Gyilkosok kora V/7.

Fantasy / Novellák (144 katt) anonim88
  2018.07.21.

Castiel leült. A végtelennek tűnő csillagos égbolt alatt oly jelentéktelennek tűnt. Hangyának érezte magát. Az éjszaka hosszú, ital maradt bőven, belőle pedig kezdett előjönni a filozófus, amire most a legkevésbé se vágyott, ezért kérdéseivel inkább a mágusok felé fordult.

- És veletek mi történt ez idő alatt?
- Mióta felszámoltuk a Bíbor Liga kísérleti telepét, nem sok. Szerencsére – tette hozzá a Devera. – Kis pihenő, aztán újra hívott a kötelesség. Jönni kellett.
- „Kellett”? – Adam szemöldöke felugrott. – Azt hittem a mágusvadászok önkéntes alapon választanak varázshasználókat.
- Ez így igaz. Nekünk azonban a céljaink eléréséhez elengedhetetlen.
- Mágusvadász? – hajolt előre Daniel. – Akkor jól láttam a vállvérten a festést. Mágusvadász lettél, te rohadék?
Devera közönyösen megvonta a vállát.
- Nem olyan rosszak ám, ahogyan azt mesélik. Azok közül, akiket megöltünk, valamennyi rászolgált. Vérmágusok, démonimádók, a Bíbor Liga csatlósai - orra megrándult. – Viszont akadtak egyszerű szökött mágusok, akik azonnal megadták magukat. Nekik nem esett bántódásuk. Egyszerűen csak visszavittük őket a Toronyba.
- Jah, sokkal jobb – fintorodott el a fiú.
- Célok? – kanyarodott vissza az eredeti témához Castiel. Nem ismerte eléggé az egyház, a templárisok meg a szökött mágusok viszonyát, ezért úgy érezte, nem tisztje véleményt formálni róla. – Miféle célok miatt kell a vidéket járnotok, és az életeteket kockáztatnotok?

Devera ismét meghúzta kupáját, nehogy beszéd közben kiszáradjon a szája.

- Be akarok kerülni a Körmágus Tanácsba, sőt nem titkolt vágyam főmágussá válni. Mivel túl fiatal vagyok, ez legalább tíz-tizenöt évbe telne. Véleményem szerint a Torony válságának kezelése nem ér rá várni tízen éveket, ezért kicsit fel kell gyorsítani a folyamatokat. Ennek az egyetlen módja, ha elismerést, tapasztalatot és hírnevet szerzek a társaim körében – hátradőlve széttárta a kezét. – Ehhez keresve se találhattam volna jobb módot.
- Válság? – ráncolta a homlokát Castiel. – Mégis mit értesz ez alatt? – ez a kijelentés meglepetésként érte. A Kör mindig is elzárkózott a külvilág elől, ezért nem sok mindent tudtak róla, mi zajlik odabenn. A Káptalan magabiztossága következtében pedig Ferelden, sőt talán Thedas szerte mindenkiben kialakult egy olyan illúzió: a Körtoronyban rend, fegyelem és legelsősorban egység uralkodik.

Devera a homlokát dörzsölte.

- A templáris főparancsnok nincs túl jól mostanában. Többen arról sugdolóznak, a következő templáris gyűlésen kinevezi utódát, ő maga pedig az év végén visszavonul. A két legesélyesebb Carota és Keerley. De persze rajtuk kívül bárki okozhat meglepetést a hatok közül.

