Fémoroszlán I.

Szépirodalom / Novellák (928 katt) Norton
  2018.03.15.

(Lélektani dráma)

Bevezetés

Elmeprogramok

Lélektani, avagy elmeprogramok alatt azokat a tudat alá rögzült gondolati mintákat értem, amelyekhez erőteljes érzelmek társulnak, és az emberekben olykor ismétlődő indulati reflexeket, cselekvéseket idéznek elő. Ezeket a mintákat felfoghatjuk egyfajta szuggesztióknak, melyeket másoktól kapunk, és annál erősebbek, minél jobban azonosulunk velük, tehát önmagunkra vonatkoztatva igaznak vagy helyesnek tekintjük őket.

Az emberi társadalom már évezredek óta különböző előre legyártott szerepekre kényszeríti a tagjait, hogy azok hasznos fogaskerekekként szolgálják a többség érdekeit. A legtöbb ember a saját énképét is ezek alapján az előre gyártott minták alapján határozza meg, olykor elfeledkezve a saját, természetes identitásáról. Vagyis nem az egyén találja meg a saját öntudatát, hanem mások mondják meg neki, hogy kicsoda, illetve kivé kell válnia.

A megfigyelésem ezzel kapcsolatban az, hogy akárhányszor manipulálni próbálták valakinek az érzelemvilágát és az énképét, az rövidtávon talán hasznosnak tűnt, ám hosszútávon mindig káros volt az adott egyénre nézve, mert olykor igen erős lelki, vagy akár fizikai fájdalmakat hozott létre benne. A kellemetlen emóciók megélése pedig általában rányomja a bélyegét az emberi kapcsolatkora is. Ennek ellenére az elmeprogramozás igen elterjedt, sőt természetes dolog a társadalomban.

Ebben a történetben azt szeretném bemutatni, hogy hogyan jönnek létre ezek a gyakran irreális érzelmi és gondolati minták, például hogyan hozzák létre egy „katonának” az identitását.


***

I. rész
Képzelet és valóság


Valamikor nagyon régen

Gromak tudta, hogy nem menekülhet tovább, mert Csú utoléri. Csodálkozott rajta, hogy egy ekkora ember ilyen gyorsan bír futni. Ráadásul hihetetlenül kitartó volt. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, miközben neki sajgott a lába és szúrt a tüdeje. Egyszer csak rájött arra, hogy teljesen esélytelen. Lihegve állt meg, és szembefordult üldözőjével. Az állatbőrökbe burkolózott termetes férfi vigyorogva nézett rá, ahogy közeledett felé. A botját kicsit megemelte, ami ösztönös mozdulat volt, de mégis nagyon fenyegető.

- Visszaadom a húst, barátom - lihegte Gromak, és előrenyújtotta a kezében tartott nyársat, amire egy szép darab, zsíros cubák volt feltűzve.
- Már barátok vagyunk? - nevetett Csú. - Tudod, mi a büntetése annak, aki meglop?
- Az élelmünk közös. Ez a törzsünk törvénye.
- Igen, de ez már el volt osztva. Add ide szépen!
Gromak szó nélkül adta vissza a nyárson lévő húst a termetes férfinak.
- Most pedig ideje, hogy eltángáljalak kicsit… barátom - mosolygott Csú, gúnyosan megnyomva a „barátom” szót.
Gromak szinte remegett a félelemtől. Az erőteljes Csú „tángálásaiba” már jó sokan belehaltak.
- Te egy hatalmas harcos vagy - rebegte sápadtan. - Erőd egy egész törzsével felér.
Csú akaratlanul kihúzta magát.
- Könnyen agyoncsaphatsz egy hozzám hasonló öregembert.
- Gondoltál volna erre, amikor megloptál! - közölte a bikanyakú férfi, miközben felemelte a botját.
- Igazad van, barátom - közölte Gromak és lehajtotta a fejét, mire Csú megtorpant.
- Miért nem próbálsz menekülni?
- Mert úgyis elkapsz.
- Akkor miért nem védekezel, mint a többiek?
- Túl hatalmas harcos vagy.
Csú leengedte a botot.
- Ez igaz.
- Én is erős vagyok, de veled szemben nyúlfarknyi esélyem sincs. Sosem láttam még hozzád hasonlót. Bármikor megölhetsz, de nem baj. Legalább találkozom a teremtővel.
- Teremtővel? - vonta fel a szemöldökét Csú.
- Igen, az istennel, aki az egész világot megteremtette - mutatott körbe Gromak. - Nem hallottál még róla?
A másik csodálkozva nézett.
- Ő teremtette a sziklákat, a felhőket, a földet, a csillagokat, sőt még az embereket is - folytatta a másik belelendülve. - A hatalma sokkal nagyobb, mint az embereké. Nem meséltek róla az vének?
- Nem.
- Persze, már hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla - bólintott Gromak. - Pedig létezik. Nekem sokszor megjelenik az álmomban.
- Az álmodban?
- Hogyne, gyakran beszélget velem.
- Talán… rólam is mondott valamit?
- Igen, azt, hogy te vagy a legerősebb, és felfigyelt rád. Azt mondja, hogy neked a törzsedet kell védened, és akkor megjutalmaz.
- Megjutalmaz?
- Úgy van. Az isten szeret téged… de úgy kell élned, hogy a törzsednek segíts. Neked ezt a feladatot szánta.
- Hogy jutalmaz meg?
- Mindent megkapsz tőle. Finom ételt, szép nőket, és a halálod után maga mellé emel.
- Maga mellé?
- Nem hallottál még a túlvilági életről?
- De hallottam, csak nem törődtem vele.
- Ha a jóisten kedve szerint cselekszel, akkor a halálod után egy csodálatos világban élhetsz, ahol minden a tiéd lesz, amit csak el tudsz képzelni. Még küzdened se kell érte. Nincs hideg, nincs veszély, még ragadozók sincsenek. Tenger, lányok és bőséges élelem. Csupa boldogság a sorsod. De ha rosszat teszel… akkor isten megbüntet.
- Miért nem jön ide hozzánk az isten?
- Mert nem akarja megmutatni magát. Csak azoknak jelenik meg, akik hozzá méltóan élnek.
Csú elgondolkodott.
- Ezt értem. De én miért nem álmodtam még róla?
- Majd te is fogsz. De ahhoz segítened kell a törzsedet.
- Kérsz egy kis húst?
- Köszönöm, tényleg csak egy kicsit.


