Formák I.

Fantasy / Novellák (1062 katt) attilathot
  2018.06.10.

A tekintet

Zuhanás féktelenül a tajtékzó sötétség óceánjában, zuhanás a végtelen űrön át. Egyre gyorsabb volt, egyre elviselhetetlenebb, mégis a fullasztó közöny jéghideg csendje uralkodott mindenütt. Reszkető árnyak nyúltak egymás felé, mint korhadt fák elszáradt ágai egy vénséges erdő elhagyatott ösvényén, belevésődtek a valóság szövetébe, majd némán szilánkokra törtek és elenyésztek. Köd és füst áramlott oktalanul dagadó őrvények fekete mélységeibe, unottan táncoltak rajtuk a létezés csalóka szikrái, tündérek a halálsoron, hogy eltűnjenek, mint parázsló virágszirmok az olthatatlan tűzvihar gonosz szívében. Nincs Teremtő, csakis az örökkön új formákba vedlő förtelmes káosz, hogy miriád alakjában önmaga rettentő himnusza legyen.

Aztán megremegtek a határtalan mélység csarnokai, nem bírták tovább a láthatatlan falak, nem tűrhették tovább a lehetetlenség gátjai, lüktető iszonyat öltött alakot magára, és egyetlen kristályrepesztő sikollyal kitört a zuhanás fogságából…



A Felhők Korának 3198-ik esztendeje,
kilencvenhatodik időfordulta,
Roden, Hardin Fogadó

Rilen hirtelen ébredt fel álmából, ösztönösen lerúgta magáról a takarót, és görcsösen összekuporodott az ágyon. Amint kinyitotta, máris lehunyta szemeit, mert nem akart tudomást venni a világról. Arra gondolt, hogy immár sem az ébrenléten innen, sem azon túl nem találja magát otthon. Fiatal arcán könnycseppek gördültek végig.

– Csak egy álom volt! – suttogta, de a tulajdon hangja alig használt a magány rémképeitől feltépett érzelmek fojtó szorításában.
– Mindig ugyanaz – mondta ezúttal, miközben fogcsikorgatva kereste magában az elveszett egyensúlyt. Álmai túl régóta gyötörték, és elszívták minden életerejét. Tudta, hogy a lelkében valaminek hamarosan változnia kell, különben a rémképek lassan ható méregként felemésztik őt. Rövid ideig várt, majd lassan kinyitotta szemeit.

Szerényen berendezett szoba sarkában feküdt egy roskatag ágyon. A szomorú látvány nem zavarta őt, ilyesmi a legkevésbé sem érdekelte, ám kéretlenül felvillant előtte a hasztalan emlék, amint két időfordultával ezelőtt megváltotta magának a helyiséget. A fogadós jó kedvében volt akkor, markát a söntéspult mögül nyújtotta, le sem mérte a Rilen által neki adott ezüstöt, csak hanyagul a zsebébe tuszkolta és odaadta cserébe a kulcsot. Az alig leplezett sietséget minden bizonnyal a mögötte mosolygó csinos szolgálólány jelenléte hajtotta, aki türelmetlenül várta, hogy a máskülönben kapzsi háziúr ismét vele foglalkozzon. Rilen a legkevésbé sem hiányolta e társaságot, hiszen fáradt és elkeseredett volt. Köszönés nélkül hátat fordított nekik, majd feltűnés nélkül átvágott a söröskorsóik fölé hajoló, hol suttogó, hol részegségükben hangosan kacagó vendégektől zsúfolt fogadón, és szellemként tűnt el az emeletre vezető lépcsőn.

A kulcs most egy rozoga asztalon pihent, azon túl egy székre hajtva Rilen ruhája lógott, páncélja és kardja a karfának volt támasztva. A falakat faragott jitrafából emelték, sötétbarna színük komor, de otthonos hangulatot kölcsönzött az amúgy méltatlan körülményeknek. A szoba egyetlen dísze, amint egy keskeny ablakszárnyon keresztül kékes fénysugár szelte át a levegőt és ovális mintát vetett a kopottas padlózatra.

– Vajon mi zajlik odakint a világban? – gondolta Rilen, aki két teljes időfordulta óta ki sem mozdult.

