Soha nincs késő

Szépirodalom / Novellák (25 katt) macika
  2017.12.04.

A kenyerem javát már rég megettem, csendesen vártam, mikor jön értem a kaszás, de helyette eljött értem a szerelem, el sem hittem, hogy van ilyen.

Egy délután kopogtattak, nyitom az ajtót, ott áll egy velem egykorú férfi, kérdezem tőle:

- Mondja, kedvesem, kit keres, talán eltévedt?
- Nem, dehogy, hozzád jöttem, nem ismersz meg? – feleli.

Gondolkodtam, ki lehet ez az öreg, de nem jöttem rá, csak néztem a szemébe, emlékeztetett valakire, de nem és nem tudtam rájönni. Mire újra megszólalt.

- Hát, szomorú vagyok, ezek szerint nagyon megöregedtem, az osztálytársad voltam még általános iskolában, én vagyok a Szabó Béla.
- Úristen! – kiáltottam és gyorsan berángattam a házba.

Nagyon sok mesélnivalónk volt egymásnak, megkínáltam egy kávéval és beszélgettünk, szóltam neki:

- Hej, Béla, idd már azt a kávét, mert kihűl! - de csak nem akarózott neki, sőt inkább kifelé jött, mint befelé.
- Nem ízlik, ne idd meg!
- Hát a kávé még ízlene, de a sok só benne nem akar lemenni a torkomon.

Nagyokat nevettünk, az idő gyorsan repült, már esteledett, megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, és sétálunk egyet, megpusziltuk egymást és Béla elballagott.

Alig jött álom a szememre, már úgy vártam a holnapot.

Mindennap találkoztunk és igazán megfiatalodtam a bókjaitól.

Egy nap nagy virágcsokorral állt az ajtóban, néztem rá, még szólni sem tudtam, de már ott térdelt előttem és ennyit mondott.

- Mondd, te gyönyörű asszony, leszel a feleségem?
- Ó, hát persze – feleltem nagy vigyorral az ajkamon…

Elindultam befelé, de Béla nem jött, nézek vissza, hallom szavait.

- Hát, drága mennyasszonyom, nem lesz esküvő, ha innen nem segítesz fel!
- Hát, te aztán egy igazi Rómeó vagy – mondtam neki, és kacagtam.

Összekötöttük életünket egy pár hét múlva, és boldog voltam, hogy ami még ajándék a jó Istentől, azt Bélával tölthetem. Nagyon sok kedves, öreg barátunk eljött az esküvőnkre és osztoztak a mi örömünkben.

Nászútra is elmentünk, Szerbiába és eldöntöttük, hogy megnézzük a Studenica-kolostort.

Nagyon sokat kellett gyalogolni, mire odaértünk, már nem bírtam felmenni a dombra, drága Bélám mögém állt, belemarkolt jó nagyra nőtt fertályomba és úgy tolt fel a kolostorig, mikor felértünk, Béla leheveredett a fűbe és imádkozott, hogy adjon az Úr egy kis levegőt neki. Szép nap volt, visszafelé inkább üldögéltünk egy pár órát, de megvártuk a buszt, elfáradtunk, de csodaszép nap volt.

Lejárt a nyaralás, kissé elcsigázottan értünk haza. Barátaink már vártak és folyton azt mondták.

- Hej, de megfiatalodtatok! – és öleltek bennünket.

Hálát adok Istennek, hogy a karomba sodorta Bélát, mindig mindent kitalál, hogy napjaink vidáman teljenek, sokat nevetünk, együtt énekelünk, borzasztó hamisan, de nekünk tetszik. Sokat sétálunk, még a vidámparkba is elmentünk a minap, mit mondjak, mozgalmas az életünk, nem unatkozunk, csak most nehogy kopogtasson a kaszás is, Béla optimista, de azért egy jó nagy lakatott tett az ajtóra.

Előző oldal macika