Évekkel később

Grak és Hörcs mogorván bámulta a tábortüzet. Tudták, hogy a kóborállatoktól pillanatnyilag védve vannak, de bármikor veszélybe kerülhetnek.

- Nagyon elegem van már az állandó harcból és menekülésből - szólalt meg az erősen elhízott Hörcs. - Már enni se nagyon van mit.
Grak elhúzta a száját. A barátja nem úgy nézett ki, mint aki az éhhalál szélén van.
- Mi van a törzseddel? - tette fel a kérdést. - Te vagy ott a vezér. Az embereid nem segítenek rajtad?
- Éppen ez a baj - sóhajtott a másik. - Van néhány fiatal, aki rendkívül erős, és cseppet sem tiszteli az időseket. Előbb vagy utóbb az életemre fognak törni.
- Az én törzsem se különb ennél.
- Ezt komolyan mondod?
- Sajnos igen. Ráadásul az élelmünk is fogytán van.
Hörcs sunyin nézett.
- Nálunk is ez a helyzet. Már arra gondoltam… hogy… hát igen.
- Nyögd már ki!
- Hogy meg kellene támadnunk a Kő Népét.
Grak erre elmosolyodott, miközben megpiszkálta a tüzet.
- Ez már nekem is az eszembe jutott. A Kő Népe bővelkedik a javakban. Egy rajtaütéssel hamar végezhetnénk velük. Főleg, ha ti is segítenétek.
- Igen, csak az a baj, hogy az embereim nem akarnak harcolni.
- Az enyémek sem. Inkább ellenszegülnek nekem.
- Micsoda tiszteletlenség.
- Úgy véled?
- Úgy hát! Ki hitte volna, hogy a jóisten ege alatt még megtörténhet ilyesmi.
Grak ekkor nevetni kezdett.
- Mi olyan mulatságos?
- A jóistent a nagyapám találta ki.
Hörcs erre haragos arcot vágott.
- Ne legyél istenkáromló, ha nem akarsz balszerencsét!
- Te tényleg elhiszed ezt? - lepődött meg a másik.
- Miért ne hinném?
Grak a fejét csóválta.
- Miért gondolod, hogy van isten, és főleg miért gondolod, hogy jó?
Hörcs zavarba jött egy kicsit.
- Mert mások is így tartják. Miért hazudnának nekem?
- Gondolkodtál már azon, hogy milyen ez a világ?
- Szerinted milyen?
- Ahhoz, hogy te élhess, más élőlényeket kell megölnöd. Vagy el kell menekülnöd azok elől, akik téged akarnak megölni.
- Ez igaz.
- Ha ezt a világot tényleg egy isten teremtette, akkor nevezhetjük őt jónak?
- Hogy érted ezt?
- Az egyik élőlénynek meg kell ennie a másikat ahhoz, hogy túléljen. Így mindkét lény élete kegyetlen, mert mindkettőnek rettegnie kell. Az egyiknek attól, hogy szétszedik, a másiknak meg attól, hogy éhen hal. Szóval felteszem az egyszerű kérdést: biztos, hogy jó az isten?
- Sosem hallottam még ilyen elképesztő szavakat.
- Én csak azt akarom, hogy gondolkodj! Nem kell rögtön elhinni mindent, amit mások mondanak.
- Talán igazad van - vont vállat Hörcs, és körbelesett gyorsan, de nem látott veszélyt.
- Persze, hogy igazam van - bólintott a barátja, és gallyakat dobált a tűzre. - De abban is, hogy mindketten lusták és gyávák vagyunk a harchoz.
- Azért ne túlozz ennyire!
- Ráadásul kövérek lettünk… főleg te… és öregszünk is. Ezért akarunk másokat a csatába küldeni.
- Nagyon durvák a szavaid.
- Ez az igazság. Ám egyre kevesebb befolyásunk van mások felett.
Hörcs sóhajtott egy mélyet.
- Így van sajnos - értett egyet végül. - Csupán idő kérdése, és az erősebb fiatalok leváltanak bennünket.
- És ezért szinte létkérdés a számunkra, hogy meggyőzzük őket arról, hogy szükségük van ránk - bólintott Grak.
- Könnyű azt mondani!
- Talán egy kis ravaszsággal célhoz érzetünk.
- Hogy érted ezt?
- Tudod, a jóistent a nagyapám azért találta ki, hogy megvédje magát az erősebbektől. Aztán elhitette az emberekkel, hogy az isten majd megbünteti őket, ha nem úgy cselekszenek, ahogy az öreg akarja.