Felöltözött, majd odalépett az ablakhoz, és nagyot sóhajtva kinézett rajta. Roden hatalmas piacterének panorámája fogadta, ahonnan nyüzsgő tömeg tompán morajló hangja szűrődött fel a Hardin Fogadó második emeletéig. Bámulatos látvány tárult a szemei elé, mintha maga az élet alaktalan, fortyogó esszenciája lüktetne ott lent nyughatatlanul. Nem embereket látott, hanem egymásba olvadó emberfolyamokat, kifogyhatatlan lelkesedést, derűt és magabiztosságot, ahogy a magukban szánalomra méltó egyének egyetlen fáradhatatlan organizmussá egyesültek. Rilen váratlanul azon kapta magát, hogy megtér hozzá az életkedve és szívesen elmerülne a forgatagban. Egyszerűen csak menni akart, céltalanul, szabadon, had találjon a sors őrá, és ne neki kelljen azt hajszolnia. Felöltötte hát vállpáncélját, a kardot a tokjába csúsztatta, és a hosszú éjszaka után bizakodva nekivágott egy új időfordultának.

Roden piacterén állni valahogy egészen más volt, mint madártávlatból lenézni rá. A szempont átka volt ez, roppant különbség, amit istenek sohasem érthettek meg, de amit a halandók egész lényükben elszenvedtek. Kényszeresen cselekvő, üres tekintetű emberek tolakodtak mindenfelé, mint poshadt szagú halraj a hínáros vízben, a vásári pultok mögül pedig harsány árusok igyekezték túlordítani egymást, meg a tömeg zúgását, hogy magukhoz csábítsák a gazdagabb nézelődőket. Fonnyadt zöldségek alatt zsúfolt ketrecekbe zárt kisállatok bárgyú tekintettel várták erőszakos halálukat, a fülledt levegő izzadságszaggal elegyedett, a földön pedig patakokban folyt a szenny. Rilen idegenkedő undorral figyelte környezetét. A legszomorúbban azt tapasztalta, hogy itt, a közhelyek romlott fellegvárában büszke nemesek, kereskedők, harcosok és szépséges asszonyok találkoztak, hogy öntelt hangnemben megvitassák kicsinyes ügyeiket. Mindannyian lealacsonyodtak a hétköznapok fontoskodó rituáléjába, és észre sem vették, hogy amaz falánk szörnyetegként felemészti a létezés utolsó csodáit is.

– Mi értelme így e világnak? – töprengett Rilen, mely kérdést, ha hallanak is, sokan nem értettek volna.

A piactér fölött az ég jellegtelen szürkébe öltözött, csak a Hold fénylett magasan, érinthetetlenül és gyönyörűen, kékes aurájával beborítva a földi világot maga alatt. Rilen léte hamarosan féllépésnyi mozgástérre zsugorodott, mert a környező utcákból egyre többen érkeztek. Végül már egy árva ezüstöt sem lehetett úgy leejteni, hogy az ne valaki lábára essen. A bezártság érzése egyre erősödött Rilenben, és kedve lett volna kitörni. Feljebb nézett, el az arcok hullámzó karneválja fölött, de a látóhatárt alig kőhajításnyira öreg házak cseréptetős sziluettjei zárták le. Egyszeriben olyan volt, mintha Roden piactere titáni állkapocsként készülne elragadni őt. A hajnali tettvágy tehát hamar elárulta önmagát, Rilen alig lépett ki a fogadó kapuján, máris elege lett a sétából. Csalódottan megfordult, hogy visszatérjen ideiglenes otthonába.

Ahogy most már csaknem menekült a helyszínről, a tolakodás megsűrűsödött és erőszakosabbá vált. Rilen egy ideig tanácstalanul toporgott, majd jeges zuhatagként elöntötte a bárdolatlan düh. Kinyújtotta a kezeit maga előtt, és azokkal vágott ösvényt a fogadó irányába.