- A hatok?
- A hat legmagasabb rangú templáris – magyarázta Victor.
- Mind rohadék, de Keerley a legrosszabb – tette hozzá Daniel.
- Ne hallgass rá, Cass! A hatok legalább annyira változatosak, mint bármelyik másik szervezet tagsága. Abban viszont igaza van, hogy Keerley problémás – sóhajtott Devera. – Sajnos a templárisok közül sokan támogatják. Sokak szerint, ha ő lesz az új templáris főparancsnok, az katasztrófa a mágusok számára. Szerintem mérséklődni fog, és a kirohanásai csak az egyszerűbb embereknek szólnak. A nagy gond, hogy a mágusok is frakciókra szakadtak, egyre több szabadságot akarnak, sőt néhányan már egy, a Káptalantól független Körről vizionálnak. Ami remek táptalaj Keerleynek. A másik csoport az együttműködés és párbeszéd képviselője. Szerencsére ők vannak többségben. Még megemlíthető egy nagyon kis csoport, akik faji alapokon építenék újra az egészet. De ez teljesen abszurd – ivott egy kiadós kortyot. – Nem untatlak a részletekkel, a lényeg, a következő hónapok meghatározóak lesznek a Kör jövőjét illetően.
- Az elaggott vének a tanácsban nem hogy nem kezelik, még csak fel sem ismerik a problémát, mi? – kérdezte a szokásos hangnemében Daniel.
Devera félre billentette fejét.
- Ez nem ilyen egyszerű. Magam is a fontolva haladás híve vagyok, ezért valamennyire megértem őket. Kényes helyzetben vagyunk, nem szabad elhamarkodni a dolgokat. Finoman, óvatosan kell előrehaladnunk, aztán, ha valami nem sikerül, visszalépni egyet, és újra gondolni mindent.

Castiel nem sokat konyított a politikai játszmákhoz és intrikákhoz. Sőt egyenesen ki nem állhatta, ezért kerülte, amilyen messzire csak tudta.

- Mi harcosok, túl becsületesek vagyunk ehhez a világhoz, de szorítok neked, hogy elérd, amit kívánsz – mondta végül. – A Végzet Prófétáinak felszámolása egy jó pont lehet, nem?
- Csak ennyit kell tennünk? Felszámolni egy országokat átívelő alvilági szervezetet, aminek az elitje jól képzett őrültekből áll? - Devera felnevetett. – Ha ez hamarabb eszembe jut, mostanra már végeztem volna velük.
- Hogy elorozz minden dicsőséget? Hogy is ne! – tréfálkozott Castiel.
- Igaz-igaz. Felettébb önző dolog lenne tőlem. Ezért is vártalak be benneteket.
- Valld be, csak magányos lettél volna! – bökte oldalba Castiel. – Nincs ebben semmi szégyellni való.
Míg elvoltak egymással, Adam a máguslány felé fordult.
- A te ambícióid is hasonlóak, Lívia?

Valami furcsa, ám annál aranyosabb hang hagyta el a lány száját, úgy megdöbbent, mikor megszólították.

- Én… é-é-én csupán fejleszteni szeretném a gyógyítási képességem – felelte haját simogatva. - Minél jobb főzeteket és gyógyitalokat készíteni, megmenteni annyi embert, amennyit csak tudok. A szellemgyógyítók szintjére szeretnék felemelkedni. A céljaim közel sem olyan nagyszerűek, mind Deveráé – tette hozzá szerényen.
- Ne mondj ilyet! A céljaid igenis nagyszerűek! – felelte Adam egy kedves mosollyal. Egy mosoly, ennyi elégnek bizonyult Líviának, hogy arcára pír üljön. Még sosem mesélt erről korábban senkinek, mert mindig félt, hogy kicsúfolják, amiért ilyen egyszerű álma van.
- Sz-szerinted tényleg nem kínos, hogy mindössze ennyire vágyom? – kérdezte félénken maga alá húzva lábait. Összekulcsolt kezeivel feszülten játszott ölében. Egész életében a környezetében élők nagyravágyó álmait hallgatta, s e miatt kialakult benne egyfajta szégyenérzet, amiért ő ilyen kis jelentéktelen.
- Ellenkezőleg! Önzetlenül segíteni másokon? Ez a legnemesebb, legtisztább dolog, amit valaki tehet – hogy fokozza a hangulatot, hozzátette – Bár több olyan kedves, tisztaszívű ember lenne a világon, mint te! – ráadásul még kezét is finoman a lány térdére tette.

Ettől aztán Lívia teljesen zavarba jött, egészen a füle tövéig elvörösödött, akár egy túlérett paradicsom. Gyorsan elhúzódott, tekintetét lesütötte ölében játszó kezeire. Fel-felpillantott a fiúra, ám, amint tekintetük találkozott, ijedten visszatért kezei bámulásához. Remegő ajkait szóra nyitotta.

„K-köszönöm” – szerette volna mondani, ám hangja cserbenhagyta.