- Okos ötlet.
- Ez egy ideig be is vált, de sajnos nem mindenkinél. Viszont észrevettem, hogy a gyermekek szinte mindent elhisznek, amit a nagyok mondanak nekik.
- Ezt már én is észrevettem.
- Úgy kell őket nevelnünk tehát, hogy azt higgyék, hogy a háborúskodás jó dolog. Így fogják szolgálni az érdekeinket.
- Ez jó nagy balgaságnak tűnik.
- De komoly hasznunk lehet belőle, ha beválik! Mit veszíthetünk rajta?
- Úgy véled?
- Gondolj csak bele! A harcosaink elvennék másoktól… például a Kő Népétől azt, ami kell nekünk. Az erősebb amúgy is kihasználja a gyengét. Ez szinte a vérünkben van.
- Mint ahogy az életösztön is. A Kő Népe sajnos igen erős törzs, ezt mindenki tudja. Nincs az az ostoba, aki miértünk kockáztatná az életét.
- Még nincs, de majd lesz! Úgy kell nevelnünk a fiatalokat, hogy büszkék legyenek rá, ha minket szolgálhatnak.
- Ez nem könnyű feladat.
- Csak próbáld meg! Jó sokszor el kell nekik ismételni, hogy az ügyes harcosokat tisztelet övezi. Ha szerencsénk van, még azt is elérhetjük, hogy akár a halált is dicsőségesnek lássák.
- Ahhoz már tényleg nagyon butának kell lenniük! - kételkedett Hörcs.
- Csak el kell velük hitetni, hogy az isten majd megjutalmazza őket a túlvilágon, ha jól küzdenek. Ez pedig működhet.
- Nehezen tudom elképzelni, de ismersz… szívesen kísérletezem érdekes dolgokkal.
- Csak képzeld el! Olyan harcosaink lennének, akik még az életüket is feláldoznák értünk. Mekkora dolog lenne!
- A végsőkig szolgálnának bennünket - vigyorodott el Hörcs. - Az bizony tetszene nekem.
- Csak el kell játszanod, hogy te is hiszel abban, hogy a túlvilági isten majd azokat méltányolja, akik bátran küzdenek az ellenséggel! És akik bátor harcban vesznek oda, azok örökké boldogok lesznek a teremtő világában.
- És aki kételkedik ebben?
- Azt meg kell büntetni! Rá kell fogni, hogy gonosz, gyáva, ártani akar a többieknek, vagy ilyesmi. Ha ügyesek vagyunk, remekül átformálhatjuk a törzseinket. Egy idő után pedig egyesítjük az erőinket.
- Azért ne legyél túl bizakodó! Dicső halál, meg szép háború! Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy ezeket elhiggyék!
- Hidd el, barátom, el fog jönni az idő, amikor a büszke harcos és a dicső halál teljesen természetes dolog lesz - vigyorgott Grak.
Hörcs erre a fejét csóválta.
- Majd meglátjuk, barátom… majd meglátjuk.


***


II. rész

A szeretet, mint ellenség


A középkorban

A kis Lucan a sarokban térdelt. Fájt a lába és sajgott a teste, de mindez semmi volt a lelkét marcangoló kínokhoz képest. Nem elég, hogy tegnap Dragon kíméletlenül elverte a gyakorlaton, most még ez is. Őt valahogy senki sem tudta megérteni. Főleg az apja nem.

Amikor kék, zöld foltokkal tarkítva tért haza a kiképzésről, látszott a lovagon, hogy szinte fortyog az indulattól, és ahelyett, hogy vigasztalta volna, még ő is megbüntette.

Lucan nem értette, hogy mire jó ez az egész. Ő csak békességet akart. Elege volt a próbákból, a fájdalomból, meg abból is, hogy mindenki csak parancsolgatni akart neki. Már szinte egy percnyi nyugta sem volt.

Nehéz léptek zaja hangzott fel a háta mögül, és rögtön belehasított a félelem. A lovag érkezett meg.

- Kelj fel, fiam!

A hangja most nem volt olyan fenyegető, mint nemrég, mintha már lecsillapodott volna. Persze ez az állapot nála egy pillanat alatt átcsaphatott agresszióba. Elég vérmes természete volt.

