minden szót belőled harapófogóval kihúzni!
- Katie-vel volt, és pont Márkból falatoztak.
- A szomszéd fiúval? És mit csináltak vele?
- Nem vele voltak, hanem ami még maradt belőle, azt falatozták.
- Ugye most csak viccelsz?
- Hidd el, ebben a helyzetben, ez lenne a legutolsó!
- És mit csináltál velük?
- Bezártam őket a sufniba. Nem egy atombiztos az a zár, mi tartja, de úgyis el vannak foglalva...
- Több tisztelettel is beszélhetnél, hisz csak meghalt az a gyermek...
- Jó, igaz! Na, fogd Miát és vigyük le a kocsiba! Visszafelé beugrunk a rendőrségre és jelentjük ezt az egészet, csak most Miának mihamarabbi, szakszerű ellátásra van szüksége.
- Persze! Fogd meg a lábait, én meg addig eloldozom a kezeit hátul.
Miközben vittük le a lépcsőn, nem szóltunk egyetlen szót sem. Nem tudom, hogy Katie, Mia Jenkins apó, avagy mindenki egyszerre járt-e a fejében, csak azt tudom, hogyha Miát is elveszíti, már tényleg nem lesz miért élnie - engem is beleszámolva.

- Nyitom az ajtót - töröm meg a csendet, mire egy fejbólintás volt a válasza.
- Kiviszem a kocsiba, addig te vissza tudnál menni a kabátomért? Miának itt van felakasztva, de az enyém fennmaradt.
- Persze, nagyon szívesen! Itt a kulcs, addig indítsd be a kocsit, illetve a fűtést, hogy ne fázzatok.

