Bujdosó 3. - A varázslat

Szépirodalom / Novellák (31 katt) dangbird
  2018.07.31.

A TÁBORT úgy képzeltem, hogy van ott jópár jurta (vagy járta, ahogy errefelé járta), meg mindenféle jószág, családok, gyerekzsivaj... De a valóságban csak egy rönkökkel övezett, széttaposott, fekete tűzhely fogadott minket egy barlang előtt. A barlang szájánál rőzse s katonásra hasigatott tűzifa halmosodott. Sehol egy bánatos, árva lélek.

- Na... Megérkeztünk... az Amerikai Egyesült Államokba... – dörmögte vidáman a bátya, s ezen nevetnem kellett, nem tudom, miért. Azután kereken reám parancsolt: - Rakj egy tüzet! Ott van rőzse, van aprója es.
Hordani kezdtem a száraz gallyat s kisebb ágat, azután megkérdeztem:
- Papír?
- Az itt nincs! Az egészen vékonyát rakd egybe, begyullad az. Bent a barlangban, az asztalon találsz gyufát.

Hogy kialakítottam egy takaros kis rakást, bementem a barlang száján a gyufáért. Tágas belső tér fogadott, valamerről még kis fény is szüremkedett. Körbe a fal mellett öt alacsony derékalj, a falon fogason lógott egy hatalmas oldal szalonna, egy jókora, fonott kötésű butykos, meg egy iszákban száraz szeletelt kenyér vagy talán kétszersült.

A barlang közepén asztal, rajta papírok össze-vissza, tetejükön bőrkötéses könyv, fedlapjára róva: SZÁMADÓKÖNYV, mellette egy csomag babos kártya, melynek igen megörültem – sze itt is járja akkor a babozás – s két-három doboz gyufa szétdobálva. Az asztal körül tuskók szék gyanánt. A sarokban még gyerekjátékot is láttam; csak laknak errefelé családok is...

Papír híján küszködtem egy sort a tűzzel, csak nem akart megéledni, pedig a szellő pont jó erővel fújdogált hozzá. Végül a bátya elunta bajlódásomat nézni, odagyütt, botját nyomta a gally közé, amire az sercegve füstölni kezdett s pillanat után nagy lángra kapott.

A bátya kihozta a butykost, s amint önállóvá vált a tűz, ráloccsintott egy cseppet; a szesz nagy döbbenéssel kék lángot vetett. A bozontos öreg azután a földre is csurrantott, majd ivott, s azután nekem is nyújtott a pályinkából. Éreztem súlyán, hogy a butykos még majdnem teli van.

Istenesen erős pályinka vólt, legalább hatvan fokos, mégis jó, friss körteízű, falun is ritkán jutott ilyőhöz az emberfia. A Táltos látta, hogy tetszik a pályinka, s mordult:

- A Nagyúr es ezt issza, fönn Fehérvárán. Szólgálati pálinka, havi százhúsz litert gurítanak ide nekünk.
Nagyot néztem.
- Ejha! Aztán a Felséges úr nem fél, hogy szétszalad a jószág a nagy vigasságba?
- Nem sok az, elfogy ennyi ember közt, nálunk még az asszonyok is isszák, de csak módjával. - Derűsen folytatta, botját emelgetve: - Nem szalad szét itt a jószág, előbb kergetem én szét a népet, ha nem tudják, mennyi a mérték! És most egyél. Van gomba is.
- Hol? – kérdeztem, hisz a barlangban nem láttam.
- Ej, de sok ész szorult beléd, öcsém! – nevetett az öreg. – Hát hol terem a gomba? - Szertemutatott. - Itt, az erdőn, mindenfele! Találsz egyhamar, rengeteg a csiperke, sze tegnapon, meg azelőtt es esett.

Összeszedtem jó két marokra valót (hisz még kalap se volt rajtam!) s visszavittem a tűzhöz.
Leraktam az egyik rönkre, vártam, hogy majd főzünk belőle valamit, de edényt nem láttam sehol, a bátya pedig ráérősen ücsörgött, pipára gyújtott. Szeme elrévedett, talán valahova a másvilágra.

- Csak így nyersen? – kérdeztem.
- Majd ha elszíttam a pipát – mordult rám az öreg.
Eltelt jó negyedóra, mire ez megtörtént, s azután szólott:
- No, vagy eszed nyersen, vagy megvárod a reggelt, akkor jő a Marika, sztá hoz bográcsot vagy az ég tudja, mit, az asszonyok dólgába mi itt nem tébkezelünk bele.

Nehézkesen felállott, térült egyet a barlangba, majd kigyütt, egyik kezében a szalonna, a másikban a nagy könyv s beletűzött golyóstoll. Letette a szalonnát s lezökkent.

- Lássuk! Bejelentelek az Apehnál – tréfált hunyorítva, de ezt sem értettem.
Felütötte a nagy könyvet.
- Bujdosó János vagy-e? Rövid u-val? Szül. kettőezer-hetven, Augusztus három. Apja neve: Bujdosó István, anyja neve: Kovács Margó. Lakik: Tiszatenyő, Kiserdő u. 23. Végzettség: elemi tanoda, jó dicsérettel. Jól mondok-e mindent?