Lucan nagyon nehezen állt fel a földről. Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideig térdelt, de a lábai már erősen sajogtak. Megdörzsölte a combját, miközben szenvedő arcot vágott. Az apja odaállt elé.

- Nekem fáj a legjobban, hogy így kell, megbüntesselek - kezdte vontatottan, de ekkor észrevette, hogy a fiú a földet nézi, és egyből felcsattant. - Rám figyelj, ha hozzád beszélek!
Lucan a szemébe nézett.
- Nézd, fiam, azt mondta a mester, hogy kiváló tehetség vagy, de csak fél erőből küzdesz. Ezért van az, hogy a többi tanonc állandóan megszégyenít.
- Miért kell nekünk verekedni? - kérdezte a gyermek ártatlanul. - Ők a barátaim, nem pedig ellenségek.
- Te teljesen bolond vagy?! - fakadt ki a lovag. - Hol élsz egyáltalán? Ha hallanád, miket mondanak rólad! Mindenféle kislánynak meg puhánynak neveznek! Ezek lennének a barátaid? Már alig merek lovagok közé menni, mert mindig megkérdezik, hogy mi van a legkisebb fiammal, és én nem tudok mit válaszolni rá. A föld alá süllyednék szégyenemben. Talán jobb lett volna, ha meg se születsz! Miért teszed ezt velem?
- Nem csináltam semmi rosszat.
- Most tréfálsz? Már a leggyengébb tanoncok is ronggyá vernek a vívóbottal.
- Én védekezek, ahogy tudok.
- Nem védekezni kell, hanem támadni! Csak nézz bele a tükörbe! Milyen lett az arcod?
- Dragon két évvel idősebb nálam.
- És akkor mi van?! Amikor felnősz, és a csatába indulsz, majd megmondod az ellenségnek, hogy csak a veled egykorú harcosokkal vagy hajlandó kiállni?
- Nem erre gondoltam.
- Akkor mire gondoltál?! Mondd, mi jár abban az ostoba fejedben? A vereség az egy dolog. De legalább látnák rajtad, hogy keményen küzdesz, akkor tisztelnének! Pokoli volt végighallgatnom a mester szavait, és már nem először! Azt se tudtam, merre nézzek! Még egyik fiam sem alázott így meg. Szegény Robert forog a sírjában!

Lucan nyelt egy nagyot. Az apja már nem először példálózott a legidősebb fiával, aki meghalt a csatában.

- Ha így folytatod, sosem lesz belőled lovag.
Apja hangja ezúttal mintha szelídebbé vált volna.
- De ha te az vagy, akkor én is az leszek.
- Te tényleg bolond vagy, már nem vitás! Lovagi címet nem lehet örökölni. Azért meg kell küzdeni, mégpedig keményen!

Lucan ismét lesütötte a szemét. Apjának az arca tűzpiros volt a haragtól, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy pofon vágja, de aztán visszafogta magát, és beérte annyival, hogy lenézően rámordult.

- Tűnj el a szemem elől, te szerencsétlen, mielőtt még olyat teszek, hogy magam is megbánom!

***

Másnap Lucan igen lehangoltan érkezett a gyakorlatra. A tegnapi fejmosás nem tett túl jót neki, mert ahelyett, hogy felébresztette volna benne a tüzet, csak még jobban elkedvtelenítette. Halványan érzékelte, hogy a többi tanonc sutyorog valamit a háta mögött, amikor a mester a küzdőtérre hívta. Mondani se kellett neki, már tudta, hogy ki lesz az ellenfele.

- Dragon! - kiáltott az őszes hajú férfi. - Te következel!

Az izmos fiú mosolyogva ment oda. Látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet, nem úgy, mint Lucan, aki lehajtott fejjel várakozott.

- Fogjátok a vívóbotot, aztán küzdelem! - sóhajtott a mester. – Dragon! - szólalt meg aztán rövid tűnődés után. - Ne légy túl kemény!

A tanoncok csodálkozva mordultak fel. Először történt, hogy a mester azt mondta valakinek, hogy ne legyen kemény a másikhoz. Néhányan gúnyosan felnevettek, de hamar elcsendesedtek, mert a beléjük nevelt fegyelem ezt diktálta.

Lucan megfogta a vívóbotot. Már nagyon elege volt az egészből. Utálkozva vívóállásba helyezkedett, és várta a támadást, ami nem is késett. Dragon villámként lendült előre, és félrecsapta a fegyverét, aztán nyakon vágta a botjával.

- Figyelj már oda! - csattant fel a mester, ám Lucan alig hallotta. Valósággal égett a nyaka, de szinte észre se vette.

„Robert forog a sírjában” - jutott az eszébe, és rájött arra, hogy az apja örülne neki, ha ő is halott lenne már, mint a legidősebb testvére. Talán csak akkor jó egy fiú, ha meghal? Miféle világ ez?

Dragon újfent előrelendült, és Lucan szinte oda se figyelve kitért az útjából. Az erőteljes ifjú túlságosan lelkes lehetett, mert olyan hévvel rohamozott, hogy túlszaladt az ellenfelén. Lucan egy pillanatig úgy érezte, hogy simán hátba szúrhatná, persze eszébe sem jutott megtenni.