– Ha lökdösődnek, hát tegyék nyíltan! – morogta, és könyörtelenül félretolt mindenkit az útjából. Lám, ettől végre észrevették, haragosan tekintettek rá, mintha nélküle nem pontosan ugyanez zajlott volna, csak alattomosabban, álszent mosollyal a jóindulat álarcában. Ekkor hirtelen a tömeg zúgását is messze túlzengő dörrenés hallatszott a város külső régiói felől. A morajlás csapdába esett a piacteret keretbe foglaló házak között és hosszasan visszhangzott. Sokan összerezzentek, néhányan a földre is vetették volna magukat, ha ugyan ehhez elég helyük lett volna.

A tömeg elnémult és tanácstalanul figyelt, amihez ezúttal Rilen is egyetértésben csatlakozott. A hang forrása valahol a közelben, talán Roden főkapujánál lehetett.

– Vajon mi történt ott? Mégis micsodának lehetett ilyen szörnyű ereje? – tanakodtak az emberek egymás között, de válasz a kérdésekre senkitől sem érkezett. Valami hatalmas dolog ereszkedett le Roden utcáira. Az itt-ott újra beszédbe elegyedő emberek között hamarosan a félelem hangjai is felbukkantak. Néhányan máris szapora léptekkel haladtak kifelé a piactérről, a többség azonban dermedten állt és várakozott.

A távolból egyszer csak sikolyok hallatszottak, amit harcias kiabálás követett. Utóbbit Rilen felismerte. Roden fényharcosai rohamléptekben szaladtak, és közben a Rend saját nyelvén sürgették egymást. Valami nagyon felzaklatta őket, mert gátlástalanul üvöltötték, hogy „Fegyverbe! Mindenki a Főkapuhoz!”

Rilen tudta, hogy a köznép nem érti ezt az ősi nyelvet, de a hangsúly elárulta nekik, hogy miféle dolgok vannak kibontakozóban. Ekkor villámcsapásként pánik fertőzte meg a levegőt. Az emberek tolni és taposni kezdték egymást, csak mielőbb Roden tengerparti negyede felé menekülhessenek, azaz a lehető legmesszebb a város falain túli dzsungeltől. Világos volt, hogy a várost támadás érte, és az ellenség talán máris az utcákat dúlja. Rilen örvénylő káosz közepén találta magát, és hamarosan az életéért küzdött, nehogy elsodorják vagy megfojtsák a minden irányból ráomló testek. Másokkal ellentétben azonban nem menekült, helyette egyre nagyobb elszántsággal próbálta megvetni a lábát. Tudta, hogy a leggyorsabban úgy szabadulhat a minden gondja közül legkínzóbb tehetetlenség csapdájából, ha ott marad, ahol éppen áll. A tér mindjárt kiürül, hogy a szánalmas tolakodás a még keskenyebb belső utcákon folyhasson tovább.

Kínjában is szinte cinikus nevethetnékje támadt, amikor belegondolt, hogy két időfordulta után pont ebben a kárhozott órában jutott eszébe elhagynia a fogadót. Terve közben a siker küszöbére ért, a tömeg máris ritkult körülötte, ám az utolsó pillanatokban hátulról valaki hirtelen megtaszította őt, így nekiesett egy másik, kétségbeesetten botorkáló embernek. Rilen menthetetlenül kibillent az egyensúlyából és a földre zuhant. Ha lett volna annyi lélekjelenléte, minden bizonnyal arra gondolt volna, hogy ezzel vége. Egy darabig érezte az őt rugdosó lábak sokaságát, aztán egyszerre minden elhomályosult.

A következő kép, amit Rilen látott, a piactér macskaköve volt, közvetlenül a szeme előtt. A földön feküdt, egy felborult gyümölcsöskosár mellett, felhasadt ajkából vér szivárgott, és mindene fájt. Azt hitte, hogy több csontja is eltört, de tévedett, és képes volt annyira összeszedni magát, hogy legalább feltérdeljen. Csengett a füle, így semmit sem hallott, mégis úgy vélte, hogy csoda történhetett, amiért nem taposták halálra. Azt ugyan nem tudta, hogy meddig feküdt ájultan a földön, de azért hálát adott a sorsnak, hogy megkímélte egy sokkal valószínűbb és gyarlóbb végkifejlettől.

