Gyilkosok kora V/3.

Fantasy / Novellák (43 katt) anonim88
  2018.03.15.

Jennet a félhold alatt, a szirt szélén ült, egyik lábát a semmibe lógatta, másikat maga alá húzta. Arcát hűvös szél simította végig. Állát térdén pihentette, tekintete az alatta elterülő sötét erdőbe révedt.

Elborzasztotta a gondolat, miféle szörnyetegek lapulhatnak a sötétségben. Templárisok, kóbormágusok, démonok, s ki tudja még mik. Mindnek könnyű préda. Torka elszorult. Sírni szeretett volna, de mire menne vele? Egészen idáig sírt, ó, de még mennyit sírt, s mit sem javult sorsa.

Menekülnie kell. Mást nem tehet. Ostagarban már egészen biztosan híre ment, mit tett, de talán Higheverbe, a bácsikájánál elrejtőzhet. Idővel új életet kezdhet tiszta lappal. Ez az egy gondolat vitte előre. Legalábbis ezidáig. Fáradtan elterült a fűben, „Tovább kell mennem! Muszáj!” – győzködte magát. Szeme lassan lecsukódott. Elszenderedett.

*

A piknik napja. Egy gyönyörű, meleg, napos délutánt választottak kedvesével, Carl Crossanderrel, a fiatal pékinassal. A rét lila-fehérben pompázott, virágai édes illattal töltötték meg a levegőt, a madarak csicseregtek, arcukat lágy szellő cirógatta. Végignézve a tájon Jennet azt hitte, a Teremtő udvarában jár. „Mintha csak egy álomba csöppentem volna – gondolta. – Egy csodálatos, édes álomba, amiből soha nem akarok felébredni.”

A rét közepén egy hatalmas, öreg tölgyfa állt magányosan, hosszú árnyékot vetve maga elé. Ezt a helyet választotta Carl. Gondosan megterített a fa tövében, kipakolta a finomságokat, amiket magával hozott.

- Ízlik a cipó? – kérdezte.
- Igen, nagyon finom – felelte a lány. Még csak hazudnia sem kellett, hiszen Carl cipóit az egész város dicsérte.

Miután jól laktak, Jennet odabújt kedveséhez. Hagyta, hogy a természet szépsége rabul ejtse.

- Emlékszel még erre a helyre? – kérdezte a fiút.
- Hogy is felejthetném el? Itt csókoltalak meg először. Olyan vörössé váltál, akár a paprika, aztán meg elszaladtál.
- Csak mert annyira zavarba hoztál, hirtelen nem tudtam, mit tegyek – védekezett a lány.
- Nagyon megijedtem akkor. Azt hittem, többé látni sem akarsz. Azóta csak egyszer éreztem azt a félelmet. Akkor, amikor eltűntél. – Érezte, ezzel elrontotta a pillanatot, ezért gyorsan folytatta. – Mindennap imádkoztam a Teremtőhöz, és ő visszaadott nekem. Most már nem számít, mi történt a múltban, csak az a fontos, mi vár ránk a jövőben.

*
Olyannyira elmerültek egymás társaságában, észre sem vették, hogy elrepült az idő. Alkonyodott. Carl már az első alkalommal is szándékosan ezt a helyet választotta. Az egész környéken innen a legszebb a naplemente.

- Gyönyörű! – ámuldozott Jennet fejét kedvese vállára fektetve.
- Igen, valóban az – Carl szorított ölelésén, amiből a lány egyből megértette. „Még mindig fél, hogy újra elveszíthet.”

A nap alábukott, helyét a hold vette át, a madárcsicsergést pedig tücskök ciripelése váltotta.

- Ideje visszaindulnunk – határozott Carl. – Nem szeretném, ha teljesen ránk sötétedne. Veszélyes az erdő éjszaka.
- Ó, nem is hinnéd mennyire! – a fiúnak fogalma nem volt, honnan vagy mikor került elő a három gyanús alak.
- Nézd, mi nem akarunk bajt, csak haza szeretnénk jutni – mentegetőzött a pékinas. – Nincs se pénzünk, se befolyásos szüleink. Csak két senki vagyunk.
- Nincs semmid? – nevetett fel a félszemű, ahogy megragadta Jennetet. – Oszt mi a helyzet ezzel a csinos kis szukával?
Intett társainak, akik térdre vitték Carlt.
- Maradj nyugton, ha kedves az életed – mondta egyikük a torkának kést szegezve.
- Kérlek, megteszek bármit, csak őt engedjétek el! – fogadkozott sírva Jennet. – A Teremtőre esküszöm!
- Egy ilyen ártatlan lány könyörgése a szívemig hatol! – mondta meghatottan a félszemű. – Milyen kár, hogy a szívem már régen elrohadt! HAHAHAHAHAHAH! Öljétek meg a fiút, a lánnyal még elszórakoztatom magam, aztán a tiétek lehet!

Amikor a penge megérintette Carl vékony nyakát, s kibuggyant a fiú vörös vére, Jennet teljesen kétségbeesett. Csak egy gondolat járt fejében, nem hagyhatja szerelmét meghalni!

Hirtelen karjából hatalmas tüskék nőttek ki, keresztülszúrva az őt szorító kezeket.

- Mi a fene van ezzel a ribanccal? – üvöltötte a félszemű.

Jennet hatalmas, éles karmokat növesztett, tekintete a két banditára szegeződött, akik Carlt fogták. Egyik a fegyveréért nyúlt, de mielőtt előránthatta volna, a lány tigris alakban vette rá magát prédájára. Feltépte a bandita torkát, majd hatalmas szemfogait a másik banditába mélyesztette, mielőtt az elmetszhette volna Carl torkát.

Rövidesen támadóik mind holtan hevertek, a tetemek mellett Jennet kimerülten térdre rogyott, ruhái cafatokban lógtak rajta. Tanácstalanul bámulta vértől mocskos testét. Felnézett, megnyugvást keresve kedvese szemeiben, azonban a fiú tekintete teljes kétségbe taszította. Felé nyúlt, de az rémülten hátra hőkölt.

- Ne érj hozzám, te… te szörnyeteg! – azzal elrohant.

Jennet néhány percig még ott térdelt a véráztatta virágok között, sokkos állapotban nézett maga elé, egyre csak kérdezgette magától: „Mégis mi vagyok én?”

*

Zihálva felült, ismét a szirt szélén találta magát, valahol egy számára ismeretlen erdő mélyén.

- Megint ugyanaz az álom – nyögte sírva. – Megint ugyanaz az emlék!

Előző oldal anonim88