Én meg csak hüledeztem. Ez az ember mindent tud rólam?

Az öreg felállt, s kitartotta a karját oldalvást. Pillanattal később kis veréb szállt reá. A bátya odaemelte a madárkát a szájához, suttogott néki nagyon, egy percen át, majd elröppintette.

Álmélkodásomra így magyarázott:

- Nekem el kell számolni mindennel a Mezőgondozási Hivatal felé. Sztá három disznyót holnap lehajtunk a faluba, azt es jelentenem kellett. Ezt hólnap reggel elkapja egy sas, sztá felfalja. Az röpülni fog egész nap, s ameddig kell, meg sem áll Budapestig. Ott leszáll egy ablakba, a hivatalnok meg tudja a regulát, kitépi az egyik tollát, annak a szárán lesz az üzenet.

Amire én még jobban álmélkodtam. Ő meg így:

- Rend a lelke mindennek. Amíg itt én vagyok a számadó, a Máni tudja, hogy nincs gondja a jószágára.

Ez a berzengetés, a Nagyúr bizalmaskodó „Mánizása”, valahogy a bátya szájából nem hangzott nagyzolónak, föllátónak, oly természetesen hatott, hisz az ember érezte a zsigerében, hogy igazat szól. Rájöttem, a ritka kilences csillaggal verte-áldotta őt az ég: sugárzik egész lényéből, hogy tudja, mit csinál, biztos kézzel nyúl mindenhez, s szinte mindig bejön a számítása.

Azután gondoltam egyet:

- Nem lenne egyszerűbb távbeszélőn szólni nékik, a faluból, ha már úgyis megyünk?
Az öreg merengett egy pillanatot, s megfelelt:
- Egyszerűbb nem lenne. Csak könnyebb.
Ezen eltöprengtem egy percet, majd a bátyára néztem, s óvatosan szóltam:
- Hogy fizetségről eddig nem esett szó, hát meg kell kérdeznem... Hálás vagyok, hogy a bátya elfogadott, hogy szállást, ennivalót adtál, de tán egy kis pénz is jár, ha már a Nagyúrnak szolgálok...?
A bátyát nem érte váratlanul a kérdés.
- Egyelőre próbáljunk meg, hogy miként válsz be. Ha rendes pásztor leszel, akkor jövő hónaptól havi hétszáz vaskoronát tudok fizetni. Ha nagybojtár, akkor négyszázat. Tizenhárom hónap egy év. S minthogy a Királynak szolgálsz, nem kell fizetned a tizedet sem, eleve levonatik a béredből. Nem sok pénz így se, tudom, de mellé van teljes ellátás, még pályinka es, lássad. Ruhára, semmire nem lesz gondod, ha akarod, elteszed mind a hétszázat. – Felderült, s úgy folytatta: - Leányt es keresünk neked, valami asszonynak valót, mert anélkül egyszerűbb ugyan az élet, de öröme nincsen.

Jóleső izgalmat éreztem a kilátásra, s hálás vóltam, hogy a bátya még ezzel is gondol. Az meg meghalkította a hangját, úgy szólt:

- Ha asszonynak valót nem is lelsz, egy kis cicázásra bizonnyal találsz kedvedre valót. Kell a vérfrissítés a népnek...
S hogy az életkedv nagy igenléssel szétáradt bennem szavaira, megkordult a gyomrom is. A szalonnára néztem.
- Nem eszünk, bátya?
- Megvárjuk mostmán a Jóskát, pár perc s idetalál.

S valóban, néhány perc után egy idősebb legény gyütt felénk az úton – nem azon, melyen mi érkeztünk, hanem ellenkező irányból. Már messziről fülig ért a szája. Ő nem hún köntöst viselt, hanem olyasmi ruhát, mint mink: fekete nadrág s fehér ing, csorba ujjal. Kalapja szürke, mögé tűzve fácántoll. Vállán fokos, oldalán tarisznya s kulacs. Cingár legény, kissé elálló fülekkel, de azért jóvágású, amennyire én azt legényként megmondhassam. Porosságán, izzadtságán láttam, hogy messziről gyütt.

- Új legény? Friss husi? – hunyorgott a bátya felé.

No, tessék, ez is úgy fog beszélni rólam, mintha kuvasz lennék... De aztán felém is hunyorított, s melegen, belsőségesen megszorította a kezem, mintha rég látott barátja lettem volna.

- Adjisten! Jóska vagyok.
- János.
- A szalonnának is bemutatkoztál már? – S felmarkolta az ennivalót, reá se pillantva a bátyára.
- Téged vártunk az estebéddel – feleltem.

Arra csak vágott egy nagy karéj szalonnát, átnyújtotta nékem, s már falatozott maga is. Késére szúrta a szalonnadarabokat, úgy kapta be őket.

