Végítélet

Fantasy / Novellák (1374 katt) Nefadar
  2011.01.31.

“Azt nem tudom, hogy a Harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel.”
Albert Einstein

2089. október, valahol a Földön.

Végítélet, ezzel a szalagcímmel jelentek meg az újságok korábban, amikor még voltak újságok. Minden a feje tetejére állt, és káosz szabadult el, kiutat senki sem látott, az az idő elmúlt, amikor ezt még meg lehetett volna tenni. A hárommillió szerencsés már a Holdon volt, akiknek még volt idejük elmenekülni a megmaradt űrsiklókkal. A Földön pedig az élet katasztrofális lett, noha még a civilizáció egyben volt, de már az utolsókat rúgta. A cenzúra lecsapott, a műholdakat lekapcsolták, így először az internet omlott össze és szakadt meg a kapcsolat a Föld különböző részei között. A telefonvonalak süketek voltak és senki sem tudott senkivel érintkezni. A légi forgalom és a teleportkészülékek sem működtek már. A gazdaság minden kontinensen, minden országban összeomlott. Helyenként a pánik miatt még a gyárak és az erőművek is lekapcsoltak. Az emberek szívébe rémület költözött és felvásárlási pánik kezdődött.

Mintha Gaia, a Földanya is megérezte volna, hogy valami készül, több vulkán tört ki szerte a Földön egy időben, természeti katasztrófák söpörtek végig a világon. Földrengések, cunamik, erdőtüzek, hóviharok, tornádók, minden, amit el lehetett képzelni. Közel két hétig tartottak ezek az események, a teljes népesség rettegett, mindenki menekült volna, de már nem volt hova. Semmi sem maradt, amivel el lehetett volna hagyni a bolygót. A tengerek és óceánok alján levő városok romokban hevetek, hála a természeti csapásoknak. Milliók haltak meg, noha ez csak a kezdet volt. Az egész október elsején indult, de a hónap tizenötödik napjára, amikor már mindenki feladta a reményt, a Föld megnyugodott.

Néhányan a nyugalmat a vihar előtti utolsó csöndnek és a vég előtti pillanatoknak hitték. Ezeket az embereket gyorsan némították el, pedig ők voltak azok, akiknek végül igazuk lett. A nagyhatalmak melyek először tértek magukhoz a rémálomból úgy vélték, hogy a világ kellően megzavarodott, és most jött el az idő ahhoz, hogy pontot tegyenek az évek, évtizedek óta tartó fenyegetések végére. Hogy egyidejűleg rohanják le és semlegesítsék az ellenségeiket még azelőtt, hogy azok is felocsúdnának. Viszont némelyek a békésebb megoldást választották a gondok rendezéséhez, éppen ezért a diplomácia mellett döntöttek, mert a történtek jó tanulsággal szolgáltak arra, hogy megtanulják értékelni a világot és azokat, akikkel együtt éltek rajta. Csupán egyetlen nemzet volt, aki nem így vélte, de annak nevét ma már a történelem köde burkolja. Egy vezető aláírása volt az, ami a teljes emberiség sorsát pecsételte meg, amikor 2089. október 15-én kiadta a támadási parancsot...


2089. október 15., El Paso, Texas, Észak Amerika

Egy tizenhat év körüli fiú ült egy fa árnyékában. Apró köveket dobált el a fűbe, mással nem tudta az idejét jelenleg eltölteni. Unatkozott. Amióta nem volt áram ezen a környéken semmit sem tudott csinálni. Az arca kissé piros volt, ahogyan a levegőn és a napon lesült, főleg, hogy nem volt hozzászokva ahhoz, hogy idekint legyen. Egy egyszerű kék farmert és kék pólót viselt sportcipővel. A nap éppen lenyugodni készült a horizonton, a fénye narancssárga köntösbe öltöztette a préri látható részeit. A kék ruházatának ez a fényáradat furcsa színt kölcsönzött, amire a fiú csak fintorgott. Mögötte egy karám helyezkedett el, amiben elkerítve a család két lova békésen legelészett. Az utóbbi hetekben a lovak sem voltak nyugodtak, izgatottan rohangáltak fel s alá, most azonban teljesen normálisan viselkedtek. Mintha ők maguk is lecsillapodtak volna a természettel együtt.