Nem is számolom, hányszor tettem már meg ezt az utat eddig, de van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára.
Viszont mielőtt felrohannék, ellenőrzöm Papóékat.
Rossz előérzet tört rám, de a kíváncsiság erősebb most ettől.
A lépcső mellől, a konyha előtt már látom, hogy a nemrég bezárt kerti ajtó, újból tárva-nyitva van, s a kilincs rajta tiszta vér. A vér viszont halad tovább, egyenesen felém, majd pediglen az emeletre.
Amúgy is oda indultam, de valahogy sokkal nyugodtabb lennék, ha Katie-k nem lennének fent.
Nem mondom, hogy félek tőlük, de azért ártani nem árthat, ha bebiztosítom magam.
Balra, a nappaliban, a kandalló mellett egy fém piszkavas van. Nem a legjobb, de a célnak megfelel.
Hamis biztonságérzetemmel felvértezve, újra meghódítom a lépcsőket.
Utamat végig egyre és másra vérfoltok kísérik.
El nem tudom képzelni, hogy mit vagy kit kereshettek, bár valószínűleg minket, jobban belegondolva.
Egyetlen szerencse eddig a napban, hogy nem akkor jöttek be, mikor Miát vittük ki. Így is nehéz volt, na de akkor mi lett volna...
A Stoijkovich mamánál történtekből okulva, a piszkavasat már előre magam elé tartom, hogy még véletlen se essek olyan helyzetbe, mint akkor.
Céltudatosan, balról-jobbra haladok a szobák között, míg el nem érem az utolsót, Papóét, de az is üres! Az összes! Vagyis a fürdőt még nem néztem meg, de inkább nem is fogom.
Ha a saját szabályaimat követném, benyitnék, de most ésszerűbbnek ítélem meg, hogy csak kihozzam a kabátot, majd pediglen angolosan távozzak.
Nagy rá az esély, hogy mire visszatérünk, még itt lesznek, hisz ilyen állapotban hova is mehetnének?
Igaz, a kertben történtek után is ezt hittem...
Tartva magam az előzőekhez, Lopez kabátját kihozva Mia szobájából, a lépcsőket szintén csak gyorsan áthidalva, egyből a bejáratnál találtam magam.
Az ajtó előtt megállva,egy pillanatra, a hatodik érzékem figyelmeztetett a legrosszabbra? A legrosszabbra!
Kinyitván a bejáratot, Katie és Papó, éhes vadállatok módjára körbekerítették Lopezt, ki a kocsiba menekült előlük.
Szemlátomást pediglen Mia meg hátul, a gyermekülésben öntudatlanul van.
Valahogy meg kell mentenem, lévén a szélvédő és az ablakok nem fognak sokáig kitartani.
Gondolom, nem akart itt hagyni, ezért sem ment el a kocsival.
Csak egy módját látom, hogy ezt megússzuk.
Be kell terelnem őket, a faházba és valahogy bent is kell tartanom őket.
Ha jól emlékszem, idén is vettek az újévi bulira petárdákat, és azzal sikerülne idecsalni őket.
Gyorsan hátra szaladva, a bódéba beesve, iszonyatos látvány, de mégis kellemes(ebb) szag fogad, azonban cseppet sem tompítja az érzékeket, hogy megboldogult gyermekből már nem sok maradt.
Nem akarok kegyeletsértést elkövetni, de úgy tudnám leírni, mint a természetfilmekben látott, a hústól teljesen lecsupaszított gazellák csontjai.
Ehető rész alig akad, de hátha elég lesz csalinak.
Borzasztó ezt gondolni, meg utálom is érte magam, de meg kell mentenem a testvéremet.
Ami eddig hátrány volt a ház elrendezésénél, most talán előny is lehet, hisz az épület mellett van egy kis kert, mi most, a tél beköszöntével, természetes folyosót kreált az ingatlanon.
Itt mögéjük tudok kerülni és el tudom őket terelni - valószínűleg ők is így jutottak ilyen hamar az autóhoz.
A terv adott, már csak meg kell találnom a pirotechnikát!
Ehhh, még ebben a kis sufniban is rendezettebb minden, mint nekem a lakásomban.
Hiába a lakat és a biztonsági zár a terasznál, Mia miatt nem a szekrény aljára tehette.
Halkan és még annál is óvatosabban, felnyúlok a legfelső polcra, végighúzva a kezemet a deszkán.
A felénél járok, mikor megakad a kezem kettő... vagyis három dobozban.
Két kisebb és egy nagyobb. Nagyon lassan, egyesével leemelve őket, félig-meddig elégedetten konstalálhatom, hogy megtaláltam, amiért jöttem.
Kettő doboz petárda és egy doboz tűzijáték.
Szerencsére - bátyámat ismerve - ez a biztonságosabb fajta, így nem kell félnem, hogy azelőtt robbanna fel, mielőtt beérnének!
Már csak egy kis benzin kell, hogy miután beértek, rájuk lehessen gyújtani az egészet!
Gondolom, az a papi Babetta motorja mellett lévő kannában lesz.
Először a petárdákat és a tűzijátékot helyezem bele a mellettem található fém vödörbe, hogy még véletlen se gyulladjak meg.
Most pediglen, a már említett motor szomszédságában lévő kannával határozottan végiglocsolom a fészer falát.
Nincs veszíteni való időm!
A csapda kész!
30-45 másodpercem lesz elbújni a bódé mögé a meggyújtás után.
A dohányzás egy nagyon ártalmas és káros szenvedély, de ennek hála van nálam gyújtó.
Hadd szóljon a tűzijáték!
Elsőre meg is gyulladnak, így irány hátra!
Fél perc nem annyira sok idő, de mégis át tud futni az agyamon az a gondolat, hogy mi van, ha nem sikerül?
Elvégre is mi a bizonyíték arra, hogy a hangra idejönnek? Hogy utána be tudom-e őket zárni rendesen? Hogy használ-e egyáltalán a tűz ellenük?
Magamba visszaszámolva, most kellene, hogy kezd...
Elkezdődött! Nagyon hangos! Az építmény sajátossága, hogy a bátyám keze munkáját dicséri, de egy-egy kisebb lyuk van a fa illesztésekben, így panorámában láthatom, ahogy őrjöngve rohannak a hang felé!

Bent vannak! Életem legnagyobb sprintjét kivágva, rájuk zárom az ajtót és a lakatot is rárakom!
A kezemben lévő gyújtóval azonnal rájuk pirítok, és ezen a napon, mondhatni először, szerencsémre, azonnal be is gyullad a benzin!
Muszáj vagyok még tartani, mert a zár nem bírná el ezt a nyomást, és ahogy gondoltam, a bent található húscafatkák sem foglalták le őket.
Lassan az egész a lángok martalékává válik, és mint kiderült, a tűz elpusztítja őket!
Nem a leghumánosabb, és még mindig nem tudom, hogy mi ez az egész, de így már ártani nem tudnak nekünk.
Minden bánatomat és örömömet - mi a pillanatnyi megmenekülésből származik - egy nagy sóhajtással fejezem ki.

