Gyilkosok kora V/4.

Fantasy / Novellák (139 katt) anonim88
  2018.04.14.

Füstölgő romok, összeégett holttestek, néhány haldokló kínkeserves kiáltásai. Mindössze ennyi maradt Char’leansból. A korábban békés, vidám kis falu alig egy óra alatt vált semmivé. Az utolsó túlélő, egy fiatal fiú, kétségbeesetten menekült az erdő felé. Fújtatott, s rémült állatokra emlékeztető hangokat hallatott. Lábai majdnem kicsuklottak alóla, de akkor is futott. Félúton lehetett, mikor váratlanul megtorpant. Tett még pár erőltetett lépést előre, aztán összeesett.

- Keh-keh-keh! – nevetett egy hang. – Szép találat.
- Lánglovag? – fordult hátra a férfi, kinek csontvázát fekete tintával testére rajzolták. Ilyen sötét éjszakákon, mikor csak a tüzek fénye játszott tetovált arcán, úgy festett, mint valami törzsi harcos a Viharvert-hágón túlról. Ennek megemlítése persze nem számított túl bölcs lépésnek a 190 centiméter magas veteránnal szemben. Gyakran végződött halállal.
- Te mit keresel itt? – folytatta Halb.
- Gondoltam, megnézem, háta marad nekem is valami a faluirtásból – lábával megbökdösött egy holttestet. Csalódottan a fejét rázta. – Szomorú.
- Neked nem a Pacifistát kéne levadásznod?
- Onnan jövök. Fényes nappal a vásár sikátorában elkaptam. Nevetségesen unalmas feladatnak bizonyult. Legalább ott volt a kislánya. Keh-keh-keh! Megismertettem vele a Tűzistennő csókját. Keh-keh-keh!
- Nekem aztán mindegy – vont vállat a próféta. Odalépett az utolsó megölt falusihoz, rátette lábát a halott hátára, megmarkolta a fejsze fanyelét, egy határozott mozdulattal kitépte a testből. Vér és egyéb darabkák repültek a szélrózsa minden irányába.
- Milyen kifinomult – húzta el a száját L, amint megpillantotta a kölyök hátában a kétélű csatabárdot. L undorodva szája elé emelte kezét. – Brutális és véres… Semmi szépérzék nem szorult ezekbe – motyogta segédjének, ügyelve, hogy a próféták ne hallják.


- Azt hitted, ilyen könnyen megléphetsz? – vigyorgott a halottra a tetovált férfi.
- Nahát, alkusz! Te mit keresel itt? – intett neki Lánglovag.
- Nem alkusz vagyok, hanem… Áh, lényegtelen – felelte a köpenyét igazgatva. Igyekezett leplezni sértődöttségét. Egy ügyfél felbosszantása nem tesz jót az üzletnek, két gyilkos felbosszantása pedig az egészségre ártalmas. Ha a két gyilkos az ügyfél, az csak fokozza az estleges kellemetlenségeket. Néha azonban nem volt más út. – Először is. Ti mégis miféle orrgyilkosok vagytok? – nem emelte fel hangját, de indulatát igyekezett éreztetni. – Egész Ferelden rólatok beszél! Előbb az a hülye törpe repül be egy kocsmába fényes nappal, aztán egy kunári rendez felfordulást Ostagarban a BÁL ESTÉJÉN! Most meg ez – kezével a lángoló falura mutatott. – Azt se tudom, mi akar ez lenni!

Halb fenyegetőn elé állt, hatalmas teste eltakart minden fényt, amit a lángok adtak.

- Úgy intézzük a dolgainkat, ahogy nekünk jól esik. Mi sem szólunk bele a te munkádba. Ezt tőled is elvárjuk.
- De ha ti lebuktok, nekem is végem – mutatott rá erre az apróságra. - Előbb-utóbb rá fognak jönni, én csempésztelek be titeket az országba. Nincs az az arany mennyiség, amivel ezt megúszhatom!
- Mire mi végzünk, nem marad semmi az országodból – felelte Halb egy gúnyos mosollyal.
- Keh-keh-keh! – nevetett Lánglovag. A lángok fényében az egész testét borító fehér kötések még baljósabbá festették az amúgy sem túl bizalomgerjesztő megjelenését. A két szeme, mindössze ennyi látszott a kötések alól, két fekete pontként meredtek rá.
- Ha így haladunk, azt egyikünk sem éli meg – felelte L, miután alaposan felmérte a távolságot közte és Lánglovag között. - Rátok vadásznak. Már nálam is kérdezősködtek.
- A Gyémántlovagok? – ez felkeltette Halb figyelmét.
- Nem. Mások.
- Kik?
- Az nem fontos.
- Kik? – ismételte meg a kérdést, ezúttal sokkal nyomatékosabb hangsúllyal.
- Csak két kóbor lovag – hazudta. – Castiel emberei.
- Castiel? Az ki?
- Castiel Reid, egy denerimi lovag. Fiatal, tehetséges és ambiciózus. Fényes jövő áll előtte – foglalta össze röviden.
- Senkinek nincs jövője, aki utánunk szaglászik – azt, hogy Halb vicsorgott, vagy vigyorgott, L nem tudta megmondani. – Össze fogom roppantani a koponyáját, akár egy követ – kezével imitálta a mozzanatot. A férfi hatalmas termetét látva L valahogy fenntartás nélkül elhitte, a próféta valóban megtenné.
- Csak ha ő talál meg téged! Keh-keh-keh! – nevetett fel Lánglovag, kardját a vállara fektetve. – Ha neked kell megkeresned őt, még a végén Tevinterbe kötsz ki! Most se itt kéne lennünk – magyarázta L-nek az értetlen tekintetét látva. – Ez az idióta eltévedt, így két faluval arrébb kezdett irtásba, mint kellett volna. Keh-keh-keh! A tájékozódási képessége egyszerűen pocsék!
- Szeretnéd tesztelni a harci képességeim is pocsékak-e, hamis próféta? – fordult felé dühödten Halb két fejszéjét kezébe kapva.