Hogy nékem késem nem volt, én egy ideig elbíbelődtem a gomba köpesztésével, s csak rákérdeztem végül:

- Egy kést tudna adni valaki?
- Még az sincs nálad? Nekivágtál a nagyvilágnak kés nélkül? – dörmögte a bátya. – No, hallod, te aztán jól elszaladtál hazulról!

A Jóska lenyalta a kését, s odaadta. Kissé megütődtem, de végül nadrágomba fentem oszt úgy kezdtem falatozni a szalonnát a nyers csiperkével.

- Van odább zöldhagyma is, húzz magadnak párat!
- Hol? – kérdeztem csudálkodva. – Nem láttam, mikor a gombát szedtem.
- Mert a fű közibe nő, te nem ahhoz vagy szokva. Kapáltok mindent orrvérzésig, pedig a dudvának es helyet követel a Legfelsőbb, azért teremtette, hogy nőljön.

S hogy a barlang szájától nem messze tényleg találtam hagymát, már egészen takarosra kezdett kerekedni ez a vademberek vacsorája.

- Te nem eszel, bátya? – kérdeztem az öreg Táltost, ahogy visszatakarodtam a rönkömig.
- Mégis, jó új vagy itt, mi? – így a Jóska, megint fülig érő szájjal.
- Én nem eszem, csak vasárnaponkint, a szer kedvéért. Meg az erdőben, amit óhajtok, csipegetek, frissibe.
A Jóska fejével az öreg felé bökött, s így szólt, nagy csodálattal:
- Megeszik még olyat is, amibe más belehal! – Aztán még nagyobb komiszsággal hozzátette: - Vasárnap meg befal annyit, hogy egy hétre bőven elég egy családnak!
- Elhallgass, te! – dörmögte kedélyesen a bátya. – Eljár a botom!
- Nem úgy van az, vén medve! Nem vagyok már kisbojtár, fejeden hasitom ketté a botodat, ha megilletsz véle!

Arra a bátya csak dörmögött vidáman, s nem szólt többet. Senki más nem mert így beszélni véle, csak a Jóska, de nem bátorságból, hanem bolondságból, amint később megismertem: bolondozott az folyton a hetes csillagával.

Hogy megvacsoráltunk s leroskadt a tűz, behúzódtunk a barlangba. A Táltos ment legelébb, s botjához fáklyát nyomott, aminek fellobbanó, meleg fénye aztán becsalt minket, mint bogarat. Jóska gondosan hozta a butykost, s felváltva iddogáltunk belőle.
Aztán lefeküdtünk, a bátya pedig mormogni kezdett:

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig.

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Három angyal vigyáz reám:
egyik vezet, másik tanít,
harmadik Istenhez röpít.
Viszi az én lelkemet az áldott mennyországba,
onnan pedig reggel vissza szép Magyar Hazámba.

Mire a fáklya ellobbant, kialudt – úgy tetszett, a Táltos néma parancsára.
Az öreg egy percen át mélyen, egyenletesen szuszogott, majd tompán horkolni kezdett.

- Heh – jött a Jóska vacka felől – egy fél perc alatt elalszik bármikor. Révületbe esik, és onnan megy tovább az álomba.
- Hogyan?
A Jóska mocorgott egy sort.
- Azt nem tudja senki. Azt mondja, hogy feloldja az énjét a nem-énben. De hogy hogy csinálja, azt még nem tanulta meg tőle senki, még az asszonyai sem.
- Asszonyai?
- Volt vagy négy-öt felesége már, ki tudja azt számon tartani. A népből szinte mind a bátya leszármazottja, így vagy úgy, aki nem faluról gyütt, mint te meg én. No jóéjt!

SOKÁIG forgolódtam, nem bírtam elaludni. Éjfél is elmúlhatott már. A Jóska is rég nagyokat szuszogott. Végre is eszembe jutott a butykos, a szögre akasztva! Tapogatózva osontam érte, s odatettem fekhelyem mellé. Iddogálni kezdtem apránként, hátha elnyom az álom.

Egyszerre hatalmasat horkant a bátya, majd mocorogni kezdett, s hallottam, felállt, felém csoszogott. Elvette a butykost, s a szögre akasztotta fel.

Azután nem a fekhelyéhez tért, hanem egyenest vissza hozzám, s közben dörmögött:

- Csak ne szokjál rá, azt mondom...
Azután reámhajolt, hüvelykjét a homlokomra tette, s így mormogott:
- Aludj...
- Hiszen aludnék én, csak nem bírok, azért nyúltam a pálinkához, nem azért, hogy megrészegedjek.

- Dugd be a szád! Úgy. Csukd be a szemed! Aludj...

S ahogy levette kezét a homlokomról, éreztem, úgy meglassúlt a szívem, hogy menten meg is áll. A bátya visszacsoszogott fekhelyéhez, s közben már mondta is:

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig...

...eddig hallottam, itt nyomott el az álom a Táltos varázslatától...

Előző oldal dangbird