- Lassabban, Dragon! - hallotta a mester intelmét. - Megfontoltan harcolj!
- Igenis!

Lucan némi zavart érzett az idősebb fiún, de nem érdekelte. Eldöntötte, hogy ő már csak azért sem fog az apja kedvébe járni. Miért törné magát egy olyan emberért, aki még azt is bánja, hogy egyáltalán megszületett. A lovag nem érdemli meg, hogy jót tegyen neki.

Sóhajtott egy nagyot, ám Dragon már rajta is volt, mert iszonyú erő tépte ki a kezéből a vívóbotot. Alig látta a következő vágást, ami az arcát érte, kis híján kiverve a szemét. Felkiáltott és hátrébb lépett, miközben a tenyerével eltakarta az arcát. Mire felfoghatta volna, hogy mi történik, máris három ütés csattant rajta. Aztán a földre került, ám Dragon nem hagyta abba. Ott ütötte, ahol érte.

- Fékezd magad! - hallotta a mester hangját. - Hagyd abba!
Halványan érzékelte, hogy elrángatják a másikat.
- Jó voltál, de elég volt! Már felesleges tombolni! Fogd vissza magad! Önfegyelmet kell tanulnod!
Lucan megpróbált felállni, de megszédült egy kissé.
- Rendben vagy, fiam? - kérdezte az öreg, miközben felsegítette a földről. - Nem tört el semmid?
Lucan arcáról vér csorgott a földre.
- Semmi bajom - nyögte halkan, de tudta, hogy hazudik.
Az egész élettel baja volt.


***

Másnap az apja nem szólt hozzá. Úgy tett, mintha észre se vette volna. Talán megharagudott rá, talán a közelgő háborúra készült. Alig egy hét volt hátra a pápa által szentesített keresztes hadjáratig.

A lovag éjt nappallá téve úgy mászkált a várban, mintha nem lenne ott senki más. Persze ez nem volt újdonság a részéről, mielőtt csatába indult, mindig így viselkedett. Valószínűleg így hangolódott rá a küldetésére - ilyenkor teljesen magába zárkózott. Aztán elment a nagy diófához, hogy imádkozzon. Ez egyfajta rituáléja volt, minden csata előtt. Ebben az átszellemült lelkiállapotában senki sem zavarhatta meg.

Más gyermek talán megharagudott volna az apjára, ha az nem törődik vele, Lucan viszont még örült is neki. Legalább addig se bántotta, és fellélegezhetett egy kicsit. Még a szokásos kötelességről szóló prédikációkat sem kellett végigszenvednie. Kiment a szabadba, és csavargott egyet.

A napfény és a természet jobb kedvre derítették, és amikor hazatért egy több óráig tartó sétából, kellemes mosoly ragyogott az összetört arcán, ami igen ritka jelenség volt nála.

Meglátta az édesanyját, Nórát, aki éppen virágot szagolt a váruk előtt, és rögtön odaszaladt hozzá. A telt idomú nő, amikor meglátta, játékosan megkergette. Egy percekig tartó nevetgélésekkel tarkított fogócska után lihegve hevertek le a földre. Lucan az égen úszó sűrű, fehér fellegeket bámulta.

