Gyilkosok kora V/1.

Fantasy / Novellák (187 katt) anonim88
  2018.02.22.

Ostagar, a város most is éppen úgy bűzlött, mint emlékeiben. Azt remélte, mikor magára öltötte a templárisok egyenruháját, többé nem kell látnia szülővárosát, most mégis ide hozta a sors.

- Mit keresünk, Sandor? – szólította meg az újonc. Sápadt, tejfeles szájú legény, bizonyára valami nemes sokadik kölyke, akit a rendnek adományozott. Legalábbis mindig erre gondolt, mikor arra a jólfésült, kifinomult arcra pillantott. „Ha az apja tudná, egy molnár fia dirigál a porontyának” – gondolta önelégült mosollyal.
- Hol marad a tisztelet, Erin? – verte fejbe keményen egy korabeli, szeplős fiú.
- Mit keresünk, tizedes? – javította ki magát Erin.

Sandor szemügyre vette a három újoncot, akit alá rendeltek. Akárhányszor rájuk nézett, egyre nehezebbnek érezte feladatát. „Ezekből kellene férfit faragjak? Egy kellemetlenkedő nemesből, egy buta parasztlegényből, meg egy sunyi vörhenyesből?”

- Ezt a helyet kerestük – mutatott a pékségre, azon belül is a pékinasra Erin.
- Ez az a lány, akiről beszé’tél a papnőnek? – mutatta a képet a fiúnak Hein. Mindenféle üdvözlést nélkülözött, egyből a lényegre tért. Nyersen, mint mindig.
- Igen. A neve Jennet Redhawke.
- És egész biztos vagy benne, hogy mágus?
- Igen! – vágta rá hevesen. - A saját szememmel láttam, ahogyan varázsolt.
- Hány éves is ez a lány?
- Tizenhat.
- Tizenhat – ismételte Sandor körszakállát simogatva.
- Az lehetetlen – vágott közbe Zeon. – Ha mágus lenne, a képességei legkésőbb tizenkét éves korában megmutatkoztak volna. Igaz, tizedes? – fordult felé megerősítésért.
- Lehet, eddig rejtegette, de aztán összekaptak – Erin kárörvendően vigyorgott. – Megértelek, magam is ezt tenném a helyedben – széttárt karjaival azt sugallta, nem hibáztatja.
- Nem! – vágta rá a pékinas. – Mi korábban nem… és… én soha… úgy értem, ő nem birtokolt ilyen képességeket, csak mióta…
- Mióta? – Sandor kíváncsivá vált.
A pékinas vonakodott válaszolni, ám a templárisok szigorú tekintete hamarosan megtörte ellenállását.
- Mióta visszatért Ostagarba, furcsán kezdett viselkedni.
- Miért? Hova ment?
- Nem tudom – felelte lesütött szemmel. – Valamiért az erdőbe ment, de elrabolták. Egy teljes hónapra eltűnt. Azt hiszem… Aztán néhány denerimi meg két templáris mentette meg.
- Hogy nézett ki a templáris, aki a lovagokkal jött a városba? – ez érdekelte a legjobban.
- Nem igazán emlékszem. Azt hiszem, nő volt. Igen, egy nő, de csak messziről láttam. A haja talán vörös volt, vagy inkább sárgás… Azt hiszem…
- Sárga? Olyan élénk, akár a répa, vagy mint ez itt mögöttem? – Zeon rézszínű hajára mutatott.
- Nem, nem ilyen. Inkább, mint a répa.
- Mikor történt ez?
- Néhány hónapja. Kora tavasszal. Azt hiszem.

„Carota! Egészen biztosan róla beszél! – értette meg Sandor. – Néhány hónapja. Biztosan a Bíbor Liga rejtekhelyén találták a lányt, de ez egyáltalán nem szerepelt a jelentésben. – Félmosolyra húzta a száját. – Ez még a hasznomra válhat.”

- Nézze! Én esküszöm a Teremtőre, nem rejtegettem Jennetet! Amint tudomást szereztem az erejéről, azonnal jelentettem.
- Miért hinnénk neked? – fonta össze karjait Zeon. – Mindenki ezt mondaná, ha a bőrét akarná menteni. Igaz, tizedes?
- Mi a neved, pékinas? – Sandor ügyet sem vetett Zeonra.
- Carl Crossander, ser – felelte készségesen.
- Crossander – a név ismerősen csengett. – Csak nem! Az édesapád idősebb Carl Crossander, a helyi kocsmáros volt?
- Ön ismerte az apámat?
- Együtt nőttünk fel a külváros szeméttelepén – a fiú vállára tette a kezét. – Fogadd őszinte részvétem! Ami a szüleiddel történt, az is annak a bizonyítéka, mekkora szükség van ránk, templárisokra.
- Mi történt velük? – nézett rá Erin.
- Egy kóbormágus gyilkolta meg őket – ahogy ezt kimondta, Sandor felfedezett valamit Carl tekintetében, ami elnyerte tetszését.
- Carl, sosem gondoltál még arra, megbosszuld az apádat?
- Nem tagadom, megfordult a fejemben, de a vérmágust két hétre rá levadászták a templárisok. Öm – fejet hajtott. – Köszönet érte, ser. A rendnek.
Sandor bólintott.
- Szeretnél-e tenni azért, ilyen szörnyűség másokkal ne történhessen meg?
- Mégis hogyan? – ráncolta a homlokát.
- Csatlakozhatnál a rendhez. Mindig elkél pár új kard.
- Való igaz, korábban eljátszottam a gondolattal, de Jennet miatt végül itt maradtam – gondolt bele Carl. – Meg aztán, mindig féltem magam mögött hagyni mindent, mert hát… ha már a válogatáson elbukom, akkor semmim se marad.
Sandor a fiú vállára tette kezét, megszorította, mélyen a szemébe nézve így felelt:
- Látom a szemedben a tüzet. Garantálom neked, egy nap a kitaszítottak, a kóbormágusok és a többi szörnyeteg rettegni fogja a neved. Azok, akiknek ilyen tűz ég a szemében, nem buknak el! Ha kell, magam írom meg az ajánlólevelet, ami megkönnyíti a válogatáson való átjutásod.
- T-tényleg megtenné? – nézett rá ragyogó szemekkel Carl.
- Természetesen. Mindössze annyit kérek cserébe, sose feledd el, ki segített utadon. Oh, és végezetül, ez a kitaszított… Nem tudod, merre menekült?
- De igen, ser. Észak felé, a bánságokon keresztül. Úgy hiszem, Higheverbe tart.
- Miért vagy ennyire biztos benne?
- Van ott egy rokona. Talán nála keres menedéket.
- Highever, mi?

Előző oldal anonim88