Fémoroszlán III.

Szépirodalom / Novellák (177 katt) Norton
  2018.04.14.

Egy a sereg, egy a zászló


A következő történetben bemutatott elmeprogram a „csordaszellem” kialakulását célozza meg az egyénekben, ami több szempontból is káros lehet.

Egyrészt erőteljesen csökkenti az emberek önálló döntési képességét, másrészt igen gyakran kijelöli az „ellenséget” azok között, akik másképpen élnek, vagy gondolkodnak, mint a klikk tagjai.

Ha azonosul valaki egy ilyen programmal, az a magasztos összetartozás érzése mögött igen hamar megtalálhatja a mások lenézését és a félelmet a különbözőségtől, vagy attól, hogy nem felel meg a saját „csordája” elvárásainak.

Rengeteg szívfájdalmat, és gyűlöletet kelthet az ilyen mentalitás, ami irányíthatóvá igyekszik tenni a tömegeket.

Amikor egy adott közösségnek meg kell védenie magát valamilyen külső erőtől, akkor hasznos lehet az efféle késztetés, ám ha már annyira erős, hogy elveszi az egyének önállóságát, az nagy bajt jelent. Mert a program élni akar, ezért egy idő után önmaga találja meg az ellenséget, sok esetben olyan csoportok között is, akik valójában egyáltalán nem ellenségek.

A csordaszellem programja elveszi a „gondolkodó embertől” a gondolkodás jogát, megfosztva őt a természetes objektivitástól, és egyfajta manipulálható embermasszává igyekszik silányítani a különböző egyéneket, akik igen gyakran egymás ellen fordulnak.

Ezt mutatja be a lovagok legújabb története.



***

Lucan és Degore belépett a félhomályos fogadóba, majd elhelyezkedett egy asztal mögött. Jól esett a kinti tikkasztó melegből a kellemesen hűvös épületbe érniük.

A két férfi alig egy éve ismerte meg egymást, ám ez alatt az idő alatt jó sok csatát megvívtak, és számtalanszor megmentették egymás életét. A harc szinte a lételemükké vált, mégse bánták, amikor befejeződött végre a hadjárat. Hazafelé tartva, az út nagy részén a mesés gazdagságról és az igazság diadaláról beszélgettek, miközben úgy érezték, hogy a lábuk előtt hever a világ. Alig várták már, hogy viszontlássák a családjukat, amihez még igen sokat kellett utazniuk. Türelmetlenségüket csak az ital tudta némileg enyhíteni, ezért előszeretettel látogatták meg a különböző, útjukba kerülő söntéseket. Külön élvezték, hogy az emberek tisztelettel néztek rájuk, de ez nem minden esetben volt így.

A fogadóba érve bort rendeltek, és mosolyogva figyelték a körülöttük zajló sürgés-forgást. A félhomályban mindenféle ittas alakok zajongtak. A két új vendégre egy futó pillantást vettettek csupán.

Degore viharvert, szakállas arcán életteli mosoly ragyogott.