- Gyönyörű szép napunk van.
- Igen, bár apád ezt most nem veszi észre.
A gyermek elkomorodott.
- Ideges a háború miatt? - kérdezte aztán óvatosan.
- Ilyenkor mindig feszült, ezt te is tudod.
- Hogy nem fél csatába indulni?
Nóra fancsali arcot vágott.
- Szerintem fél, de sose vallaná be.
Lucan csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
- Nem hittem volna, hogy ő bármitől is tart.
- Sokat kell még tanulnod, fiam - nevetett a nő. - Ezen a világon mindenki tart valamitől.
- De apa nem! - vitázott az ifjú. - Nincs nála bátrabb.
- Ebben igazad van. Ő a legbátrabb, de ez nem jelenti azt, hogy hiányzik belőle a félelem.
- Ezt nem értem.
- Tudod, fiam, a bátorság nem a félelem hiányát, hanem sokkal inkább a legyőzését jelenti. Benne is ott él a kétség, de képes rá, hogy felülkerekedjen rajta.
- Miért?
- Megteszi ezt értem, a bajtársaiért, az népünkért, a királyért és az istenért. Ezekért bármikor feláldozná az életét. Ez az igazi bátorság, gyermekem.
- Értem.
- Nehogy azt hidd, hogy kevésbé tart a haláltól, mint te, de ő tudja, hogy a jó harcosok elnyerik az isten országát. És a szent hite mindent felülmúl. Soha nem hagyná, hogy a becsülete csorbát szenvedjen. Ő igazából a szégyentől retteg. Sokkal jobban, mint a haláltól.
- Minden oroszlán ilyen? - kérdezte Lucan csodálkozva.
Nóra elmosolyodott.
- A családunk már kiérdemelte a tiszteletet, de jól jegyezd meg, amit mondok: a becsületért folyamatosan harcolni kell, ám elég csak egyszer elveszteni, és sosem nyered vissza.
Lucan komoran nézett.
- Kezdem megérteni apát. Értem, hogy miért ilyen szigorú velem. De féltem is őt. A háború kegyetlen dolog.
Nóra ajkát finom kacaj hagyta el.
- Úgy beszélsz, mintha lett volna már benne részed.
- Még nem volt részem… - bizonytalanodott el az ifjú. - De el tudom képzelni.
- Ne aggódj, Lucan, az apádnak nem eshet baja.
- Miért nem?
- Mert ő a legerősebb. És nekiadtam egy fésűmet, ami megvédi őt a csatában.
A fiú egy kicsit meglepődött a nevetséges állításon, de valamiért mégis komolyan vette.
- A fésűdet?
- Igen, az egy varázstárgy, ami legyőzhetetlenné teszi őt.
- Ez igaz? És mindentől megvédi?
Lucan mintha kételkedett volna, ezért Nóra visszavett a nagyotmondásból.
- Ha nem is mindentől… de óriási erőt ad neki.
- Szóval ezért olyan bátrak a lovagok! - kiáltott a fiú, immár teljes meggyőződéssel, mint aki rájött valamire. - Van még ilyen varázstárgyad?
- Hogyne volna. Éppen itt van ez a fejkendő, ami leesett rólam, amikor fogócskáztunk. Ez is olyan, mint a fésű. Szinte legyőzhetetlenné tesz.
- Tényleg? - ámuldozott Lucan. - És… nekem adnád?
- Persze, fiam! - nevetett a nő, és átnyújtotta a kendőt. - Most már beléd is földöntúli erő költözik.
A kis Lucan máris megérezte, ahogy feltöltődik.
- Köszönöm szépen! - kiáltotta hálásan. - Annyira szeretlek.
- Igen? - kérdezte Alexandra csodálkozást színlelve. - Tényleg szeretsz?
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire.
- Mennyire, édes fiam?
Mintha némi gúny bujkált volna a hangjában.
- Mindennél jobban.
A nő kicsit lenézően elmosolyodott.
- Te nem szeretsz igazán.
A fiút minta villám sújtotta volna.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Azt hiszed, hogy szeretsz, de csupán beszélni tudsz róla.
- Ez nem igaz, mert én…
- Mire lennél képes értem?
- Bármit megtennék érted.
- Képes lennél feláldozni magad?
Lucant váratlanul érte a kérdés.
- Ezt… hogy érted?
- Feláldoznád az életedet értem?
A gyermek hallgatott.
- Na, ugye, hogy nem szeretsz igazán - somolygott az édesanya.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Túl komoly dolgot kértem tőled. Nem baj, fiam.
- Azt akarod, hogy haljak meg?
- Azt akarom, hogy élj, és úgy küzdjél a csatában, mint egy igazi fenevad! És igen… ha kell, akkor halj meg értem, és halj meg a rendedért! Ezt teszi minden oroszlán már ősidőktől fogva.
- De én gyűlölöm a halált.
- Senki sem rajong érte, ám az igazi szeretet nem a szép szavaknál kezdődik, hanem a tetteknél. Valóban igazi a szereteted, gyermekem? Elmennél a végsőkig? Kész lennél meghalni értem?

A fiú elgondolkodott. Eszébe sem jutott visszakérdezni, hogy az anyja vajon feláldozná-e magát őérte, hanem nagyon is komolyan vette a kérdést, és akárhogy fontolgatta a dolgot, csak egyetlen választ tudott valósnak tekinteni.

- Igen. Meghalok érted, ha kell.

***

Lucan a következő kiképzésre már sokkal elszántabban ment el, mint előtte bármikor. Bizonyítani akart az édesanyjának. Az tőle kapott fejkendőt az zsebébe gyűrte, és szinte vágyott rá, hogy ismét megküzdjön Dragonnal.

Amikor azonban rákerült volna a sor, csalódnia kellett, mert a mester ezúttal nem őt hívta harcolni, hanem egy másik fiatalt, aki keményen állta a sarat, de végül mégis alulmaradt a legerősebb tanítvánnyal szemben.

- Szép volt, gyerekek! - mosolygott elégedetten az őszes hajú mester, és körbenézett, hogy kik legyenek a következő küzdő felek.

Lucan szinte szuggerálni kezdte, hogy őt válassza. Kereste vele a szemkontaktust, amit az éltes férfi hamar észrevett. Csodálkozva ráncolta a homlokát.

- Lucan - mondta végül bizonytalanul. - És… ki is legyen…

Lucan a fejével Dragon felé biccentve jelezte, hogy vele akar küzdeni.

A mester kicsit zavarba jött ettől, de nem akarta megszégyeníteni a hirtelen vállalkozó szelleművé változott ifjút a többiek előtt. Mégiscsak egy tekintélyes lovag gyermeke volt.

- Nos… kibírsz még egy küzdelmet? - kérdezte végül Dragontól, ami halk kuncogást váltott ki a körben ülő fiatalokból.