Castiel furcsa pillantást vetett barátjára. Elképzelni nem tudta volna, Adam valaha ilyen nyíltan fog bókolni egy lánynak. „Talán csak a bor beszél belőle – aztán jobban megnézte a fiú ártatlan arcát. – Talán fel se fogta, hogy most flörtöl” – ettől nevetnie kellett. A hasát fogva kacagott, míg Adam előbb értetlenül, majd – mikor megértette, valószínűleg rajta nevet - rosszallóan figyelte.

*

Deverát egyre inkább zavarta a beléhasító felismerés, miszerint Lívia még neki sem mesélt álmáról. „Erre itt ez a denerimi lovag, akit alig ismer, neki meg kitárja a szívét!” – fájdalmában a következő boros kulacsért nyúlt. Aztán, ahogy az idő előrehaladtával Adam és Lívia egyre inkább elmélyült egymás társaságában, a következőért.

„Valahogy el kell terelnem a gondolataimat!” – határozta el. Victor már hasonfekve horkolt a fűben, Daniel szerint ilyenkor leginkább egy rozmárra hasonlított.

- Még a szaga is olyan – tette hozzá a mágus.
Devera a zsebéhez nyúlt, és eszébe jutott valami.
- Daniel, megvan még a paklid? – érdeklődött reménykedve.
- Hogyne lenne – a mágus egy kicsit kotorászott táskájában, mire a könyvek között megtalálta a kis dobozt. – Ostagarba vettem is hozzá lapokat, így teljesen napra kész vagyok.
- Akkor ideje játszani! – Devera letette pakliját a többé-kevésbé egyenes farönkre.
Castiel felhúzta szemöldökét.
- Ti is játszotok ezzel?
- Nocsak, ismered? – fordult felé Devera. – Tán játszol is?
A lovag megvonta a vállát.
- Másokat láttam. Engem azonban nem kötött le, pedig próbáltam. Már a nevére sem emlékszem, nem hogy a szabályokra.
- A frissen kijött lapokkal hívhatjuk egyszerűen „A boszorkányerdő páratlanul buta szörnyeinek” – mondta Daniel kissé bosszankodva. – A szabály meg, üsd az arcát, kivéve, ha warlock. Akkor vesztettél.

Castiel – jobb híján – a kártyázó mágusokat figyelte. Néha még értette is, mi történik a mezőn. Így telt-múlt az idő, mire végül Daniel káromkodva bedobta lapjait középre, rá 5 ezüstöt. Devera gonoszul kacagva behúzta nyereményét.

- 3-0. Visszavágó? – kérdezte kárörvendő vigyorral.
- Kihagyom, kösz… Ez a játék egyre ostobább… - dühöngött Daniel.

Devera megvonta a vállát, kiitta, ami kulacsában maradt, eldőlt oldalra, s már aludt is. Daniel egy falnak dőlve merült álomba. Castiel ekkor vette észre, egyedül ő van csak ébren. Mögötte a fűben Lívia és Adam aludtak, alig egy lépés távolságra egymástól, mintha még álmukban is feszélyezve éreznék magukat. Ezen nevetnie kellett. Végül fejét nekidöntötte egy kényelmesnek tűnő vakondtúrásnak.

- Akkor jó éjszakát!

*

Castielt a nap – kelleténél jóval fényesebb – sugarai ébresztették valamikor a reggel folyamán. Mire hunyorogva felült, Devera és Victor már kórusban hánytak egy fának dőlve. Lívia egyik kezével a fejét fogta, a másikkal valami növényt morzsolt szét egy kis tálkában.

- Az micsoda? – lépett oda hozzá Castiel.
- Egy főzetet készítek másnaposság ellen – felelte a lány. – Garantáltan működik – mutatta fel mosolyogva hüvelykujját. - Már teszteltem. Sokszor.

Valóban úgy lett, ahogyan a lány ígérte. Alig tíz perccel a főzet elfogyasztása után a macskajaj tovatűnt. Kivéve Devera és Victor számára. Bennük semmi nem maradt meg.

Ekkor hallották meg a sikoltást az erdőből. Castiel habozás nélkül a kardjáért nyúlt, s megindult a hang irányába. Újonnan szerzett képességének hála néhány méter után három jelenlétet érzett a közelből. „Nem különösebben erősek. Mondhatni teljesen jelentéktelenek.” – legalábbis, amennyire meg tudta állapítani. Bár óvatosan emlékeztette magát, hogy a referencia alap, Crafton, igencsak csalós képet adhat arról, mi számít átlagosnak.

