A hobó

Szépirodalom / Novellák (120 katt) jocker
  2018.01.30.

Olyan szép volt, amilyen csak lehetett december 6-án. Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap. A hó millió csillám módjára visszaverte a napsugarakat.

Judy Hanke ücsörgött a padon. Jól felöltözve nem fázott. Arcbőrének nagyon jót tett a napsütés. Ideje is volt, már három éve nyugdíjasként pihente az élet fáradalmait. A szeme is csukva volt és élete elmúlt 63 évén gondolkodott.

Most éppen a gyerekkor volt soron. Szülei 16 éves korában haltak meg egy vasúti szerencsétlenségben. Bátyja 17 éves volt.

Rokonuk nem volt, így a gyámhatóság intézetbe zárta őket. Azt mondták, hogy ez az ő érdekük. Soha többé nem látta a testvérét. John Hanke örökre eltűnt a számára. Talán már nem is él. Pedig több mint 10 évig próbált kutatni utána, de már az is régen volt.

A kellemes napsütés egy kicsit elbágyasztotta, a gondolatai lefoglalták. Az emlékképekben gyönyörködött és a testvére után bánkódott magányosan. Mindig egyedül élt.

Nem hallott lépéseket. Hirtelen megérezte a kötelet a nyakán. Aki rádobta, már húzta is.

Tornatanár volt a foglalkozása és egész életében tornázott rendszeresen. Még ma is mindennap egy óra az edzésideje, így teste fiatalos, rugalmas maradt és erős. Edzések közben barátnőjével különböző önvédelmi gyakorlatokat is végeztek, többet között az ilyen nyaktámadás ellenit is.

Lélekjelenléte nem hagyta el. Azonnal teljes erőből felállt és hátradőlt. A támadó idős ember lévén, ilyen ellenállásra nem volt felkészülve, meglepődve elengedte a kötelet és a hóban elcsúszva hanyatt esett.

Nem kapott levegőt, úgy megütötte a tüdejét. Arca már teljesen elvörösödött az erőlködéstől, mire lélegzethez jutott.

Judy megfordult és nézte a földön fekvő hobót. Ahogy szenvedett a szerencsétlen, kezdte megsajnálni. Most már komikus lett a dolog, ha nem számítja, hogy a gégéje fájt, mert megnyomta a kötél.

Megnyugodott, hogy ezt megúszta és odalépett a fekvő férfi mellé.

Az még mindig nehezen vette a levegőt, nem is próbált felállni, csak nézett könyörgőn a nőre.

Judy direkt úgy állt, hogy a hobó arcát ne érje a nap. Nem érdemli meg ezt az életet adó napsütést, gondolta.

Csak némán nézték egymást. A park teljesen kihalt volt. Ilyen mínusz 17°C-os hidegben Judy nem is szokott senkivel találkozni, de a test és lélek közös edzésére naponta kijött egy órára.

Senki sem szólalt meg. Pár perc múlva megszólalt a hobó:

- Hideg van itt - mondta erőlködve. Még mindig fájt a tüdeje.

Judy nem szólt, csak nézte és a helyzetet kezdte komikusan nézni. Nevetés tört rá.
- Most meg mit nevet egy szegény sérültön? - kérdezte a hobó.

Judy nem tudott szólni, csak dőlt belőle a nevetés, még a könnye is kicsordult. Most érezte igazán a megkönnyebbülést, hogy megúszta a „garotte” támadást. A támadója meg ott fekszik, és nem tud felkelni. Már talán nem is haragudott rá.

- Te vén marha! Te seggfej! Minek foglalkozol támadással, ha ilyen senki vagy? - nevetett tovább Judy.
- Azért nem kell rögtön így beszélni az emberrel és ne tegezzen!

Judyban elállt a nevetés, méregbe gurult.

- Nehogy aztán még neked álljon feljebb, Te vén trotty. Beszélj és viselkedj a helyzethez illő módon, mert rálépek a nyakadra és kihívom a zsarukat.
- Bocsánatát kérem, nem úgy gondoltam. Nem is tudok felállni, jobb, ha itt hagy, estére kihűlők és akkor meglesz az Úr büntetése is, kérem, menjen el.

Judy mérges volt, megfordult, elindult a hó ösvényen haza. 30 lépés után elszállt a mérge és visszament.

- Egyet azért mondj meg, Te hobó! Miért támadtál meg? Annyival azért tartozol nekem, hogy ezt elárulod, és akkor elnyered az Úr bocsánatát és az enyémet is.

Lassan két könnycsepp jelent meg a hobó szemében.

- Tudja, mit jelent az, hogy négy napja nem ettem? Dolgozni már nem tudok, a pénzem elfogyott. De pár óra múlva ez már nem lesz, csak volt. Megszűnök és nekem is megszűnik minden.

Judy szemében is megjelent – bár rejtve - két könnycsepp. Mindig is érzékeny volt az ilyen történetekre.

- Biztos, hogy nem volt más okod?
- Nem, higgye el, az Úr segítsen meg engem – mondta ájtatosan a hobó.

Judy odalépett és segített neki felállni. A hobó csodálkozott, hogy ez megy.

- Hogy, hogy semmi bajom?
- Csak a tüdődet ütötted meg, de az elmúlik és már lassan rendben is vagy.

Judyt teljesen áthatotta a jótékonykodás, valahogy nem egy rablótámadót látott ebben az emberben, olyan érzése volt, mintha már régen ismerné.

- Itt lakom a szomszéd utcában, ha megígéred, hogy rendesen viselkedsz, akikor elmegyünk hozzám. Megfürödhetsz és enni is kapsz, de utána el kell menned. A kötelet meg itt hagyjuk.
- Mindent megígérek, nem kell félni többet.


Mire hazaértek, a hobó már jól volt, elmúlt a fájdalma. Egyedül vette le a kabátját és a csizmáját.

- Egyáltalán ki vagy Te? – kérdezte Judy.
- Tudom én magam igazolni – mondta a hobó. - Megvan a fiatalkoromból a jogosítványom, bár már 20 éve nem vezetek.

Kivette a télikabátja rejtett zsebéből és átnyújtotta.
John Hanke névre szólt, született 1920. Fairbanks. Fénykép is volt.

- Testvérem! – sikított Judy.

Át akarta ölelni a testvérét, de lassan összeesett.

A halottkém jelentése szerint szívroham végzett vele.



Vége

Vecsés, 1997. január 30.

Előző oldal jocker
Vélemények a műről (eddig 1 db)