Tényleg fura helyzet volt, hogy olyat kérdezett a legjobb képességű tanítványától, hogy kibírna-e egy küzdelmet a leggyengébbel szemben. Megcsóválta a fejét.

- Akkor kezdjétek el!

A felszólítás hatására Dragon arcán egy élénk mosoly terült szét, Lucan tekintete viszont szokatlanul üressé vált, és amikor megfogta a vívóbotot, már egy szikrányi érzelem se látszódott rajta.

Nem helyezkedett még küzdőtartásba sem, ehelyett lazán fogva a fegyverét, lehajtott fejjel várakozott. Vívóbotja a föld felé nézett.

Dragon pár pillanatig értetlenkedve figyelte, aztán elhúzta a száját, és előre lendült. Az volt a terve, hogy közepes erővel a fejére koppint a tutyimutyi ellenfelének, csak hogy felrázza a bódulatból, ám Lucan az utolsó pillanatban felemelte a vívóbotját, és félrecsapta vele a fegyverét, aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, egy kontravágással eltalálta az idősebb fiú arcát, mégpedig olyan erővel, hogy az a földre roskadt. A kontrázás egy laza csuklómozdulatnak tűnt, mégis iszonyatos erő volt benne.

Az őszes hajú mester összehúzta a szemét. Jól sejtette, hogy Lucan tehetséges. Ezt már régebben is észrevette rajta. Látszott a mozgásán és a testtartásán is.

A tanoncok ámuldoztak, a vérző orrú Dragon pedig idegesen kelt fel a földről, aztán eltorzult tekintettel, fúriaként rontott az ellenfelére. Lucan hirtelen felélénkülve félreszökkent az útjából és oldalba szúrta, hogy szinte görcsberándult a fájdalomtól. A vívóbot le volt tompítva, mégis majd átdöfte vele a testét.

- Okosabban harcolj, Dragon! - kiáltott a mester. - Már kétszer megölt volna.

Az idősebb fiú biccentett a mentor felé, aztán a tenyerével elkente a vért az arcán, és ismét Lucan felé fordult. Ezúttal nem rohant fejjel a falnak, hanem az ellenfele gyengéit kereste.

Először csak beijesztett kétszer, aztán a harmadik rohamával sikerült végre elérnie Lucant, mert hatalmas erővel csapott a karjára, hogy elejtette a vívóbotot. A fiatalabb tanonc kifejezéstelen arccal hajolt le érte, ám Dragon meglehetősen sportszerűtlen módon ismét meg akarta ütni. Lucan egy briliáns mozdulattal elhajolt előle, majd bukfencet vetve a földön, felvette a fegyverét. Ezzel a mutatványával újabb ámuldozó morajlást váltott ki a közönségéből.

Lucan arcán még ekkor sem látszódott a legcsekélyebb érzelem se, de ezúttal ő támadott. Megrohanta Dragont, ám rajta vesztett, mert iszonyú erejű ütések érték el a testét, és a földre került. Felpattant, majd újra rohamozott.

Az idősebb fiú még háromszor vitte a földre, de mintha nem érzett volna fájdalmat, mert mindig újra támadott. Ilyen ütések hatására más már régen feladta volna.

Dragon nem értette a dolgot. Mi lelte ezt a kölyköt? Hallott már olyanról, hogy démon szállt meg valakit, és arra a következtetésre jutott, hogy most is ez történhetett. Azok a kifejezéstelen szemek! Mintha nem is élő ember lett volna.

A legerősebb tanítvány tekintetébe ekkor rémület költözött. Hátrálás közben ösztönösen védte Lucan vágásait, de már egyre bizonytalanabbul. Képzettebb és ügyesebb volt, mint a másik, ennek ellenére mégis ő jött zavarba.

Ezúttal Lucan hatolt át a védelmén. Először a vállába szúrt, majd talppal elrúgta magától. Aztán újra előre lendült.

Dragon kitért az útjából, miközben kérlelően nézett a mesterre. Az őszes hajú férfi azonban nem állította le a küzdelmet.

Ismét Lucan következett. Fonák vágást indított nyakmagasságban, amit Dragon rémülten blokkolt ugyan, de nem tudta védeni az utána érkező balhorgot, amitől meglazultak a fogai. A mokány alkatú Lucan vállal ugrott neki és egyszerűen felöklelte.

Dragon oldalra gurult, és felpattant, ám a démoni fiatal úgy ragadt rá, akár a kullancs, és átkozottul kemény ütései voltak. A vívóbotját néha alig lehetett látni.

Az idősebb fiú egyszer még megpróbált visszatámadni, ám Lucan sikeresen hárította az akcióját, majd elengedte maga mellett, és egy leheletfinom mozdulattal szúrta meg, hogy fájdalmasan kiáltott fel.

Lucan könnyed megoldása még a mestert is meglepte, mert ilyesmit ő nem tanított.

Az ifjút azonban továbbra sem érdekelte a többiek reakciója. Sőt, nem érdekelte semmi, csak a harc. A szemei még mindig üresek voltak.