Három férfit pillantott meg, akik egy fiatal lányt szorítottak egy fa tövéhez. „A közeli falu lakói. Még részegek”.

- Ugyan már, kislány, csak szórakozunk egy kicsit, semmi több – a férfi a lány felé nyúlt, mire Castiel a vállánál fogva hátra rántotta. Az meglepetten földre ült.
- Mi a…? – fordult meg az egyik társa, egy elf. – Balhét aka’sz, idege’? – förmedt rá fenyegetőn. Olyan magabiztosan csinálta, hogy Castiel megértette, gyakorlott a szakmájában. Balszerencséjére, nála ezzel nem sokat ért el.
- Tényleg verekedni akartok? – kérdezte kissé gőgösen.
Magabiztossága láttán elbizonytalanodtak.
- Hát… akko’ is, három egy elle’ – győzködte társait, no meg legfőképp magát az elf. – Csak legyűrün’ má’.
A földre lökött falusi is felállt. Sértetten leporolta nadrágját.
- Egye’értek – morogta.
Ekkor érték utol Castielt társai, mire a férfi egyből hozzátette remegő hangon.
- Egye’értek a kölyükkel. Nem… nem kell itten a balhé…

Castiel elmosolyodott. Elhatározta, kissé rájuk ijeszt, hogy legközelebb meg se forduljon a fejükbe semmi ilyesmi.

- Attól tartok, ezzel kicsit elkéstetek – ökleit ropogtatva közelebb lépett. – Egy szegény leányt zaklatni? Ráadásul hárman? – hátra pillantott. – Ti mit gondoltok erről? – kacsintott egyet.

Adam előrelépett, megmutatva roppant termetét. Elővette legfélelmetesebb ábrázatát.

- Régen verekedtem már egy jót. Hátha ezek velünk is olyan harciasak lesznek, mint a hölggyel.

Daniel a középen állóra bökött.

- Azt ott öljük meg. Elf – indokolta döntését. Lívia rosszalló pillantást vetett rá. Megértette, a mágus nem viccel.

Az elf úgy megijedt, menten összevizelte magát. A mellette álló férfi térdre rogyva könyörgött az életéért. Castiel megragadta a zekéjét. Magához rántotta.

- Ha még egyszer zaklattok bárkit, nem ússzátok meg egy veréssel. Megértetted?

A férfi valami furcsa, malacra emlékeztető hangot adva hevesen bólogatott. Megesküdött az anyja sírjára, Andrastéra, még magára a Teremtőre is. Castiel ismételten a földre lökte.

- Tűnés!

Egy szempillantás alatt eltűntek az erdő sűrűjében, sebességüket még az ország legjobb futára is megirigyelte volna.

- Odanézz, hogy pucolnak – vigyorgott Adam. – Lehet, javasolni kéne Alistair királyunknak, az itteni falvakból toborozzon hírvivőket.
Castiel nevetve helyeselt, aztán legszebb mosolyával odalépett a megmentett lányhoz.
- Jól érzed magad?
Az csak állt a fánál lesütött szemmel, bal kezével jobb alkarját szorította.
- Éppen időben – súgta elfojtott hangon.
- Még szép! – felelte vidáman elé állva. – A bajbajutott hölgyek megmentése minden becsületes lovag kötelessége.
- Nem engem mentettél meg, hanem őket – hangja halkan, fájdalmasan szólt. Bizonytalanul felnézett, csapzott, ragacsos haja közül kivillant szeme, s a látvány, ami elétárult a legutolsó, amire számított.

Felismerte az arcot, amit félálomban látott. Csak egy pillantás erejéig, homályosan, mégis tudta, ő az!

- Te vagy az! Az angyal, aki megmentett engem! – hatalmas szemei elkerekedtek a meglepetéstől. Castiel is felismerte a lányt.
- A ketrec… a mágusoknál.

A lány váratlanul átölelte, arcát a mellkasába fúrva zokogni kezdett. A fiatal lovag magához szorította, úgy nyugtatta. Nem tudja, mi történt vele, nem is számított. Most csak egy meleg ölelésre volt szüksége, ahol kisírhatta magát. Castiel megtisztelve érezte magát, amiért rá esett a választás.

Előző oldal anonim88