A lány, aki a fényt kereste

Szépirodalom / Novellák (43 katt) Nathandriel
  2018.08.27.

Volt régen egy hely, ahol mindig éjszaka volt. Csak a hold felhőkkel takart, fakó alakja, és a ritkán villanó csillagok szórták a természet fényeit. Sötét árnyak borították a falvakat és az azokat körülölelő hegyeket, erdőségeket.

Egy ilyen faluban élt egy lány, aki egész életében csak a sötétet ismerte, akárcsak szülei, nagyszülei és a falu többi lakója. Átok szállt reájuk s a vidékre oly régen már, hogy nem volt, ki emlékezett volna az okára. Ez az átok teremtette meg az örök éjt, napfény és színek nélkül. Ahogy teltek az évek, évtizedek, lassan mindenki elfogadta, amit rájuk mért a sors, mindenki hozzászokott ahhoz, ahogyan élnek. Lehajtott fejjel, némán tették a dolgukat: termesztették a gombákat, nevelték az állatokat, s aki bemerészkedett a végtelen erdőkbe, vadászott – vagy elveszett kalandja közben.

Azok, akik fényre vágytak e tájon, tüzet, gyertyákat gyújtottak, szentjánosbogarakat gyűjtöttek, búrákba, lámpásokba zárták őket; vagy a csillagokban leltek vigaszt, ha tiszta volt az égbolt.

De a lány egy dologban különbözött a többiektől: ő nem elégedett meg ezzel, ő egészen másra vágyott. Amikor aludt, álmokat látott egy élettel telibb világról – egy világról, ahol igazán boldog lehetett. Ahol sárga fény szűrődött át a fák között, ahol ezernyi soha sem látott színben úszott a vidék. Ahol az emberek még tudtak mosolyogni.

Egyik éjjel felriadt álmából. Erdőt látott, romokat, egy roppant csarnokot a sűrű ködben. És fényt. Halovány fényt a távolban, amely magához hívta őt. Megbabonázta e látomás, s elindult, hogy megkeresse ezt a helyet; s hogy talán ráleljen a sötétség okára is.

Magára kanyarította apja csuklyás köpönyegét, s kezében üveg lámpásával nekivágott a rettegett erdőnek. Amikor a fák közé ért, akkor döbbent csak rá, hogy valójában milyen sötét van. Lustán gomolygó, füstszerű köd lepte el a talajt, a lámpásba zárt bogarak fénye alig tudott megküzdeni vele. Érzéseit követve vetette be magát a sűrűn álló fák közé, és csak ment, ment ösvényeken, magas fűben, gyökerek közt botladozva, s közben meg-megsimította a vastag tölgyek törzsét.

Olykor lehunyta szemét, a neszekre figyelt – hisz nem láthatott el messzire, így a természet hangjaiban keresett útmutatást. Bár nem tudta, merre menjen, mégis úgy érezte, jó úton jár. Csak haladt tovább, céltalanul, s néha már azt hitte, eltévedt. Ahogy egyre messzebb került otthonától, úgy vágyott egyre inkább vissza oda. A biztonságba, a megszokott arcok közé, a számára megírt életbe. A köd sejtelmesen vonta körbe alakját. Meg mert volna esküdni rá, hogy visszafogja lépteit. Túl sok időt töltött már az erdőben, nem igazán tudta, mit is keres ő itt. Fázósan összébb húzta magán a köpönyeget, s elkeseredetten tekintett körbe. Szeme elé tartotta a lámpást, a fogva tartott bogarak nyugtalanul zizegtek. Fényük fogyni látszott, és a lány megrettenve vette észre, hogy a lámpás alján elpusztult bogarak hevertek. Úrrá lett rajta a félelem.

Ekkor hallotta meg egy közeli patak csobogását. Minden érzékével belekapaszkodott, sietve kereste. Nem messze lelt rá a sodródó vízre, lámpását fölé tartva szemlélte. Az visszatükrözte fényét, s a víztükörben megpillanthatta kétségbeesett arcát. És még valamit, valakit. Hátrahőkölt, kiejtette a kezéből a lámpást. Káprázat volt csupán? A képzelete játszott vele? Egy öregember ráncos arcát látta, ki kezével felé intett. Körbekémlelt, de senkit sem látott. Szemét ismét a patakra szegezte, de csak saját fénylő tekintete nézett vissza rá. Követte a víz folyását. A keskeny patak partján dúslevelű növények sorakoztak, útját néhol kövek, sziklák szakították meg. A fák egyszer csak megritkultak, s a lány megpillanthatta az alant húzódó, sötét völgyet – magasba nyúló fái karcolták az eget, közöttük a patak tovább csobogott, felszínén tükröződtek a csillagok. Felállt egy lapos sziklára, megtámaszkodott a mellette álló fa mohás törzsében, és a távolba tekintett. Végignézett a hosszan húzódó hegységeken, a ködbe, árnyakba vesző tájon, megcsodálta a hold ezüstös, tompa fényét.

A völgyön túl pedig romokat látott. Romokat, amelyek látomását idézték. Hirtelen támadt szél borzolta vörös hajtincseit, mely egy ismeretlen hangot hozott magával.

– Kövess engem! – súgta, s a lány szinte megbabonázva indult el a várromok felé. Hangtalanul lépdelt célja felé, mégis elveszettnek érezte magát. Éppúgy, mint falujának lakói sötét házaikban. Sosem volt még ily messze otthonától, megrémítette az ismeretlen. Görcsösen markolta lámpásának fülét, és idegesen pillantott jobbra, balra.