- Köszönöm, Alex! - szólított meg Lopez, ki nem tudom, hogy mióta lehetett mögöttem.
Csak bólintásra futotta az erőmből.
Nem tudom, hogy ez a heroikus küzdelemnek éppenséggel nem nevezhető, de lelkileg és fizikailag is kimerítő harcnak tudható-e be, de nagyon elkezdtem szédülni.
- Lopez! Kérlek, gyere! Nagyon rosszul vagyok!
- Jövök! Mi a baj? - fogott meg még az elájulás előtt.
- Nagyon fáj a lábszáram! Kérlek, meg tudnád nézni, hogy mi van vele? Eddig csak a cipőre gondoltam, hogy feltörte, de ez már annál több...
- Ez nagyon csúnya és ugyanolyan a seb, mint ami Katien, Papón vagy akár Mián volt. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a filmekben látottakkal, de nem harapott meg senki?
- Nem, senki! Csak feltörte a tegnapi bőrcipő a lábamat és lett rajta egy seb. Ma már a sportcipőmbe jöttem, mint láthatod is, de... de... de...
- Mi az? Mi ez a "de"?
- De mikor a házban voltam, nálam, akkor Stoijkovich mama is ugyanígy viselkedett, s igaz, hogy nem harapott meg, de mikor sikerült megállítanom, beleléptem a vérébe, és ez a cipő nem arról híres, hogy a nedvességet és a folyadékot távol tartaná...
- Ez nem film, Alex!
- Gondolj csak bele! Ha egy méreg a szervezetedbe jut, azonnal eljut mindenhova a testedben, hisz a vér szállítani fogja. És így, ha volt egy seb a lábamon, akkor belejuthatott a fertőző vér.
- Nem-nem! Ilyenre ne is gondolj!
- Muszáj erre is gondolni, mert ha ez egy fertőzés, mit én is elkaptam, s megváltozok, meg kell, hogy ölj.
- Nem foglak! Ezt verd ki a fejedből, nagyon gyorsan!
- Figyelj, Lopez! Én érzem, hogy mi van bennem és mi van belül. Egyszerűen pillanatról-pillanatra érzem, hogy már nem vagyok ura a testemnek. A szagok, miket egész nap éreztem, eleinte még büdösek voltak, majd egyre érdekesebbek, s a végén már finomnak gondoltam őket. És ezek a szagok nem virágok, parfümök és ételek voltak, hanem a nyers és rothadó hús szaga.
- Ez még semmit sem bizonyít!
- Igen, ez még semmit, de már nem érzem a lábaimat, nem tudom mozgatni a kezeimet, s már levegőt sem kell vennem. Nem vetted észre, hogy az elmúlt pillanatokban nem emelkedett meg a mellkasom és nem is vettem levegőt? Egyszerűen már nem is lélegzek, de nincs is rá szükségem! Mik ezek, ha nem jelek?
- Alex! Akkor sem foglak megölni!
- Nincs más választásod, s kérlek, hadd ne rimánkodjak!
- Nem! Ez végleges!
- Emlékszel, mikor 5 éve a kórházban voltál 2 hónapig, s nem tudtuk, hogy túléled-e az autóbalesetet? Egyik nap meglátogattam Katie-t, mert meg akartam vigasztalni. Nem tudtuk, hogy mi lesz veled és csak úgy megtörtént.
- Miről beszélsz? Mi történt meg?
- Lefeküdtünk egymással, és ha visszaszámolunk, lehetséges, hogy Mia az én lányom! Mellettem van egy kis metszőolló és azzal vágd el a torkom! Megérdemlem!
- Nem! Ezt nem hiszem el!
- Úgy nyögött kéjesen, hogy még most is hallom! Azóta a nap óta szeretem, s mikor meglátogattalak, igazából hozzá jöttem, hogy lássam őt és a lányomat, Miát...."

Ebben a pillanatban ékelődött bele a torkomba a metszőolló. Ahogy nézem bátyámat, s ahogy látom, hogy ő így talán túlélheti, megérte hazudnom neki.
Megérte, hisz így az életem árán, megmenthetem az övét talán.

Érzem, ahogy a véremmel együtt az életem is kifolyik belőlem.

- Ne haragudj, hogy hazudtam neked most, de csak így élheted túl. Sajnálom!
Utolsó mondatomat és erőmet, elpazaroltam, hisz nem ezt kellett volna mondanom neki, hanem azt, hogy:
"Mia mögötted van!"

Előző oldal Aless Sandro
Vélemények a műről (eddig 2 db)