A fiú nyűgösen hajított minden eddiginél messzebbre egy darab kavicsot, majd dühösen csapott a földre. Amióta nem volt internet és áram, semmit sem tudott kezdeni magával. A szülei vezették ezt a rezervátumot, ahol laktak, El Paso nagyvárosától mintegy háromórányi autóútra. A barátai mind a városban laktak, a legtöbbjükkel személyesen sem találkozott még, csak a virtuális világban, ahová együtt jártak autóversenyezni, kaland, illetve zombiölős, esetleg egyéb lövöldözős játékokat játszani. Az is előfordult, hogy csak simán beszélgettek egymással a videofon opció segítségével. De most? Nem működött ez, nem volt áram, nem voltak telefonok. Mit meg nem adott volna, ha a városban lehessen, ahol igaz, úgyszintén nem volt elektromosság, de milyen izgalmas is lenne a számítógépes játékokat élőben játszani.

Nem, ő helyette idekint ragadt a prérin. Mert a szülei nem voltak hajlandóak bevinni a városba, mondván, hogy itt nyugalmasabb és biztonságosabb. Az apja egy régi huszadik századi „csodát” talált a pincében vagy a padláson, rövid- és hosszúhullámú rádiót, amihez nem kellett igazából semmi, csak egy galvánelem, hogy működjön. Napokba tellett, mire az apja rájött a működésére, de utána sikerült négy férfival is kapcsolatba lépnie. Az egyik azt állította magáról, hogy Ausztráliában lakik, egy azt, hogy az Angol Birodalom tagja, egy férfi Antarktisz első városából jelentkezett be, a negyedik pedig Ázsia egyik lakójának vallotta magát, valami igen furcsa akcentussal beszélt, amit a srác még soha sem hallott.

A fiút nem érdekelte ez, főleg, hogy egyik férfi sem tudott semmit sem mondani, csak annyit, hogy náluk is nagy a fejetlenség. Áram, adások, internet, és rádió sehol sem volt. Egyedül az Antarktiszi kontinens volt, ami mutatta némi jelét a civilizációnak az elektromos áram miatt, de ott is csak azért, mert a még meglévő jeget és óceántömeget használták ennek előállítására és fenntartására. Mindenki ugyanazt mondta, semmi konkrét és semmi, amivel bárki előrébb juthatott volna. Az anyja próbálta rávenni, hogy olvasson, vagy csináljon valamit, amivel nem megy az ő idegeikre, és segítene átvészelni ezen rémes időszakot, de ő nem nyúlt könyvekhez, az olyan múlt századi dolog volt.

Iskolába soha sem járt, nem volt szükséges, minden tananyag fenn volt interneten, még a vizsgákat is le lehetett tenni otthonról. Így a fiú a világot nem ismerte máshonnan, csak a virtuális valóságból. Az emberiség nagy része ilyen volt, kifordultak magukból. Unottan dőlt neki a fának, várta, hogy egyszer újra feltűnjenek nyugaton a fények. El Paso felől, máskor minden éjjel fényesség és zaj van arra, de most majd két hete, amióta a gondok elkezdődtek csak csönd és némaság, akárcsak a sötétség. Ásított egyet, leginkább aludt volna egész nap, mást úgysem nagyon tudott tenni.

- Tommy! – kiáltott ki neki az anyja. – Kész a vacsora! Gyere enni!
- Nem vagyok éhes! – ordított vissza. – Majd eszek később! Megyek és megmászom a dombot!