- A jóféle nedű mindig vidámságra hangol.
- Csak módjával! - figyelmeztette Lucan, mire a mokány férfi elkomolyodott egy kissé.
- Tudod, Lucan, te vagy a legjobb harcos, akivel már volt szerencsém együtt lovagolni, de be kell vallanom neked, hogy néha zavar a túlzott szigorúságod. Miért tagadnám meg magamtól azt, amit az úr adott nekem?
- Nem kell megtagadnod semmi jót magadtól! - nevetett Lucan. - A világért sem akarok ebbe beleszólni. Csupán azt bátorkodtam közölni veled, hogy a túlzásba vitt alkohol sosem tesz jót.
- Ne félts te engem! - legyintett a másik, és máris belekortyolt az asztalára tett borba.
- Á… ez mennyeien finom. Kellemesen testes, bár ittam már jobbat is.
Csettintett a nyelvével.
- Hidd el, én értek a borokhoz. A hosszas vándorlások egyik előnye, hogy sokféle nedűvel találkozhat az ember.
Lucan is belekortyolt a sajátjába.
- Tényleg nagyon kellemes. Pont ezért kell vigyázni vele.
- Tudod, mit nem értek, fiú? - kérdezte Degore.
- Mondd ki!
- Azt, hogy egy hozzád hasonló ifjúember, hogy lehet ennyire komor és kötelességtudó. Az rendben lévő dolog, hogy a csatákhoz kell a fegyelem, de ha már vége a harcnak, akkor ki lehet egy kicsit engedni, hisz mindketten megérdemeljük.
- Igazad van.
- Na, ugye! Ha a hadjáratban vakmerő vagy, miért nem vagy az az életben is?
- Úgy véled, hogy vakmerő vagyok a csatában? - csodálkozott Lucan.
- Úgy hát! Nem egyszer belevittél engem is a kockázatba. Oda, ahol a legsűrűbb acélerdő fogadott bennünket, és a legvadabb harcosok. Még csak eszedbe sem jutott a könnyebb helyeket megtalálni. Mintha szándékosan kerested volna a bajt.
- Én a dicsőséget keresem.
- Az biztos. De nem egyszer meglepett a vakmerőséged.
- Nincs mitől tartanod - mosolygott Lucan. - Van nálam egy varázstárgy, ami segít bennünket.
Degore nagyot nézett.
- Ezt még sosem említetted.
Lucan titokzatosan mosolygott.
- És mi az a varázstárgy? - kérdezte Degore kíváncsian.
- Tudom, hogy nehezen hihető, de ne aggódj, öreg barátom! Az édesanyám fejkendője mindentől megvéd.

Ekkor kuncogás hangzott fel egy közeli asztal mögül. Odapillantva a lovag három férfit vett észre. Brodan, a kalmár és két fia volt az. Láthatóan már jócskán felöntöttek a garatra. Rajta nevettek és ezt nem is titkolták.

- Az édesanyám fejkendője mindentől megvéd - ismételte a legifjabbik, szőke hajú fiatalember csipkelődő hangnemben. - Egy fejkendő! Véd a napfény, az eső és a kardpengék ellen. Magától a mamától!
A másik kettő jóízűen kacarászott rajta.
- Nem az asszonyától kapta, hanem az anyukájától - nevetett az apa, kis híján félrenyelve a sört.
- Még jó, hogy nem egy csirketollat aggatott magára.
- Ne bántsd, mert kikapsz a mamájától! - vigyorgott az idősebb fivér is. - Ő majd elnáspángol.
- Nem értem, hogy miért bántana, hiszen egy csirketoll sokkal jobban állna neki, mint egy fejkendő.

Lucan elhúzta a száját. Bár eszébe sem jutott belemenni egy ilyen gyermeteg konfliktusba, de azért jól képzett katonaként mégis felmérte őket néhány pillanat alatt.

A fiatalabb testvérrel feltehetően nem sok gondja lenne. Tejfölös képű kölyök volt, aki bár izmosnak tűnt, nem sok harci tapasztalata lehetett. Valószínűleg a vele egykorú suhancokkal összeugrott már néhányszor, de egy képzett verekedő hamar leterítené. Egy-két jól elhelyezett ütés talán elég is lenne neki.

Az apával már más volt a helyzet, de a lovag számára ő sem jelentene gondot, már csak az életkora miatt sem. A baj az idősebbik fiúval volt, aki széles vállal és robosztus izomzattal rendelkezett. Lucan tudta, hogy a túl izmos férfiak általában darabosak, és viszonylag lassú a mozgásuk, ám ez nem mindegyikükre volt érvényes. Ő maga nem egy hasonló alkatú lovaggal verekedett már, és hamar megtanulta tisztelni őket.

Gyorsan felmérte azt is, hogy ha ez a három keménykötésű alak egyszerre menne rá, akkor kevés esélye lenne velük szemben, és fennállt a veszélye annak, hogy egy jó nagy megszégyenülés lenne a vége az összecsapásnak. A szégyen pedig az a fajta érzelem volt, amitől jobban félt, mint a haláltól.