Néhány másodpercig farkasszemet nézett egymással a két próféta. A távolban egy égő ág hatalmasat reccsent, mire L váratlanul közbeszólt.

- Több pénzt akarok. Plusz huszonöt százalék.

Ekkor Halb dühödten visszafordult. Ez a két alak annyira felbosszantotta, az egyiket muszáj lesz megölnie. Fejszéje meglendült, ám teste hirtelen megdermedt.

- Mi a!? – vicsorogta összezárt állkapcsával.

L előtte állt rezdületlenül, kezeit háta mögé tartva. Hálát adott Lánglovagnak, amiért elterelte Halb figyelmét, míg ő ujjaival mágikus bénító rúnát rajzolt a levegőbe.

- Most még csak lefogtalak, de akár össze is roppanthatlak – hazudta. – Ez nem illúzió, remélem, ezzel te is tisztában vagy. Na? Áll az alku? Megkapom a pénzem, vagy küldjem el a fejed a főnöködnek? – világoskék szemei fagyosan belebámultak Halb vérben forgó szemeibe. A férfi erei megdagadtak, majd szétrobbant a dühtől, de szabadulni nem tudott. S meghalni nem akart.
- Ezért rühellem a mágusokat. Ti sunyi kis…
- Megkapom? – szakította félbe könnyedén.
- Meg – vicsorogta.
- Nagyszerű! – felelte egy mosollyal. – Akkor további jó munkát! – elindult az erdő felé. – Oh, majd elfelejtettem. Eredetileg nem rád gondoltam, de ha már ennyire túlteng benned az erő – köpenye ujjából előhúzott egy tekercset. A lebénul férfi lába elé dobta. – Van itt egy munka. Egy lányt kell elrabolni és leszállítani Vorellnek. Remélem, nem okoz gondot. - Amint eltűnt a fák között, megszűnt a bénító varázslat.

Halb dühösen övébe vágta fejszéjét.

- Mi lesz? Mondjam meg a többieknek, ne várjanak rád? – érdeklődött Lánglovag.
- Kis kitérő – mennydörögte Halb. – Odaérek a megbeszélt időre.

Lánglovag már magában nevetett. „A te képességeiddel az is kérdéses volt, alapból odaérsz-e”.

- Keh-keh-keh – nevetett magában, aztán felnézett. – Hé! Hova mész? A bánnságok teljesen nem arra van! Egek! Inkább gyere velem, aztán a kikötőben majd hajóra szállsz.

*

- Jól vagy? – kérdezte a segédje.
- Igen – felelte egy fának támaszkodva, ám sápadt tekintete, verejtékező homloka másról árulkodott.
- Teremtőre! Te vérzel! – Clenton gyorsan előkereste kötszerét, s megkezdte ellátni L vérző tenyerét.
- Az az átkozott szörnyeteg – mondta halkan L. – Még vérmágiával is alig tudtam megbénítani. Ha csak még fél percig ott maradok, vagy, ha a társa beavatkozik, nekem végem.
- Egyáltalán miért mi jöttünk? Személyesen? Én figyelmeztettelek, hogy túl kockázatos. Követet kellett volna küldenünk.
- Nagyratörő terveim vannak, amihez több pénzre van szükségem, amit nem kaphatok meg holmi követekkel. Ismerem én a fajtájukat. Erőt kell demonstrálnom, csak abból értenek.
- De akkor is! Meg is halhattál volna. Hát tényleg megéri mindent kockára tenni?
L fáradtan elmosolyodott.
- Mindet vagy semmit. Tudod, hogy született szerencsejátékos vagyok.

Előző oldal anonim88