Felkelt a helyéről, leporolta saját magát és elindult az említett domb felé. Napok óta már csak az étel említésére is felfordult a gyomra. Egyszerűen gyűlölte azokat az harapnivalókat, amik maradtak. Az anyja próbálta győzködni, hogy mindez egészséges és igen tápláló, de látta, ahogyan az anyja a kertben kiszedte a földből ezeket a valamiket, és egyszerűen képtelen volt akárcsak abba belegondolni, hogy ezt valaha is megegye. Ő most is, mint mindig pizzát, hamburgert, hot dogot, előre fagyasztott ételeket akart, nem pedig olyat, hogy isten tudja, miből van. Nem mintha tudta volna, hogy a műanyag élelmiszerek hogyan készülnek, de azoktól soha sem volt rosszul, az állítólagos „igazi” ételektől pedig igen. Ugyanígy érzett a víz és az üdítők esetében is. De az áram hiányában a megszokott harapnivalók és italok megromlottak, így azzal kellett beérni, ami volt. Ő pedig azt nem akarta. Tom csak a régi életét akarta visszakapni.

Egy nagyobb kő került az útjába, amibe egy hatalmasat rúgott, mire az párat gördülve tűnt el a magas fűben. Néhány lépés után megtorpant és az égre tekintett. Valami volt a Nappal, ami nem tetszett neki. Mindig ennyire narancssárga lett volna a fénye, mint ezen a délutánon? Eddig nem nagyon figyelte, de most tényleg semmi más sem tudta lekötni a figyelmét. Meleg színű volt, de mégis valahogyan nem érezte a meleget a fiú, pedig az volt. Megborzongott, ahogyan furcsa érzés kerítette hatalmába. Néhány pillanatra úgy érezte, mintha valaki szólította volna, és alatta még a föld is megremegett. Legalábbis úgy érezte. Idegesen túrt bele a rövid zselézett tüsi hajába, majd indult tovább, hogy a dombhoz érjen.

A domb úgy fél kilométerre terült a család házától, ez takarta el őket jóformán attól, hogy El Paso-ra rá lehessen látni. Olyan húsz méter magas volt, Tom rálátott a városra a szobája ablakából a domb mellett, de igazán szép látványt erről lehetett csak látni. Főleg, hogy a ház bármelyik másik ablaka már csak a vagy zöld, vagy sárga füvű dombot mutatta évszaktól függően. Nem nagyon volt hozzászokva ahhoz sem a fiú, hogy ennyit legyen levegőn, vagy dombot másszon, így kissé lihegve érkezett meg a magaslatra. Túlságosan is a saját korabeli fiú volt, megszokva, hogy a technológia mindenhol ott van, és az szolgálja ki őt. Így semmit sem kell tennie, és mégis mindent megkap. A természetnek pedig nagyon nem ezek voltak a törvényei. Csak a legerősebb élhette túl, az emberiség pedig már régen nem volt ilyen.

Minden alkalommal örömmel és ábrándozva nézte a várost, hogy milyen lenne, ha ő maga is a mára közel hárommilliós El Paso-ban élhetne, ahol a külvárosi kertes házakon felül magas felhőkarcolók és modern lakóparkok is sorakoztak. Azonban most a döbbenet az arcára fagyott. A máskor még a sötétségben is gyönyörű város felöl sűrű fekete füstfelhő gomolygott az ég felé. Több helyen lángokban állt a város, a gyönyörű városa, ahol mindig is élni akart... A máskor fehérnek és üvegnek tűnő fényes falú házak, szürkék és mattok voltak a koromtól. Minden olyan élettelennek és kihaltnak tűnt. Noha sejtette, hogy az emberek pánikolnak és menekülni próbálnak, de túl messze volt ahhoz, hogy bármit is halljon ilyen távolságból. Csak döbbenten állt és meredt előre, nem hitte volna, hogy így fogja látni a számára csak paradicsomként számon tartott várost. A helyet, ahol született, és a helyet, ahol később, felnőttként élni akart.

A döbbenetét azt zavarta meg, hogy csönd lett. Biztosra merte venni, hogy az előbb még a viszonylag meleg szél is fújt, de most? Semmi, egyetlen levél, vagy fűszál sem rezzent, a lovak is abbahagyták a nyihogást, és kérdőn forgatták fejüket a karámban. A tücskök ciripelése elnémult, mintha csak egy rossz álomban lett volna, vagy csak egy festményt bámult volna. Nem látott egyetlen maradat repülni az égen, és most a hangjukat sem hallotta, pedig idekint az mindig halálra idegesítette. A fiú szívébe lassan félelem költözött, most bármit megadott volna, csakhogy a máskor oly idegesítő zajok közül valamit meghalljon, de egyelőre még mindig semmi.