Volt azonban egy kardja, ami mindig önbizalmat adott neki, ez pedig jócskán megfordította a helyzetet. Mint ahogy neki nem lenne esélye pusztakézzel, úgy a kalmároknak se lenne esélyük, ha fegyvert rántana. Bár látta, hogy a legszélsőnek egy hajlított pengéjű tőr lóg az oldalán, és gyanította, hogy a másik kettőnél is lehet valami, mégsem aggódott emiatt, mert egy jó karddal szemben semmire se mennének a rövid pengéikkel. Ráadásul ott volt Degore is.

Ez a tény megnyugvással töltötte el. Ha eldurvulnának a dolgok, nem kétséges, hogy ki húzná a rövidebbet, ezért nem tudta komolyan venni egyik tréfálkozót sem. Ha pedig nem tudott valakit komolyan venni, akkor nem tudta magát felbosszantani se miatta. Ezek a férfiak nem jelentettek valódi veszélyt, így hát nem volt oka félelemre, és az abból fakadó agresszióra sem.

Megcsóválta a fejét és elmosolyodott. Próbálta tréfásan felfogni a dolgot.

- A mamára! - emelte meg a kupáját, mire a három másikból kirobbant a röhögés.
- A mamára, te csirkeharcos! - vigyorgott az idősebb fiú, és ő is megemelte a kupáját.

Lucanban egy pillanatra fellángolt az indulat, de aztán csak grimaszolt egyet, és nem foglalkozott többet a három tréfamesterrel, ám a legfiatalabb legény csak nem hagyta békén. Beszólogatott neki egyre durvább hangnemben, és mivel a harcos nem akart bajt, a társával együtt hamar elhagyta a kocsmát. Amint kiléptek a szabadba, Degore fancsali arccal fordult a fiatalabb lovag felé.

- Nem szívesen avatkozom a dolgodba, de túlságosan engedékeny voltál velük.
- Ugyan már. Ostoba bugrisok. Figyelemre se méltóak.
A zömök férfi elhúzta a száját.
- Talán ostoba bugrisok, de nekem esett rosszul, ahogyan beszéltek veled.
- Akkor miért nem szóltál közbe?
- Mert nem akartam lemenni a féleszű szintjükre, ráadásul úgy tűnt volna, mintha nekem kellene megvédenem téged, az pedig még tovább rontott volna a tekintélyeden.
Lucan megtorpant.
- Azt mondod, ezek lenéztek engem?
- Nagyon úgy tűnt. És ezt a kocsmában is látták. Te nem vetted észre, de sokan mosolyogtak rajtad.
- Had mosolyogjanak! - legyintett a másik.
- Hát nem érted, barátom? - csóválta a fejét a hosszú hajú harcos. - Neked talán nem számít, hogy mit mondanak rád, de te is egy oroszlán vagy. Közénk tartozol, és amikor téged sértegetnek, akkor bennünket sértegetnek. Mindazon bajtársunkat, akik a vérüket hullatják a csatában azért, hogy a rendünknek tekintélye legyen.
- Úgy véled?
- Te eltűröd, hogy lenézik a harcosainkat? Legközelebb ne hagyd magad!
Lucan szemébe üresség költözött.
- Várj itt, mindjárt visszajövök!
Elindult a kocsma felé.
- Ezt nem azért mondtam, hogy…
- Ebbe most ne szólj bele! Nem kell megvédened, engedd, hogy én intézzem!

Degore kíváncsian ment a társa után, aztán belépve a hűvös helyiségbe, nekitámaszkodott a falnak, és karba fonva a kezeit kíváncsian várakozott. Lucan a pulthoz ment, és bort rendelt, amit dühösen hajtott fel, ahogy letették elé. Vágyott rá, hogy belekössenek, és nem is váratták soká.

- Kot…kot…kot… kotkodács! - hallotta a gúnyos hangot, majd az utána feltörő kuncogásszerű nevetést.
Megtörölte a száját, és a kalmárok asztalához lépett. A legkisebb legény élénken vigyorgott.
- Visszatért a csirkehős - motyogta halkan, mire az apja és a bátyja az akaratuk ellenére elnevették magukat.