Mintha megint álmodott volna, de most nem volt sem fény, sem színek, sem boldogság. Fel akart ébredni, de nem volt hová, hisz ez volt a valóság. Járt egy úton, mely nem tudta, hová fogja vezetni. Vajon így vesztek el oly sokan az erdőben ezelőtt? Vajon csapdába sétál, örökké bolyong majd? Gondolatai súlyokként nyomták a vállát, már nem volt benne biztos, mit is szeretne igazán, hová is igyekszik.

Felpillantott a csillagos égboltra, mielőtt azt megint eltakarták volna a lombok, s erőt merített a ragyogó fénypontokból. Megszaporázta lépteit a romok felé. De valójában oda akar menni? Elfáradt már, valami mégis vitte előre. Felidézte az álomképeket, amelyek egy élénk világot mutattak, amelyben úgy érezte, volt értelme élni. Remélte, hogy megleli majd ezt a helyet.

A hang újra és újra felcsendült:

– Kövess! –, és ő követte. Szívére hallgatott, s a pislákoló lámpással megvilágította útját.

Elállt a lélegzete, mikor meglátta a magas kőpilléreket, amelyek egy hatalmas kupolát tartottak. Kiszorította az égboltot, vaksötétbe zárta az árnyakat. A fénypontok egyre halványabban, egyre erőtlenebbül világítottak a lámpásban, ő mégis bemerészkedett a csarnok falai közé. Odatartotta a falakhoz a gyenge fényt, és írást vélt felfedezni a kőbe vésve. Olvasni kezdte őket, a szép szavak történeteket alkottak. Történeteket fényről, nappalról, melyet nemzedékek óta nem láthatott senki, utakról, emberekről, sorsokról és küzdelmekről. S ott feltárult előtte egy szebb világ, amelyre régóta vágyott már. Olvasott szerelemről és álmokról, talán saját szíve vágyáról.

De amikor a történetek végére ért, csak ürességet érzett. Magányosan ücsörgött a néma csendben, hátát a hideg kőfalnak támasztotta. Ráomlott eddigi életének igazi keserűsége. Gondolataiba menekült, emlékeibe kapaszkodott, amelyek egyre halványodtak, egyre fakultak. Mélyen a szívébe nézett, és ott meglátta eddig elmúlt éveit. Az elveszett időt. Amit olvasott, amit látott, nem az övé, és nem is lehet az soha. S ez elviselhetetlenül fájt.

Úgy érezte, végleg magára maradt. Nem segíti már, ki eddig vezette. Sem ő, sem a fény. A lámpásba zárt bogarak sorra aludtak ki, pusztultak el. És a lány is egyre kevesebb lett, elengedett mindent, mi hajtotta.

De ekkor a suttogó hang újra megszólalt:

– Ébredj fel. Indulj tovább!
– Hová mehetnék? – kérdezte a semmibe. – Nincs már időm!
– Remélj! – érkezett a rövid válasz.

A lány belekapaszkodott ebbe a szóba. Hisz nem a remény volt az, mi elindította útján? A remény, hogy változtathat sorsán, hogy segíthet az embereken. Ezt mutatta az álma, és egyszerre már emlékezett, hová indult, mit is keresett. Feléledt benne az elhatározás. Csupán egyetlen kérdés maradt: Hová jut majd, ha végigmegy ezen az úton?

Megragadta a lámpást és tett néhány tétova lépést, el a csarnok telerótt falaitól. És akkor rádöbbent. Eleddig ő maga volt az, aki a fényt vezette. Hiszen itt tartja a kezében, bezárva. Hogyan is lelhetné meg azt, aminek lényegét fogva tartja?

Leakasztotta a kulcsot a nyakában függő szíjról, és kinyitotta a lámpás apró ajtaját. A szentjánosbogarak kirepültek belőle, apró fénypontokként lebegtek körülötte. Aztán elindultak, ki a csarnokból, és a lány követte fényüket. Hitt benne, hogy megleli azt, ami megmentheti a faluját, s az embereket nyomorúságuktól. És saját magát is.

Futott az erdőben, de most nem botlott meg sem gyökerekben, sem kövekben. A fény mutatta neki az utat, és a lány kétségek nélkül követte.

A fák lassan elfogytak, útja egy széles partra vezetett, amely mögött végtelennek tűnő víz terült el. Sosem látott még ehhez foghatót. A bogarak szétszóródtak a víz felett és a négy égtáj felé repültek szabadon. Ilyen fényesen sosem tükröződtek még a csillagok. Tudta, megérkezett.

Fáradt volt, de akkor és ott végtelenül boldog. Leült a parton, és csak gyönyörködött abban, mi elé tárult. Sötét volt, számára mégis minden fényesen ragyogott. Azt szerette volna, hogy mások is láthassák: a partot, a vizet, a csillagokat, a fényt. Mindennél jobban erre vágyott. És akkor őt is bevonta a ragyogás, ami megvilágította az eget és a tájat.

S a lány szertefoszlott.

A faluban döbbenten léptek elő házaikból az emberek. Az erdő fái mögül fény szűrődött át, mely erősebb volt, mint amit valaha is láttak. Túl az erdőn, túl a völgyön, a vizeken és a magas hegyeken, felkelt a nap.

Abban a pillanatban mindenki meglátta fényében a lányt, ki vándorútra indult, és visszaadta nekik a nappalt.

Előző oldal Nathandriel