Ahol korábban zűrzavar tombolt, most szomorú nyugalom telepedett le. Rilen lassan körülnézett, de alig látott valakit, azok is mindössze a kikötő irányába botorkáló rémült átutazók voltak. A felborult vagy összeroppant vásári pultok között néhány kicsavarodott alak feküdt, ők azonban Rilennel ellentétben nem mozdultak. A piactér csaknem élettelenül, halotti nyugalomban tárulkozott fel előtte, mint egy feldúlt, aztán a keservében magára hagyott temető.

Rilen megdörzsölte az arcát, hogy egy kicsit jobban magához térjen, de továbbra is émelyítően szédült és minden porcikájában remegett. Már a puszta ébrenlét is kezdte kimeríteni, és attól félt, hogy újra elveszíti az eszméletét. A piactér lassan megnyúlni látszott előtte, a tárgyak egy végtelen folyosó torz oszlopfőivé olvadtak. Ösztönösen megpróbált talpra állni, de félbeszakította, mert nagyon rosszul érezte magát. Megtépázott figyelme ekkor a fogadó mellett futó utca torkolatára terelődött, ahol talpig páncélba öltözött fényharcosok bukkantak fel. A Citadellából érkezhettek, mert kipihentnek és jól szervezettnek tűntek. A városi főkapu felé vezető legrövidebb út, egy keskeny sikátor irányába tartottak. Némán elhaladtak Rilen mellett, rá sem hederítettek, mintha ő ott sem lenne, ám az útjuk a sikátor bejáratánál véget ért. Hirtelen, mintegy idegesen vetették ott meg a lábukat.

Rilen pár pillanatra lehajolt és becsukta a szemeit, hogy legalább az események megfigyelésére erőt gyűjtsön. Valami megsúgta neki, hogy szüksége lesz rá. Éppen amikor ismét felnézett, a sikátorból éteri hullám tört elő, ami falevélként a levegőbe emelte és elsodorta az ott várakozó fényharcosokat. Néhányan olyan lendülettel és olyan messzire repültek, hogy földet éréskor rögtön szörnyet haltak. A többit szerencsésen megkímélte a sors, így szinte azonnal talpra ugrottak, hogy ismét harci alakzatba rendeződjenek. A régi világ kalapácsosaihoz hasonlóan falanxot képeztek a sikátor szájában, és az erejüket megfeszítve felkészültek, hogy a végsőkig kitartsanak. Ahogyan figyelte őket, eszébe jutott a harci dogma, amit régen ő maga is elsajátított: „Ne érezd a fájdalmat, ne rettegj az ellenségtől! A reményt viszitek el azokhoz, akiknek semmijük sem maradt! Tűz, fény és halál, Ti vagytok az igazság szikrái!"

Rilen bennük is látta a rettenthetetlenséget, az őket ért csapás iránti érzéketlenséget, a mindenekfelett reményt keltő önfeláldozást. Valami éppen feléjük tartott a házak árnyékából, ami már a puszta közeledtében is halált hozott számukra, de ők állták a sarat. Heten maradtak, és szorosan álltak egymás mellett, pajzsukkal falat képeztek maguk előtt, kardjaikat szúrásra készen tartották. Rilen arra gondolt, hogy egy inkvizítornak is velük kellett volna tartania, hogy védelmet nyújtson számukra az éteri csapásokkal szemben, mert az előbb látottak tükrében esélyük sem lehetett. Talán csak időt akartak nyerni, lelassítani a titokzatos ellenség előrenyomulását, de ez mindenképpen áldozatokat követelt.

Rilen a fejét csóválta. – Ostobák, mit adnak, miért cserébe? – és szeretett volna talpra állni, hogy fedezékbe húzódjon, mielőtt elszabadul a pokol. Alig néhány pillanattal később aztán az ismeretlen ellenség felfedte magát. A sikátor szájában egyetlen csuklyás, fekete öltözékű alak bukkant fel, és nekirontott a sorfalnak. Sértetlenül, szinte légiesen törte át a fényharcosok védelmi vonalát, majd megtorpant és visszafordult feléjük. Hárman máris a földre zuhantak, ebből kettő holtan. A másik négy egyszerre sújtott le kardjával a támadóra, de az elképesztő ügyességgel kitért az összes csapás elől. Ami ezután következett, az mészárlás volt.

