Szent emberek találkozása

Szépirodalom / Novellák (864 katt) Norton
  2018.03.03.

(Tanmese)

„Aki moralizál, az alapvetően képmutató”

Osho



Az Arany Heffentő Oszétia legforgalmasabb fogadója volt, és nem csoda, hogy Safranek bácsi nagyon szerette. Hétvégenként mindig ide járt ebédelni, mivel kiváló volt a ragújuk, a sörük, és általában remek volt a hangulat. Ezen a helyen gyakran megfordultak az idős férfi barátai is, és igazi családi légkör fogadta.

Juszuf, a félszemű pultos szinte a tenyerén hordozta a törzsvendégeket, ezért Safranek úr szívesen hozta ide az unokáját is, akit itt sosem kellett féltenie.

Tamáska meglehetősen élénk fiúcska volt. Minden érdekelte, emellett kiváló felfogóképességgel rendelkezett, ezért is járatták kiemelt iskolába. A szülei azt akarták, hogy ha felnő, akkor hivatalnok, vagy állami tisztségviselő legyen belőle.

Már igen hamar hittant, erkölcsöt és társadalmi ismereteket tanítottak neki. Safranek bácsi nagyon szerette őt, csak az nem tetszett neki, hogy Tamáska kicsit lenéző volt az azonos korú társaival szemben. Nagyon gyakran kritizálta őket.

Most is ezzel foglalkozott, pedig alig foglalták el helyüket az asztalnál. Történt ugyanis, hogy két osztálytársa összeverekedett az iskolában, amiért egész nap a sarokban kellett állniuk, a többiek pedig kinevették őket.

- Ugye, a verekedőket az Isten is megbünteti, nem csak a tanár úr? - kérdezte a gyermek őszinte meggyőződéssel a hangjában.

Safranek egy falon lógó képet szemlélt, ami egy bika fejű embert ábrázolt a kezében két kancsó borral. Nyelt egy nagyot, majd töltött magának az előtte lévő habos sörből.

- Attól függ… - felelte szórakozottan.
- Az erkölcs tanár úr azt mondta, hogy az intelligens emberek a vitáikat értelmes párbeszéddel oldják meg, és mindig betartják a törvényeket.

Az öregnek már nagyon elege volt az erkölcs tanár úrból. Tamáska lépten, nyomon tőle idézett, mintha valami rajongója lett volna, ráadásul amióta kiemelt iskolába járt a gyerek, az életkorához képest túlságosan választékosan kezdett beszélni. Nem mintha ez baj lett volna, de furcsa volt egy kissé.

- Nagyon szépen mondtad - húzta el a száját a nagyapa.
- Nem értesz ezzel egyet? - kérdezte a gyermek, mintha máris egy sima nyelvű diplomata, vagy tehetséges jogász lett volna.

„Jó isten, micsoda agymosásban részesítik, már ilyen fiatalon”- gondolta az öreg és ráköszönt Hugóra, a fogadó egy másik törzsvendégére, aki egy sarokasztalnál terpeszkedett.

- Ha megebédeltünk, majd játszunk egy parti lormintot! - kiáltotta neki, mire az mosolyogva bólintott.
- Csak apród legyen hozzá!
A gyermek azonban csak nem hagyta békén.
- Válaszolj a kérdésemre! A verekedők megérdemlik a büntetést, nem igaz? Az erkölcs tanár szerint nem engedhetünk a morális elvekből, mert akkor káosz lesz úrrá a világon.
Safranek csak mosolygott.
- Hallottad már azt a bölcsességet, hogy aki moralizál, az alapvetően képmutató?
- Még nem hallottam.
- Akkor most hallod.
Az öreg ezzel lezártnak tekintette a témát, de Tamáska nem érte be ennyivel.
- Ezt nem értem, nagyapa. Aki ilyeneket talál ki, az nagyon gonosz lehet. A tanár úr azt mondta, hogy szükségünk van az erkölcsi normákra, mert mi lenne velünk nélkülük? Tisztelnünk kell egymást.
- Ezzel egyet értek, de én nem erről beszéltem.
- Akkor magyarázd ezt el nekem!
- Az emberi természet mélyebb megismeréséhez tapasztalatra van szükség - sóhajtott az öreg, mert nem szeretett ilyesmiről beszélni. - Az alapvető erkölcsi normákkal szinte mindenki tisztában van: ne tedd azt másoknak, amit magadnak se tennél. Ezt jelenti a tisztelet. Hidd el, ezt felesleges az iskolában tanítani, mert teljesen nyilvánvaló dolog.
- De miért baj, ha még okítják is?
- Az még önmagában nem baj. Ám a túlzásba vitt moralizálás már közel sem a tiszteletről, hanem sokkal inkább a politikáról szól. Arról, hogy én erkölcsös vagyok, szemben azokkal, akiket nem tartok annak. Amikor például politikával foglalkozó embereket látok tisztességről beszélni, mindig mosolyognom kell.
- Miért?
- Mert az erkölcsi prédikációikkal általában a saját hiányosságukat leplezik el: az együgyűségüket, a kapzsiságukat, a hazugságaikat, és a többi. Az ilyen emberek általában a legaljasabb dolgokra is képesek, miközben úgy állítják be magukat, mintha szentek lennének, és néhányuk talán még el is hiszi magáról, hogy az, miközben az erkölcsi normákat csupán arra használják fel, hogy másokat bántsanak vele. Hidd el, rengeteg háborút vívtak már az igazság, a becsület, vagy az isten nevében.