Mintha néhány másodpercre minden megállt volna, csak a saját szívének zakatolását hallotta, a fülében a vér dübörgött az adrenalinnak hála. Néhány pillanat telt el így ebben az állapotban, amikor újra hangokat ütötték meg a fülét. Mély zúgó és zavaró zaj volt ez, de hogy honnan, még nem tudta. Idegesen kapkodta a fejét körbe-körbe, hogy meglássa azt, ami ezt okozta, de a távolban levő hegyek miatt még nem láthatta. A Nap fénye is mintha hirtelen más lett volna, a korábbi meleg narancsszín beteges még inkább vörös árnyalatot kezdett felvenni. Tom annyit tudott a tanulmányaiból, hogy nem lenne szabad. Arra kapta a fejét, amerre az éltető égitest volt, és még jobban megdöbbent. Az ég arrafelé vérvörösben pompázott. A fiú meg mert volna arra esküdni, hogy percekkel korábban még nem volt ilyen, mint amilyennek most látta.

A hang, amit korábban hallott, egyre hangosabb lett, és a talaj is meg-megremegett alatta. Elsőre nem is akarta mindezt elhinni, de az apró kavicsok tényleg szinte táncra keltek a lábánál. Elképzelni sem tudta, hogy mi lehetett az, ami ilyen hatást keltett, mindaddig, amíg a Nappal ellentétes irányban észre nem vette azt a valamit, ami közeledett. Még igen messze volt, így nem tudta teljesen kivenni, hogy mi lehetett az, csak azt látta, hogy fényes csóvát húz maga mögött. Most már teljesen biztos volt benne, hogy az adta ki a hangot, így végigkövette szemével a füstcsíkot, amit húzott, majd tovább vezette a pályája szerint, és megdöbbenve ébredt rá, hogy ez a valami pontosan rá fog zuhanni El Paso belvárosára.

Ahogyan nézte, nem meteornak tűnt, és amikor közelebb ért az a valami, már tisztán ki tudta venni, hogy egy rakéta közeledik. Csak azt nem értette, hogy miért pont ide, és miért egyetlen egy? Egy ilyen nem okozhat túlságosan nagy kárt egy ekkora városnak. Lassanként a zaj annyira hangos lett, hogy kénytelen volt a fülét betapasztani, hogy ne hallja, mert fejfájást okozott neki. A szülei is meghallották, és mind a ketten kijöttek a házból, valamit kiabáltak Tom felé, de ő nem hallotta, hogy mit. Csak megbabonázva állt, és még mindig nézte, ahogyan a rakéta egyre közelebb és közelebb ért szeretett városához. Ahogyan gyorsan fejben kiszámolta nem sok idő lehetett arra, hogy becsapódjon, talán két perc volt hátra addig. A kövek egyre jobban mozogtak a lábánál, és hirtelen minden annyira idegennek tűnt, a zajok, az egész hely, maga az élet.

Fülsüketítő fájdalmas kiáltást hallott, egy női sikolyt, nem az anyja hangja volt, hanem egy megfáradt, sokat szenvedett, elgyötört nőé, aki mintha utolsó mentsvárként próbált volna így segítséget hívni. A fiú szemei előtt látta a rabláncokon levő fehérruhás gyönyörű nőt, ahogyan megannyi sebből vérzik és haldoklik, meghal, ha nem tud kiszabadulni. A látomás hirtelen múlt el, a fiú füléből és orrából vér csordogált és már térdelve nézte a várost. A föld megremegett alatta, szinte látta, ahogyan a nő láncai elpattannak így, majd ismét a város volt a szemei előtt és a bomba elérte azt. A szél iránya hirtelen változott meg és kezdett abba az irányba fújni, a lovak idegesen nyerítettek a karámba és szökni akartak, a fű a szélnek köszönhetően hullámzott szinte megadóan abba az irányba, ahol El Paso volt.