Rilent életében először halálfélelem töltötte el. Most már senki sem állt közte és a pusztító idegen között, aki néhány szívdobbanásnyi idő alatt egy csapatnyi fényharcossal végzett. Ilyesmit, vagy akár ehhez hasonlót még sohasem látott, és elképzelni sem tudta, hogy a támadó ilyen iszonyú hatalom birtokában – és nem kevésbé sötét szándékkal – mit hagyhatott maga mögött a város utcáin.

Jelen állapotában képtelen lett volna harcba szállni vele, igazából még felegyenesedni sem tudott. Hirtelen ötlete támadt, hogy kiterül a macskakövön, és halottnak tetteti magát, de amint nekivágott az alantas színjátéknak, a csuklyás alak egyenesen ránézett. A megtévesztéshez is túl késő volt. Ettől fogva minden azon múlott, hogy a fekete idegen akar-e vele foglalkozni, vagy inkább továbbhalad a célja felé, bármi is legyen az. Rilennek az utolsó reménye is elszállt, amikor látta, hogy amaz öles léptekkel megindul felé. Tudta, hogy semmit sem tehet, nyugalmat erőltetett magára és egyszerűen bevárta a végzetét.

A fekete idegen odaért hozzá, tekintélyt parancsolóan fölé hajolt, ám ahelyett, hogy rögtön lesújtott volna, először hátravetette a csuklyáját. A két tekintet találkozott, és ebben a túlvilági pillanatban Rilen úgy érezte, hogy felfordul vele a mindenség, majd leveti őt magáról. Az idegen arca pontosan Rilené volt, mintha csak tükörbe nézett volna! Borzalmas átok, kacagó őrület, ez már túl sok volt neki. Megadta magát és felkészült a halálra. A fekete szörnyeteg, a Rilen arcával testet öltött rettenet ekkor felemelte jobb kezét. Tiszta és rideg árnyékból, magából a felfoghatatlan ürességből kovácsolt kardot tartott benne, hogy azzal csapjon le magatehetetlen áldozatára. Rilent már ez a rettenetes fegyver sem érdekelte. Kicsinység volt ez a boszorkánysághoz képest, amit az arc és a tekintet miatt érzett.

Egyikük sem látta azonban, hogy – éppen e pillanatban – fehér fényű nyílvessző suhan át a piactéren, egyenesen feléjük. A fekete idegen felsikoltott, amint az alattomos lövedék áthatolt a bordái között és átfúrta a bal tüdejét. Egy darabig küzdött a kínnal, majd térdre rogyott. Még három ilyen vessző következett gyors egymásutánban, és mindegyik célba talált. Rilen örömmel, de értetlenül figyelte az eseményeket. Tudta, hogy az idegent mégiscsak legyőzték, de valami akkor sem stimmelt. – Mi a pokol történik valójában? – gondolta. A most már ártalmatlan ellenség arcát fürkészte, és ettől a hideg futkosott a hátán. Néhány pillanatig habozott, majd összegyűjtötte szellemének utolsó tartalékait, és hozzászólt.

– Ki vagy te? – kérdezte, de válasz nem érkezett rá.

A sérült idegen a fájdalmával dacolva benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy kristályt és földhöz vágta, mely így szikrát hányva rögvest összetört. A levegő válaszul megreszketett körülötte, aztán pedig, mintha sürgetné az idő, mégiscsak megszólalt.

– Annyira sajnálom ezt az egészet! Annyira sajnálok minde… – de már nem tudta befejezni a mondatot. Egyszeriben köddé vált, eltűnt, mint aki soha nem is létezett.

Rilen a döbbenettől tátott szájjal felemelte jobb kezét, és belemarkolt a levegőbe, ahol pár pillanattal korábban még a képmása térdelt négy nyílvesszővel az oldalában.

– Ez lehetetlen – gondolta –, mi folyik itt? – de ekkor erőt vett rajta a kimerültség meg a zavarodottság, és elveszítette az eszméletét.

Előző oldal attilathot
Vélemények a műről (eddig 6 db)