Belekortyolt a sörébe, amikor kinyílt az ajtó, és két köztiszteletnek örvendő úr jelent meg. Safranek bácsi látásból már ismerte őket.

- Csak utánad - udvariaskodott egyikük, egy szikár, druida pap, akit Boldizsárnak hívtak.
Előzékenyen maga elé akarta engedni a társát, aki nem volt más, mint Hugó úr, egy őszülő halántékú, köpcös férfit.
- Én csak te utánad - felelte Hugó, és visszahúzódott kissé. - Jól is néznénk ki, ha én mennék előre!
- Ne csináld már, barátom, ne hozz ilyen helyzetbe!
- De csinálom, mert téged megillet a respektus.
- Túl nagylelkű vagy velem. Tudod mit? Menjünk inkább együtt!

Ebbe már az őszülő halántékú férfi is beleegyezett, mert elindultak, de alig fértek el egymás mellett, ezért oldalazva jöttek be az ajtón. Zavartan vihorásztak egy kicsit, majd egyenest a pulthoz siettek és helyet foglaltak Juszuf előtt.

- Mit isznak az urak? Sört, bort, vagy pálinkát? - kérdezte a félszemű férfi.
- Ne ízetlenkedjünk már, kérem! - csóválta a fejét Boldizsár. - Én nem iszom alkoholt.
- Én sem - közölte Hugó. - Bár a festőművészekről gyakran gondolják azt, hogy isznak, de ez rám nem vonatkozik, mivel jómagam is druida vallású vagyok.
- A barátom a művészetével kapcsolódik ki - tudálékoskodott a pap.
- Ne nevezzük ezt művészetnek! - szerénykedett a másik. - Én csak egy egyszerű, naiv festő vagyok, nem kell ennek nagy látszatot keríteni.
- Mit kérnek akkor? - türelmetlenkedett Juszuf.
- Főtt krumplit és egy kis sült húst.
- Rendben, szólok a pincérnek. Kenyeret vágjak hozzá?
- Hagyja itt azt a darabot, meg a kést, majd mi vágunk magunknak.
- Komolyan gondolják?
- Nem ijedünk meg egy kis munkától, elhiheti!
- De fizetni azért fognak.
- Persze, hogy fizetünk, hova gondol?! - háborgott Boldizsár. - Az ilyesminek még a látszatát is kerüljük el!
- Jól van - felelte Juszuf, majd hátrakiabálva leadta a rendelést, és unottan leült.

A két jövevény már nem foglalkozott vele. Élénken beszélgetni kezdtek arról, hogy milyen volt a legutóbbi szentmise, miközben nem győzték dicsérni egymást, és az istenüket, Vasimbát. A druida pap egészen lelkes lett, amikor a vallásuk került szóba.