Tom azt a helyet figyelte, néhány pillanatig szinte semmit sem látott, a becsapódás után csönd volt pillanatokig. Már-már reménykedett benne, hogy semmi sem fog történni, amikor bekövetkezett a robbanás. A kezét a szeme elé kapta, mert a betegfehér villanás vakítóan hatott neki, látta a középpont körül kiáramlani a lökéshullámokat, és amennyire a fehérségben ki tudta venni, látta, hogy a robbanás nyomában minden omlik össze, semmi sem maradt egyben. Már tudta, hogy milyen bomba volt ez, a játékokban annyira szerette használni, atombomba. De ki és miért?! Soha sem követte a politikát, így nem tudta elképzelni. Lefagyott, mozdulni sem volt képes, csak nézte, ahogyan a gombafelhő a város felé emelkedett, és a robbanás hullámai terjedtek. Reszketett, pontosan tudta, hogy nincs esélyük, ez elől nem futhatnak el. A szél még erősebben kezdett abba az irányba fújni szinte már-már bánatos hangon. Tom szülei hátul összeölelkeztek félelmükben, a fiú pedig még mindig térdelve nézte az egészet.

Az első a hőhullám volt, ami elért hozzájuk, forróság és hőség zúdult át a fiún és a szülein, a lovak kitörtek a karámból és menekülni kezdtek. Senki sem tartotta őket vissza, hogy ne tegyék. Néhány perc kellett csupán ahhoz, hogy a pusztítás hullámai és a radioaktivitás is elérje őket. Por, kövek, hamu, forróság érte el a családot, amíg elért odáig elsöpört mindent és megölt mindenkit. Tom a vég előtti másodpercekben némán imádkozott, és próbálta maga elé képzelni a gyönyörű nőt, hogy legalább őt lássa utoljára, mielőtt a túlvilágra kerül. A halál azonban nem érte el, furcsa gömbben őt nem érte el semmi abból, amit kint volt. Csak a túlzott meleget érezte, de ami a halálát okozta volna nem. A háta mögött egy sikollyal halt meg az anyja és az apja, a házukból semmi sem maradt, de ő élt. A gömb eltűnt róla, de még mindig mintha a gyönyörű nő, aki kiszabadult, ott lett volna vele és óvóan ölelte volna körbe, és nem hagyta, hogy a radioaktivitás megölje. Tom, ez a névtelen, korábban semmilyen életet nem élő fiú lett Gaia, Földanya első kiválasztottja egy új világhoz...


2089. október 17-e után, valahol a Földön.

Az El Pasora kilőtt atombomba csupán az első volt a hosszú sorban, ami a következő két napon a Föld teljes képét átírta, átfestette. Nem egy észak-amerikai nagyváros pusztult el teljesen, mivel 2089. október 15-én szinte mindegyiket támadás érte. Amerika pedig visszavágott, százával dobtak le atombombákat szerte a világon. Két nap kellett csupán ahhoz, hogy a teljes világ halott legyen, és e nap volt, amikor Földanya végül vissza vette azt, ami az övé. A Földet.

A korábbi tizenkét milliárd Földön élő emberből alig húszmillióan maradtak életben. Persze nem napok, hetek és hónapok kellettek, mire a sugárfertőzés végzett azokkal, akikkel kellett. Mire a „járvány” lefutott a teljes bolygó radioaktív árban úszott. Húszmillión élték túl csupán a később Végítéletnek nevezett borzalmat. Ennyi személyről ítélte meg úgy a világ, hogy képesek tenni azért, hogy egy új emberiség emelkedjen ki a régi helyett. A Föld elszigetelte önmagát, többé egyetlen másik külvilági személy nem térhetett vissza rá, hiába származtak innen. A túlélők pedig megkezdték hosszú évszázados munkájukat, hogy az emberiséget újra felrázzák, noha 2089. október 15-t már soha senki sem volt képes arra, hogy kitörölje a történelem lapjairól és az emberek emlékeiből.

Előző oldal Nefadar
Vélemények a műről (eddig 2 db)