Úgy ment előre, mintha meg se akarna állni, csak ha már kivégezte az ellenfelét.

És ekkor megtörtént a csoda: a legerősebb tanuló menekülni kezdett, Lucan pedig végigverte az egész edzőtermen.


***

Hazatérve a gyakorlatról, Lucan a szobájába sietett. Édesanyja fejkendőjét a párnája alá rejtette. Most már teljesen biztos volt benne, hogy varázserő költözött belé.

Amikor levetkőzött, és megszemlélte magát a tükörben, bosszankodva tapasztalta, hogy immár nem csupán az arca, hanem a teste is kék, zöld színekben pompázik, és néhány helyen erősen meg van dagadva. Kár, hogy ettől nem védte meg a kendő, ám ez nem érdekelte, mert hosszú idő után most érezte először boldognak magát. A fájdalom ellenére viszonylag hamar elnyomta az álom, mert igen kimerült volt.

Másnap, mikor felébredt, meglepődve tapasztalta, hogy az apja az ágya szélén ül és őt nézi. Szakállas arcán széles mosoly ömlött szét, ahogy a szemébe nézett.

- Üdvözöllek, harcos!
- Mit keresel itt?
- Mit keresek itt? - nevetett a lovag. - Csak jöttem megnézni a fiamat.
„Már a fiad vagyok?”- gondolta Lucan, de nem merte kimondani. A maga részéről jobban örült volna neki, ha ébredéskor az édesanyját pillantja meg.
- Szeretném neked megköszönni, amit tettél! - somolygott a lovag. - A mester valósággal áradozott rólad. Azt mondta, hogy úgy harcoltál, akár egy ördög. Látszik, hogy az én fiam vagy. Büszke vagyok rád!
Felemelte a tenyerét, Lucan pedig bizonytalanul belecsapott.
- Csak így tovább, harcos! - vigyorgott az öreg, és megborzolta a haját. - Reggelizz be jól! Kell az erő az oroszlánoknak.

Lucan teljesen meg volt döbbenve. Az apja most úgy beszélt vele, mintha egy férfi lett volna, nem pedig egy égetni való, ostoba kölyök.

„Ezt meg bírnám szokni” - jutott az eszébe.
- Köszönöm a dicséretet.
- Nem a dicséret a fontos, hanem te vagy az. A mester szerint kitűnő lovag lesz belőled, ha eljön az ideje. Csak a hozzáállásodat kell megerősítened.
- Értem.
- Sokkal jobb kedvem van, mint pár nappal ezelőtt, ami a te érdemed! Így még a harc is jobban esik.
- Remélem, hogy hazatérsz a hadjáratból - felelte Lucan, mire a lovag elkomorodott.
- Ritka őszinte fiú vagy, ami tetszik nekem. Őrizd meg az egyenességed, de engem te ne félts! Meglásd, diadallal térek vissza!


***

Pár hét múlva a lovagnak már csak a halálhíre érkezett haza. Még a testét sem tudták visszahozni a bajtársai, hogy illő módon temethessék el. Csak annyit tehettek, hogy az egekig magasztalták a hősiességét, és ezzel vigasztalták az özvegyet. Persze ez nem támasztotta fel a lovagot.

A gyászszertartás közben Lucan szomorúan figyelte az anyját. Nóra arcára leírhatatlan fájdalom ült ki, és a fiú most ébredt rá igazán arra, hogy az édesanyja mennyire szerette a férjét. Hogy fogja így folytatni az életét? Mi értelme van ennek az egésznek? Előbb Robert, most meg ez.

A pap hosszasan prédikált arról, hogy a lovag a mennyek országában van, és onnan figyeli őket, de Nóra egyáltalán nem látszott boldogabbnak ettől.

„Hogyan segíthetnék rajta?” - tűnődött Lucan, és rájött, hogy az apját már nem adhatja vissza semmi. Ez neki is fájt, de sokkal jobban aggódott az édesanyjáért, és úgy döntött, hogy megpróbálja majd pótolni a lovag hiányát.

- Most pedig imádkozzunk! - javasolta a pap, és összekulcsolva a kezeit, maga elé meredt.
Lucan is imádkozott magában, ám az ő fohászának teljesen más szövege volt, mint a papénak.

„Isten előtt megfogadom, hogy hű leszek a családomhoz. Én leszek a legerősebb oroszlán, és minden egyes csatából diadallal térek majd haza. A helyére lépek az apámnak, sőt még őt is felülmúlom, és mindent megteszek azért, hogy édesanyámnak újra mosolyt csaljak az arcára. Én leszek a legnagyobb lovag. Isten engem úgy segéljen!”

A fiatal Lucan máris megérezte magában az Úr erejét, és biztosan tudta, hogy megtalálta az életcélját. Mindenki azt akarta, hogy oroszlánná változzon, és már neki is ez volt a vágya, mert bármit megtett volna azért, hogy enyhítsen Nóra fájdalmán.

Megrendülten nézte a gyászoló embereket, de tudta, hogy az édesanyja egyszer újra boldog lesz.

Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 3 db)