- Kiváló hívő vagy! - dicsérte a festőt, egy Vasimba kinyilatkoztatás felidézése után, aztán elmosolyodott. - Apropó! Ha mondasz néhány érvet, amivel meggyőzöl, akkor én is elmegyek az ájtatossági gyakorlatodra.
- Milyen gyakorlatomra? - döbbent meg az őszülő halántékú festőművész.
- Arra, amit szerveztél.
- Mármint, hogy én? Nem keversz össze valakivel?
- Dehogy keverlek, hittársam. „Emelje szellemét egy magasabb dimenzióba.” Nem rémlik valami?
- Nem.
- Ejnye, pedig te hirdetted meg. Ott díszeleg a kiállítóbódéd oldalán, ahol a képeidet is láthatják az érdeklődők. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen gyakorlatot mutatsz majd be. Tudod, nekem nem lenne rá szükségem, mivel én lelkileg és szellemileg is magas szinten állok, de azt tanultam a mentoromtól, hogy egy jó druida pap minden alkalmat megragad a fejlődésre, még akkor is, ha az erkölcsisége már messze a hétköznapi emberek fölé emelte őt.
- Ez nagyon derék tulajdonság, de a hirdetmény felrakója nem én vagyok.
Boldizsár mintha megdermedt volna.
- Nem te vagy? De hát a te bódédon szerepelt az üzenet.
- Igen, mert kiállítóbarakkot bárki használhat ingyenesen. Az ilyen helyeken rengeteg féle portékát bemutatnak, vagy árusítanak az emberek, ám a bódék falán lévő hirdetményeket mások teszik ki.
- Komolyan beszélsz?
- Persze, hogy komolyan. Ez evidens dolog, kérlek.
- Én erről még nem hallottam.
- Pedig mindenki tudja. Láthattad, hogy jó sok fajta hirdetmény szerepel ott. Ilyesmiket ki lehet tenni közfalakra, őrkunyhókra, vagy akár kiállítóbódékra is, csak adózni kell utánuk. Így szól a törvény. Meglep, hogy nem tudod.
- Én meg azt hittem, hogy tőled származik az a felhívás.
- Dehogy tőlem származik! Ha megnézed, elég sok van azokból az ájtatossági hirdetményekből, mert minden kiállítóbarakkra jutott belőle. Gondolod, hogy mindegyiket én pakoltam fel? Mellesleg azok, akik azt a gyakorlatot hirdetik, úgy tudom, hogy nem is druidák.
- Nem druidák?
- Nem bizony. Valami szekta az. Szellemi gyakorlatok ürügyén csalják ki a pénzt a hiszékenyekből. Ráadásul veszélyes, amit művelnek. Állítólag sokan bekattantak már miattuk. Nincs jó hírük, az egyszer biztos.
- Ilyesmit meg lehet itt tenni?
- Oszétiában sok mindent meg lehet tenni, csak pénz kell hozzá, és jól kell ismerni a törvényeket. Ha ügyes valaki, akkor még a lócitromot is orvosságnak adhatja el.
- Te meg hagyod, hogy ilyen dicstelenek firkáljanak a barakkod falára? Teljesen meg vagyok döbbenve!
- Értsd már meg, hogy az nem az én barakkom, csak használom. Csupán képeket festek, amiket az emberek aztán megnéznek. Ez a hobbim, te is tudod.
- Miért nem veszel egy saját üzletet inkább? Ott nem lennének megtévesztő üzenetek.
- Az üzenetek mindenütt elérnek, és miért költsek saját üzletre, ha felesleges?
- Inkább elnézed, ahogy becsapják az embereket, akik veled azonosítják a gazembereket, és lépre mennek nekik. Én is majdnem beugrottam.
- Mindenki tudja, hogy a hirdetmények nem tőlem származnak.
- Honnan tudná ezt mindenki? Most már világos, hogy te együttműködsz a csalókkal. Biztosra veszem, hogy fejpénzt kapsz értük a balekok után.
- Te tényleg ilyen buta vagy?
- Ha én szegény lennék, inkább elmennék szenet lapátolni, minthogy elmerüljek a mételyben.
- Szerinted én a mételyben vagyok? - csodálkozott a festő, majd felcsattant hirtelen. - Áruld már el, hogy milyen jogon oktatsz ki engem, te beképzelt, szent majom?! Azt hiszed, te különb vagy, mint én? Ahhoz képest, hogy mennyire ostoba vagy, jó nagy lett az arcod.
- Á… kibújt végre a szög a zsákból! - emelte fel a hangját a pap is. - Különb is vagyok, mint egy ilyen! Én nem csapok be másokat, mert megbecsülöm az embertársaimat, nem úgy, mint a hozzád hasonló szélhámosok.
- Ha megbecsülsz másokat, akkor miért pocskondiázol?
- Mert megvetem a csalókat.