Lucan nem szólt semmit, csak előhúzta a kardját, és fenyegetően emelte a magasba. A kufárok az asztal mögött megdermedtek a mozdulat láttán, ami leginkább a bal szélen ülő apára és a középen helyet foglaló idősebbik fiúra volt érvényes. A látványos izomzatú, fiatal férfi megpróbált barátságos arcot vágni, habár nehezen tudta palástolni a tekintetébe költöző rémületet.

- Nyugalom! - rebegte békülékenyen. - Csak tréfálkoztunk. Nem kell komolyan venni!

A jobboldalon ülő kisebbik fiú azonban láthatóan rosszul mérte fel a helyzetet, mivel még mindig lesajnálva figyelte a lovagot.

- Tedd el azt a piszkavasat, mert megvágod magad! - vigyorgott az alkoholtól csillogó szemmel. - Rossz nézni, ahogy tartod, te csirkeharcos.

Láthatóan nehezen hitte el, hogy Lucan valóban használná a fegyverét. Óriásit tévedett, mert a széles penge a következő pillanatban egy szemmel szinte követhetetlen mozdulattal csapott le a nyakára, hogy a feje pörögve repült a levegőbe, aztán a démoni kardhegy már át is döfte a középen ülő bátyjának a mellkasát. Mindez egy pillanat alatt történt. Az apa a rettegés szülte lendülettel máris felpattant, mint akit rugók löknek, de másra már nem maradt ideje, mert Lucan átdöfte a testét, mintha egy bogarat szúrt volna fel. A szakállas férfi felsikoltott, aztán a földre zuhant, amint a harcos kirántotta belőle az acélt. A kocsmában ülők még ocsúdni sem tudtak a döbbenetből, amikor a lovag elrakta a kardját, és a szanaszét spriccelő vérben ázó alakokat már figyelemre se méltatva, hanyag mozdulattal egy ezüstöt lökött a pultra.

- Ezt az italokért. Gyanítom, még nem fizettek ezek a mocskok.
Sápadt tekintetek követték minden mozdulatát.
- Remélem, hogy ez jó lecke volt! - recsegte agresszíven. - Az oroszlánokkal senki se merjen gúnyolódni!

Az emberek nem válaszoltak, csak rettegve húzták össze magukat. Volt néhány fegyveres is köztük, de mind lesütötte a szemét.

Lucan kifújta a levegőt, majd a megrökönyödött lovagtársával együtt elhagyta a kocsmát. Utolsó jó tanácsa mintha visszhangokat keltett volna mögötte. „Az oroszlánokkal senki se merjen gúnyolódni!” Tudta, hogy gyáva dolgot művelt, de egy cseppet se bánta, mert úgy érezte, hogy a kereskedők maguknak keresték a bajt. Degore azonban nem hagyta szó nélkül a történteket.

- Ezt azért nem kellett volna, barátom.
- Nem kellett volna?! - csattant fel Lucan. - Éppen te mondod ezt?!
Feltűnően indulatos volt.
- Elhittem mindent, amit mondtál! Érted? Mindent! És tudod mit? Igazad volt! Az oroszlánok tiszteletet érdemelnek! Rendszeresen vásárra visszük a bőrünket a becsületért! Hogy jönnek ezek a senkik ahhoz, hogy sértegessenek bennünket?!
Degore hallgatott.
- Ott voltak talán velünk, amikor az életünket tettük kockára? - folytatta Lucan belelendülve. - Amikor átgázoltunk az acélerdőn Isten dicsőségére?! Mit tudják ezek az átkozott közemberek, hogy milyen is a háború, hiszen még egyben se volt részük! Mi bármikor meghalnánk egymásért, mert mélyebb a kötődésünk, mint a testvéreknek. És igen… engem gúnyolhatnak, de az oroszlánokat sosem! Most megtanulják a hozzájuk hasonlók, hogy kivel szórakozzanak!

Degore mélyen elgondolkodott társának a szavain, és a tekintetébe egyfajta átszellemültség költözött, ami hasonló volt ahhoz, mint amit a harcmezőn lehetett rajta látni.

- Igazad van, testvérem! Elnézést kérek, amiért megkérdőjeleztelek.
- Semmi baj, barátom! Ígérem neked, hogy többet sosem fogom eltűrni a sértéseket.

Vége

Előző oldal Norton