- Fogd már fel, te elmebeteg, hogy nem vagyok csaló! - kiáltotta Hugó. - Ha az lennék, akkor nem figyelmeztetnélek, hogy ne menj el az ájtatosságra. Honnan tudhattam volna, hogy valaki ennyire sötét, mint te vagy? Az ilyen felhívásokat nem csak nekem teszik ki a bódémra, hanem másoknak is.
- Ez nem mentség, és kötve hiszem, hogy úgy van.
- Nézz utána, ha nem hiszed el! Mindenki csaló, aki kiállítóbarakkot használ?
- Igen, mindegyik szélhámos.
- Még a végén kiderül, hogy csak te vagy itt a rendes ember.
- Én az is vagyok.
Hugó a fejét csóválta.
- Egy tróger vagy, semmi egyéb. Gondolod, hogy a felfuvalkodottságodért majd tisztelni foglak? Keress valaki mást, akivel szemétkedhetsz!
- De felvágták azt a mocskos nyelvedet, te szélhámos!
- Értsd már meg azzal a beteg fejeddel, hogy nem vagyok szél…
- Jól van, te féreg! - fortyant fel a druida pap. - Ne aggódj, nem zavarlak többé, de ne kerülj a szemem elé, mert egyhamar nem felejtek!
Felcsapta a fejét és távozni készült, de a vitapartnere utána kiáltott.
- Mi lesz, ha eléd kerülök, te öntelt hólyag?!
- Ne sértegess, te szarházi! - fordult meg Boldizsár.
- Látom, előjött belőled az emberbaráti szeretet, te képmutató mocsok.
- Most már aztán elég volt! - kiáltotta a druida pap, azzal felkapta a pulton heverő szeletelő kést, és tövig vágta a naiv festő hasába. Az felsikoltott, akár a disznó, amit leölnek, és tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézett. Volt olyan naiv, hogy erre azért nem számított. Belemarkolt a levegőbe, és összegörnyedt. Boldizsár fogást váltott a késen, hogy a pengéje lefelé nézzen, és a tarkójába döfte az előrehajló festőművésznek, aki nyikkanás nélkül zuhant a földre, elképesztő mennyiségű vért fröcskölve magából. Meglepően szakszerű kivégzés volt. A pultos csak tátogott, mert szabályosan sokkot kapott a rémülettől, a többiek pedig dermedten figyeltek. Sűrű lett a csend. A druida köpött egy nagyot.
- Most megkaptad, te rohadék!
Aztán krákogni kezdett, és riadtan nézett körül.
- Megkapta a rohadék… - ismételte zavartan.
A pultos ekkorra már valósággal reszketett a félelemtől.
- Igen - bólintott sápadtan, miközben arra gondolt, hogy talán most ő következik.
- Én izé… nem akartam - hebegte Boldizsár. - De megérdemelte. Megérdemelte, nem igaz?
Úgy nézett körül, mintha megerősítést várna.
- Senki sem vitatkozik - nyögte Juszuf.
A pap ekkor letette a szeletelő kést.
- Ő volt a hibás, ezt mások is tanúsíthatják.
Kezdett eltűnni az őrület a szeméből. Hátrálni kezdett, majd elhagyta a helyiséget.
- Értesíteni kell a fejvadászokat! - kiáltotta ekkor valaki.
Safranek bácsi még csak most kezdett felocsúdni. Rémülten nézett Tamáskára.
- Jól vagy, kicsim?
A gyerek sápadtan bólintott.
- Hívjatok egy orvost! - kiáltotta ekkor az a férfi, aki az előbb még a fejvadászokat követelte.
- Ide már felesleges - válaszolt egy másik.
- Atyaég, csurom vér lett minden.
- Meghalt? Biztos, hogy meghalt?
Safranek szomorúan nézett Tamáskára.
- Sajnálom, hogy ezt láttad.
- Szegény bácsi - suttogta a gyerek, és elfordította a fejét.
- Attól félek, hogy sok ilyet fogsz még tapasztalni, az emberi hülyeség ugyanis nem ismeri a határokat.
- Félek.
- Nyugodj meg, kicsim!

A nagyapa sóhajtott egyet, és a fejvadászokra gondolt. Biztosra vette, hogy ismét egy érdekes hajtóvadászatban lesz részük. Oszétia törvényei ugyanis a morálokon alapultak, ami az ő esetükben azt jelentette, hogy szemet szemért, fogat fogért. Vagyis a vadászoknak nem kötelező élve elfogniuk a bűnöst, mert akkor is megkapják a pénzüket, ha csupán egy holtestet szállítanak le a hatóságoknak. Ezt diktálta a társadalom igazságérzete, ezért nagyon úgy nézett ki, hogy újabb balfácánok véreznek el a becsület oltárán. Safranek úr elhúzta a száját, miközben vigasztalóan simogatta a kis unokája fejét.
- Na, ennyit az erkölcsös szentekről, Tamáska.


Vége

Előző oldal Norton